Nem sokkal azután, hogy egész Európában futótűzként terjedt el az a megrázó hír, miszerint ukrán toborzók kényszersorozás közben halálra vertek egy magyar, s ennélfogva uniós állampolgársággal rendelkező férfit, név szerint Sebestyén Józsefet, az Ukrajna iránt gyanúsan elfogult honi, illetve nemzetközi ellenzéki tábor szinte pillanatok alatt kórusban próbálta kimagyarázni az erkölcsi és egyben politikai értelemben is mélységesen elítélendő ügyet.
A „nem volt nyoma verésnek”, és a „háború márpedig ilyen” felütésű reakciók mellett akadtak olyan szakértők is, akik megpróbálták Sebestyén halálát úgy beállítani, mintha az egy bizonytalan eredetű, inkább balesetre hajazó ügy lett volna, amelyre Ukrajnában eddig nem volt precedens.
Csakhogy ezek a magyarellenes, kegyeletsértő és Ukrajnát minden körülmények között felmentő kirohanások szemenszedett hazugságok.
Tekintettel arra, hogy a hivatalos adatok szerint az orosz–ukrán háború kitörése óta közel hétmillió ukrán menekültből legalább hatszázötvenezerre, de valószínűleg még ennél is többre tehető azon hadkötelezett férfiak száma, akik a háború rémségei elől indultak útnak, könnyedén belátható, hogy Kijevnek már a kezdetektől fogva komoly humán erőforrással kapcsolatos gondokkal kellett megküzdenie.
Hogy valójában mekkorákkal, azt hűen érzékeltetik Oroszország kapacitásbeli különbségei. A három éve kitört háború alatt Moszkva mindössze egy alkalommal rendelt el részleges mozgósítást, melynek keretében háromszázezer katona vonult be, ám általános sorozási hullámot ez idő alatt még egyszer sem hirdetett ki a védelmi minisztérium. Ennek dacára évenkén száz-százötvenezer katonával bővült eddig az orosz hadállomány, amelynek ténye érthető okoknál fogva egészen a mai napig komoly stratégiai és pszichés kihívást jelent az ukránoknak.
Ez a Kijevet régóta sújtó utánpótlási kényszer pedig nem más, mint egy emberi jogi értelemben vett időzített bomba.
Nem véletlen, hogy az elmúlt évek során az európai, valamint az amerikai híradások nemzetközi összefoglalói rendszeresen olyan esetekről számoltak be, melyekben ukrán sorozótisztek halálfélelemtől vagy épp kínfájdalmaktól ordító felnőtt férfiakat tuszkoltak katonai járművekbe annak érdekében, hogy a frontra hurcolhassák őket.
Amennyiben bárki megkérdőjelezné a valódiságát Kijev nemzetközi jogot is sértő sorozási gyakorlatának, annak elég csak felidézni azt a kínos jelenetet, amely akkor játszódott le az ovális irodában, miután Volodimir Zelenszkij idén tavasszal Washingtonba látogatott. Ha visszaemlékszünk, az ukrán elnöknek akkor Donald Trump amerikai elnök és J. D. Vance alelnök társaságában kellett válaszokkal szolgálnia arra az amerikai felvetésre, miszerint mi magyarázza azt, hogy ennyire kétségbeejtő jelenetek zajlanak.
A találkozón Vance alelnök egyértelműen jelezte, hogy Washington tud Ukrajna erőszakos sorozási gyakorlatáról. Mint azt Zelenszkijnek szegezve elmondta, „ide-oda mászkáltok a fronton és sorkatonákat próbáltok harcra kényszeríteni, mert emberhiányban szenvedtek […] a saját szememmel láttam, olvastam erről beszámolókat, tudom, hogy mi zajlik, propagandaútra hívjátok a fiatalokat.” Nem meglepő módon az amerikai kérdésekre nem érkezett ukrán válasz, sőt mint azt a nemzetközi politikát közelebbről figyelők mind tudják, a diplomáciai egyeztetés heves szóváltással, végül pedig Zelenszkij ukrán elnök Washingtonból való kiebrudalásával zárult.
Ukrajna magyarországi és brüsszeli szövetségesei tehát hiába próbálják e lesújtó, még Washington által is nehezményezett problémát tisztára mosni, minden józan gondolkodású európai embernek kötelessége lenne ezen a ponton megálljt parancsolni Ukrajna soron kívül erőltetett uniós csatlakozási folyamatának. De nemcsak erkölcsi, hanem politikai alapon is. Hiszen fontos leszögezni,
Sebestyén brutális meggyilkolása több ponton is sérti nyugati civilizációnk fundamentumait. Ugyanis az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata mellett a Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya is egyértelműen fogalmaz, mégpedig úgy, hogy senkit sem lehet kínzásnak, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni.
Mi több, a nyugati politikai establishment által oly gyakran hivatkozott Európai Unió Alapjogi Chartája is aláhúzza, hogy az emberi méltóság sérthetetlen.
Ebből fakadóan semmilyen körülmények között nem fordulhatna elő, hogy egy háborúban álló, nem uniós országban a katonai hatóságok megöljenek egy ukrán–magyar uniós állampolgárt, majd a brüsszeli politikai elit szemet hunyjon az eset fölött, és mindenféle kivizsgálás nélkül továbbra is az adott államot a mi, európai közösségünk lehetséges tagjaként kezelje. Vagy talán mégis?
A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője
