Megváltozott a helyzet – érvelt Orbán Viktor nemrég azzal kapcsolatban, hogy miként fordulhatott elő, hogy Magyarország Ukrajna soron kívüli uniós tagságának kérdésében, illetve a budapesti pride-felvonulás ügyében is offenzívába lendült a korábbi, stratégiai nyugalomból fakadó türelem helyett. Mint részletezte, „az amerikaiak békét akarnak […], illetve már nem masírozik az amerikai nagykövet a pride élén, ezért a lehetőségeink megnőttek”.
Ahogyan azt már oly sokszor megszokhattuk, a kormányfő szinte be sem fejezte a gondolatmenetét, az ellenzék nemcsak itthon, hanem már külföldön is egy újabb összehangolt kommunikációs támadásra készült annak érdekében, hogy Orbánt ismételten megkísérelje hiteltelennek és köpönyegforgatónak beállítani. Amíg a miniszterelnököt itthon a Tisza Párt vezetője – elsősorban az eszköztelenségéből fakadóan – pánikkal és kapkodással vádolta, addig az Európai Parlament baloldali képviselői cinikus opportunistának bélyegezték meg a kormányfőt.
Ha azonban a valóság alkotta összképről leválasztjuk a globális ellenzék vágyvezérelt próbálkozásait, amelyek a jövő évi országgyűlési választásokra tervezett uszító kampányüzeneteik előhangolásaként értelmezendők, és alaposabban szemügyre vesszük a magyar–amerikai kapcsolatok gyökeres átalakulását, minden jel arra enged következtetni, hogy Orbánnak ebben a kérdésben is igaza van. Sőt, nemcsak a politikai helyzet változott meg, hanem egy olyan átrendeződés ment végbe Washingtonban, amely nagymértékben kiszélesítette a magyar politika mozgásterét.
Miközben a nemzetközi jogban egyébként szigorúan rögzített nagyköveti protokollt többször figyelmen kívül hagyó, és pusztán az ellenzék kiszolgálására ideküldött baloldali David Pressman személyét Robert Palladino ügyvivő váltotta fel, addigra már külügyminiszteri szinten is meghatározó, kétoldalú kapcsolatépítésnek lehettünk a szemtanúi.
Túl azon, hogy mind az Egyesült Államok, mind pedig Magyarország példa nélküli összhangban állt ki az orosz–ukrán háború kérdésében a békekötés elengedhetetlen fontossága mellett, a külügyminiszterek abban is közös álláspontra jutottak, hogy Washington kész felülvizsgálni és eltörölni mindazokat a politikai revansból hozott intézkedéseket, amelyeket a korábbi baloldali, Biden-féle adminisztráció hozott annak érdekében, hogy befolyást gyakorolhasson a magyar belpolitikai folyamatokra.
Mint azt ezzel kapcsolatban Szijjártó miniszter elmondta, „arról biztosított külügyminiszter kollégám, hogy amikor arról beszél, hogy a magyar–amerikai politikai kapcsolatrendszert újjáépítjük, akkor ő ebbe beleérti azt is, hogy a korábbi, bosszúból hozott intézkedéseket az Egyesült Államok új kormánya felül fogja vizsgálni”. Az amerikai fél ez ügyben tett elköteleződésének fokmérőjeként értelmezendő az a nemrégiben látott fejlemény is, melynek keretében érvénytelenné és egyben vicc tárgyává vált a korábbi Biden-adminisztráció azon rendelkezése, mely egy személyi kitiltás ürügyén keresztül próbált nyomást gyakorolni a kormányra.
Azonban a magyar politikai mozgástér kiszélesedésének valódi mértékét talán épp az a napokban látott washingtoni bejelentés érzékelteti leginkább, amelyet maga Marco Rubio amerikai külügyminiszter tett, s amely nem csekély mértékben kapcsolódik Magyarországhoz is. Ugyanis az amerikai külügy kommünikéje szerint gyökeres átalakításon megy keresztül a minisztérium, amelynek természete nem elsősorban infrastrukturális, hanem politikai jellegű.
A részletek szerint a drasztikus átszervezésre azért van szükség, mert a kiterjedő bürokrácia egy olyan rendszert teremtett, ami „jobban ragaszkodott a radikális politikai ideológiához, mint Amerika alapvető nemzeti érdekeinek előmozdításához”.
Hogy ez a kigyomlálásra váró szélsőséges eszmerendszer valójában mekkora kárt okozott az USA szövetségesi rendszerében, hűen érzékelteti, hogy több, korábban működő államtitkárság és iroda teljes egészében meg fog szűnni.
Fontos leszögezni, hogy köztük vannak azok az osztályok is, amelyek az amerikai demokratikus értékek külföldi megjelenítését, az úgynevezett demokráciaexportot voltak hivatottak képviselni, többek között Magyarországon is.
Mi több, az új minisztériumi szerkezet azt a vélekedést is megerősíti, hogy szintén hazánk példájából kiindulva az Egyesült Államok nemzetközi fejlesztési ügynökségének vezetői pozícióját, amelyet eddig politikai megbízás alapján töltöttek be, mostantól a külügyminiszter veszi át annak érdekében, hogy lezárja azt az évtizedes, külföldi országokban alkalmazott gyakorlatot,
amelyre a szakirodalom a globalista destabilizációs kísérletek korszakaként hivatkozik.
Az pedig, hogy ezen fejlemények kapcsán a globális ellenzéknek mindössze annyira futja, hogy ugyanazt a vesztes taktikát erőlteti a kormányfővel szemben, mint amellyel tizenöt éven át, négy választási kudarc ellenére is próbálkozott, mindent elárul a baloldali szellemi mozgástér alakulásáról, amely a visszafordíthatatlan zsugorodás tüneteit produkálja.
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
