Ezzel szemben ma túlzás nélkül kijelenthető, hogy a nagy európai gazdasági és szellemi vákuumban egyedül Orbán Viktor hangja töri meg a csendet. A magyar kormányfő azáltal, hogy egész Európában a leghosszabb ideje hivatalban lévő politikusként kormányoz, már önmagában teljesíti a nemzetközi diplomácia egyik legfontosabb előfeltételét, ami a megbízhatóság és a kiszámítható politikai pálya megléte köré épül. 

Ami pedig Orbán konkrét nemzetközi térben lévő szervezési képességét illeti, aligha kell bemutatni a magyar kezdeményezésre létrehozott, mostanra már a harmadik legerősebb euró­pai pártcsalád, a Patrióták sikerét.

Ha azonban az imént felsoroltak nem lennének elég meggyőző érvek, vessünk egy pillantást Budapest szuperha­talmakkal ápolt, kiemelkedően sikeres és kiegyensúlyozott kapcsolatára. 

Mindeközben pedig Peking és Moszkva is egy, a reálpolitika és a gazdasági józan ész mentén tekint egyenrangú partnerként Magyarországra. Az utóbbi nem véletlenül jelezte, hogy egy potenciális békecsúcs helyszíneként nem is tudna más országot elképzelni, mint hazánkat.

Ha az ikonikus amerikai diplomata és külügyminiszter, Henry Kissinger még ma is köztünk lenne, akkor arra a ma már anekdotává vált mondatára, hogy „Kit hívjak, ha Euró­pával akarok beszélni?”, csupán egyetlen helyes válasz létezne. Nem Von der Leyent, nem Macront vagy Merzet, hanem Orbán Viktort.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője