Akinek november 4-e után kezdődött a forradalom

Tizenkilenc évesen, tisztiiskolásként került az óbudai Schmidt-kastély fegyveresei közé. Az alig ismert ötvenhatos Dalmadi Jenőt életfogytiglanra ítélték. Tizenöt év után szabadult 1972-ben, az építőiparban helyezkedett el. Szerinte nemcsak azok a bűnösök, akik lőttek, akasztottak, hanem akik parancsot adtak sortűzre, akik ilyenné tették az embereket.
– Miért állt át a felkelők közé?
– Minket, tisztiiskolásokat Tatáról Pestre azért küldtek fel október 23. után egy gépkocsioszloppal, hogy le kell vernünk a forradalmat. Ezt nyíltan parancsba is adták. Beköltöztünk a Duna melletti Damjanich folyamőr laktanyába, ahol kezdtem felfogni, hogy tulajdonképpen mi történt. A tisztek is megváltoztak, másképpen beszéltek, civilek is kezdtek bejárni a helyőrségbe. Tudomásunkra jutott az is, hogy tárgyalások kezdődtek a szovjet hadsereg kivonásáról. Kezdtem olyan hangulatot érezni, mintha hihetetlen nagy ünnepre készülne az ország. November 4-én hajnalban felsorakoztattak bennünket és közölte a parancsnok, hogy a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Azt mondta: mindenki tegyen belátása szerint.
– A katonákat elengedték?
– El. Parancsot nem adtak, gépkocsikkal behoztak minket a Margit hídig és mindenki mehetett, amerre látott. Tisztiiskolás társaimmal eljutottunk a Mártírok útjáig, ahol majdnem belefutottunk egy szovjet katonai oszlopba, de sikerült felszaladnunk a hegyoldalba.
– Egyenruhában voltak?
– Igen, és fegyverrel. Nekem puskám volt. Egy darabig ott álltunk, mint az árva gyerekek. Nálam volt egy tízes rádió, amin lehetett fogni a Szabad Európát, amely folyamatosan közölte a Nagy Imre-beszédet: „…csapataink harcban állnak.” Közben a Rózsadombról félelmetes látvány fogadott bennünket: a szovjet harckocsik hármasával dübörögtek a Margit hídon. Egy szál puskával arra gondoltam, nekik csak azért van igazuk, mert páncélos hadosztályaik vannak? Akkor még nem tudtam, hogy harcolni fogok, de hajtott bennünket valami és hegyen-völgyön át Óbuda felé vettük az irányt. Házunk óvóhelyén találtunk menedéket. Kintről heves tűzharc hallatszott. Láttam a ház lakóinak arcán a félelmet, a tekintetüket, hogy katona, te is félsz! Erre azt mondtam magamban, ezt már nem, egy katona mégsem bújhat el. Felmentem, eljutottam a Schmidt-kastélyhoz és beálltam a felkelők közé.
– Hogyan fogadták?
– Látták, katona vagyok, értek a fegyverekhez, ezért mindjárt egy fiatalokból álló csapat szakaszparancsnoka lettem. Gyakorlatilag tizennégy-tizenhét éves gyerekeket készítettem fel a kastély védelmére. Pércsi Lajos volt a vezetőnk, akit aztán felakasztottak. Százötvenen, kétszázan lehettünk, katonatisztek, civilek, gyerekek vegyesen.
– Tehát azokhoz a forradalmárokhoz tartoztak, akik november 4-e után fegyveresen felvették a harcot a szovjetekkel.
– Nemcsak egyszerűen felvettük a harcot, hanem közvetlenül beavatkoztunk a küzdelembe. Tőlünk fegyveres csoportok indultak el különböző helyekre. Megsemmisítettünk néhány katonai adó-vevő állomást, nyugtalanítottuk az oroszokat a Filatorigátnál és így tovább. Ezt addig tudtuk csinálni, amíg fel nem fedeztek bennünket. A szakaszok dolguk végeztével viszszajöttek, és a kastélyban ettünk, tisztálkodtunk. A környékbeli óbudaiak is besegítettek. Nekem az volt a dolgom, hogy a katonailag analfabéta gyerekeket megtanítsam a fegyverhasználatra, katonává formáljam őket. Mindössze három-négy nap állt rendelkezésemre.
– Mikor fedezték fel önöket?
– November nyolcadika táján, amikor tüzet nyitottunk a Bécsi úton egy orosz szállítmányra. Nem kellett sok idő, hogy megjelenjenek a szovjet harckocsik a Schmidt-kastély közelében. Volt egy nyolcvanötös légvédelmi lövegünk, amit páncélelhárításra is lehetett használni. Tüzéreink azonnal működésbe hozták. Én az alagsorból rohantam fel, ahol a gyerekeknek tartottam a lőgyakorlatot. Jöttek a srácok utánam, bekapcsolódtunk a harcba, én igyekeztem az egyik tank mögé kerülni, amely keresztbe állt az úton, nem bírt megmozdulni. Közben a Zil teherautó orosz katonáit és a sofőrt a repeszek és a gyalogságunk megsemmisítette. A tankból kiugráltak a szovjetek és elfutottak. Mentem tovább német automata puskámmal a következő orosz teherautó felé, amely hátrébb állt. Egy szovjet géppisztolyt akartam szerezni. Az óbudai téglagyár salaktárolójáig jutottunk, az orrunk előtt egy portásfülke volt, ahová bemenekült két szovjet katona. Egy tűzfal védelmében vártuk a kedvező pillanatot. Az egyik harcoló gyerekünk a félelemtől sokkot kapott. Hasaltunk és elhajítottam egy gránátot, hogy eltereljem a figyelmet. Rögtön utána a házikó falához tapadtam. Az ajtó előtt megálltam leeresztett puskával és bekiabáltam: sztoj, tovaris! – és intettem az egyiknek, jöjjön ki. Nem akartam bántani. Nem jött ki. A harmadik felszólításra lőtt. A lövést hallottam és egy olyan ütést éreztem a mellemen, mintha egy téglával megdobtak volna. A tüdőmet érte a lövedék, a Margit kórházban tértem magamhoz. Társaim aztán tűzharcban végeztek a katonákkal.
– A Schmidt-kastély ütközete ezzel az ön számára véget ért.
– Nekem igen, a többieknek nem. Hét szovjet halott maradt a csata végén. Másnap még tartották magukat a fiúk, de félve a körülzárástól, elhagyták november 9-én a bázist, a főváros utolsó védelmi pontját. A forradalom jellemzéséhez még hozzátenném, hogy már mindenhol szovjetek voltak, de búcsúzóul a fiúk még bejöttek hozzám a kórházba, bátorítgattak és elmondták, hogy szétoszlanak.
– Mikor jöttek rá arra, hogy ön harcolt?
– Amikor a kórházból kijöttem, a katonaságtól leszereltek, tudták, hogy mit csináltam, de a hadsereg nem jelentett fel. 1957. július 31-én letartóztattak, állítólag a kórházi kartonokból tudták meg, hogy lőtt sebem volt. Pércsi Lajos és bűntársai perében, a szervezkedésben való tevékeny részvétellel, gyilkosságra való felbujtással vádoltak. A Katonai Ügyészség Pércsi Lajos őrnagyot, Erdősi Ferenc hadnagyot, Csiki Lajos hadnagyot kötél általi halálra ítélte, ki is végezték őket. Engem mint negyedrendű vádlottat, életfogytiglanra ítéltek. Végül tizenöt évet töltöttem a börtönben, 1972-ben szabadultam harmincöt évesen.
– Ki várta önt?
– Édesanyám, aki Óbudán élt. Megpróbáltam beilleszkedni, de nagyon nehezen ment. Minden új volt, a metró, a mozgólépcső, a villamosok, az autók, az emberek. Évekig rendőri felügyelet alatt álltam. Megváltoztam. Nekik köszönhetem, hogy a kegyetlen, következetes üldöztetés miatt konok, önfejű, öntörvényű lettem. Nem árultam el soha a bajtársaimat, függetlenül attól, hogy ők mit tettek. Soha nem alkudtam meg az ellenséggel és soha nem tagadtam meg a forradalmat, nem hazudtam a forradalomról.
– Meg tud bocsátani?
– Nem haragszom, de nem bocsátok. A megbocsátás egyenlővé teszi a hóhért az áldozattal. Nemcsak az a bűnös, aki lőtt a honfitársaira, akasztott, hanem aki parancsot adott, ilyenné tette az embereket. Egyre büszke vagyok, becsülettel helytálltam.