Ugyanilyen fontos volna, hogy ne mondjunk le a Sztálin által Csehszlovákiától elmart Kárpátalja ügyének rendezéséről. 

Röviden ezek a magyar érdekek, és valóban nagyszerű, hogy Orbán Viktor – minden bizonnyal – Donald Trumpnál és Vlagyimir Putyinnál is kitérhetett e témákra. Egyébként a miniszterelnök remekül helyretette az ellenzék Putyin-pincsizését a legutóbbi, nyíregyházai, ismét remek külsőségek között megrendezett és valódi közösségi élményt hozó DPK-gyűlésen. Így fogalmazott: 

„Föl kell készülnöm minden olyan tárgyalásra, amikor nálunk jóval nagyobb méretű és befolyású ország a partnerünk. Kisebbrendűségű érzésből nem lehet tárgyalni. És az, hogy te egyenrangúnak képzeld magad, mondjuk az amerikai elnökkel vagy mondjuk az oroszok elnökével, egy feladat. Meg kell találnod azt a pontot, azt a gondolatot, érzést, amire ráállj, és mikor tárgyalsz, akkor ne alárendelt pozícióból tárgyalj, ne kisebbrendűségből. Mindig kell találni valami alapvetően lelki természetű dolgot, hogy te mégis úgy gondolhasd, hogy te mint magyar  egyenrangú félként tárgyalsz.”

Aztán Orbán Viktor elmondta, sosem felejthetjük el Oroszországnak, hogy négyszer is megszálltak minket. „Ez a helyzet. Erősebbek. De kié ma Magyarország? A miénk, nem?” – tette hozzá.

Tehát Magyarország valóban fontos szereplőjévé, vagy inkább indikátorává vált a békefolyamatnak. Persze a tiszások kérdezgethetik, hogy mit hoz ez nekünk? A válasz: nagyon is sokat! Hiszen mi azért dolgozunk tizenöt éve folyamatosan, hogy ne kerüljünk egy összeroskadó világ perifériájára, hanem találjuk meg a saját szerepünket benne. A budapesti reménybeli békecsúcs ezt a pozíciónkat brutálisan megerősíti.

Nyíregyházai beszédében Orbán Viktor célzott rá, hogy mi a sajátos magyar utat járjuk. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi is a magyar út filozófiája, ami százötven éves múltra tekint vissza, de az utóbbi időben kétségtelenül összeforrt az „orbánizmus” brandjével. Utóbbi is filozófiai tényező, a kormányzás és a Fidesz-szövetség szerteágazó tevékenysége, olykori gyarlóságai semmiképp nem azonosak evvel, de mégiscsak van egy küldetés, amire fel lehet esküdni, amit vallani és képviselni lehet, amiért érdemes dolgozni minden állomáshelyen.

Hadd idézzek itt a frissen alakult Magyar Út DPK hitvallásából: 

„A XX. század számos szomorú tanulsággal szolgált számunkra, amik közül a legfontosabb, hogy soha nem áldozhatjuk fel a nemzeti érdekeket semmilyen divatos világideológia oltárán. Ahogy ellenálltunk a kommunizmus szorításának, úgy állunk ellen immáron több mint egy évtizede a globalizmus nyomásának is, példát mutatva ezzel Európa népeinek. Mi a magunk útját, a nemzeti önrendelkezés, a népi-nemzeti alapú gazdaságpolitika útját, a magyar utat kívánjuk járni. […] A széles nemzeti blokkon belül azokat az harcostársakat szeretnénk tömöríteni és (kölcsönösen) munícióval ellátni, akik a (mások mellett) Németh László, Szabó Dezső, Csoóri Sándor, Csurka István, majd Orbán Viktor által kijelölt sajátos (harmadik) magyar út politikáját támogatják, s fontosnak tartják gyökereink számba vételét, nemzeti identitásunk megőrzését és ennek az eszmének a modernizálását, újragondolását napjaink világpolitikai küzdelmeiben.”

A szervezők itt Csurka Istvánt is idézik: „Nem tervhivatali asztaloknál készült közgazdasági patronokra van szükség, hanem magyar, népi-nemzeti alapú gazdasági politikára. Ezen múlik az életben maradás. Nincs más szentség, csak a nemzeti érdek. A társadalomnak most az erős, életképes, munkára és teljesítményre szerveződő családokat kell támogatnia és őket kell érzelmi mintaként beállítani.”

Nekünk ez az érdekünk, az ellenfeleket pacifikálni, a szövetségeinket megerősíteni, a mozgásterünket szélesíteni. Számos jó példa van arra, amikor egy kis ország meg tudta csinálni a „nagy ugrást”. Mi most erre készülünk.