Manapság is erősen tartja magát az a mítosz, amely szerint Lenin valójában mindent megtett azért, nehogy Sztálin legyen az utódja, és a sztálini diktatúra csupán a lenini út „mellékvágánya” volt. Mint a kor egyik legelismertebb kutatója, hogyan vélekedik Lenin felelősségéről a sztálini rendszer kialakulását illetően?
– Ami történt, nem csupán Lenin felelősségén múlott, hiszen Sztálin már kezdetben is fontos személyisége volt a bolsevista elitnek. Éppúgy, mint Buharin, Trockij, Kamenyev, Zinovjev és még sokan mások. Sztálin a 20-as évek kezdetén még csak egyike volt Lenin lehetséges utódainak. Számtalan riválisa közül végül ő került ki győztesen, részben kimagasló politikusi képességei miatt. Hatalomra jutásának másik oka azonban magában, a Lenin által megteremtett rendszerben rejlett, valamint abban, hogy a polgárháború és a hadikommunizmus évei éppen a Sztálinhoz hasonló személyiségek felemelkedésének kedveztek. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezen időszak alatt csak azok az igen „kemény” emberek vitték sokra, akik a „bolsevik típusú vezetés” feladatának ellátására alkalmasak voltak – hogy Lenin egyik olyan frázisával éljek, amelyet aztán Sztálin is a magáévá tett. Sziklaszilárd logika szerint működött a kommunista csúcsapparátus kiválasztódása. A folyamatok elkerülhetetlenül a gondolkodásmódjukban és cselekedeteikben Sztálinhoz hasonló személyiségeknek kedveztek.
– Ön szerint tehát Sztálin hatalomra jutása afféle „történelmi szükségszerűség” volt?
– Egyértelműen. Tudja – különösképp egyes nyugati országokban –, Torckijt például afféle áldozatnak tekintik, s azt vallják, ha ő jut hatalomra, akkor sokkal jobb lett volna a rendszer. Ezzel nem tudok egyetérteni. Ennek az egyetlen magyarázata abban rejlik, hogy Trockij végül valójában a sztálini rendszer áldozatává vált – a maga módján. Azonban, ha azt tekintjük, mi volt Trockij szerepe a polgárháborúban és a munkaerő militarizálásában, a parasztok, a munkások, az ellenszegülők elnyomásában, akkor rá kell döbbenünk, hogy mindketten ugyanazt a vonalat követték – a „bolsevik típusú vezetés” elveit és gyakorlatát.
– Tudomásom szerint mélyreható részletességgel ez idáig történészként nem foglalkozott a magyarországi kommunizmus időszakával. Ennek ellenére éppen öntől lehetetlen nem megkérdeznem: egyetért-e azokkal a véleményekkel, amelyek szerint az az esemény, amely elsőként nyitotta fel a nyugati baloldaliak szemét, és elsőként ütött rést a kommunista blokk áthatolhatatlannak tűnő falán, az éppen 1956 magyar forradalma volt?
– A magyar nép és a szovjet megszállás elleni magyar forradalom szerepe felbecsülhetetlen. Vélhetően még Hruscsovnak a sztálini korszak bűneit elmarasztaló beszédénél is jóval nagyobb szereppel bírt. Elvégre egy beszéd csupán szavakból áll össze, nem pedig tettekből. Amikor a világ tudomást szerzett 1956 októberének történéseiről – arról, hogy itt tényleges fegyveres harc folyt, valóságos áldozatokkal, egy olyan országban, amelyet mindössze néhány száz mérföld választott el a szovjet megszállást soha meg nem tapasztalt nyugati világtól –, sokkolta és felrázta a Nyugat baloldali értelmiségét. Legalábbis annak nagy részét – nem mindenkit ugyanis. Mindenesetre – amellett, hogy nem vagyok a téma szakértője – úgy hiszem, sokkal nagyobb jelentősége volt a forradalomnak, mint a titkos beszédnek, amely minden sokkoló hatása ellenére nem volt több, mint elméleti okfejtés csupán.
– S ha már a baloldali értelmiségről beszélünk: a volt szocialista országokban nyilvánvaló, miért működik mindmáig kettős mérce a kommunizmus és a nácizmus bűneinek megítélésében. Azonban az értékelés kettőssége a nyugati országokban sem ritkaság. Ön szerint mi ennek az oka?
– Jó néhány magától értetődő okot is felsorolhatnék. Például azt, hogy Nyugat-Európa sohasem tapasztalta meg saját bőrén a kommunista elnyomást, a szovjet megszállást. Ezzel szemben megélte a náci uralmat. Mindemellett a második világháborúban a Szovjetunió a „jó oldalon” állt – mellesleg éppen emiatt a Hitler–Sztálin-paktum is a feledés homályába veszett. S persze nem szabad megfeledkeznünk – különösképpen Franciaország és Olaszország esetében – a kommunista pártok értelmiségéről sem, valamint arról, hogy a kommunisták milyen szerepet játszottak a náci uralommal szembeni ellenállásban. Tehát számtalan tényezőt figyelembe kell vennünk akkor, ha a náci és a kommunista terror értékelésének visszásságait firtatjuk.
– Utolsó kérdésem talán kissé provokatívnak tűnhet: hogyan vélekedik arról, hogy manapság éppen egy olyan személy országunk miniszterelnöke, aki annak idején a kommunista titkosrendőrség szigorúan titkos tisztjeként szolgálta az elnyomó rendszert?
– Az egykori keleti blokk számos országában – például Romániában és Oroszországban is – volt kommunisták, sőt: a kommunista titkosrendőrség egykori tagjai tértek vissza a hatalomba. Ez sajnos nemcsak Magyarországon probléma, hanem más olyan országokban is, ahol egyelőre még nem mondatott ítélet a közelmúlt történelme fölött.
origo.hu
Se pénz, se ház – Megszólalt az Origónak az életéért küzdő győri lottónyertes
