Ha az ember elég régen (hosszú évtizedek óta) tevékeny az újságírói vagy közírói pályán, jellemző – és talán megbocsátható – szokása, hogy időnként visszapillant régebbi gondolataira, fixa ideáira, emlékeztet korábbi írásaira. Ahogy én most egy épp tíz éve megjelent publicisztikámra, melyben idéztem Arany János Civilizáció című tömör és velős, majd másfél század elteltével is időszerű versét:
Ezelőtt a háborúban / Nem követtek semmi elvet, / Az erősebb a gyengétől / Amit elvehetett, elvett. / Most nem úgy van. A világot / Értekezlet igazgatja: / S az erősebb ha mi csinyt tesz, / Összeűl és – helybehagyja.
A bölcs, öregedő költő e keserűen józan versében így summázta a modern (európai) civilizáció lényegét, működési mechanizmusát. Amely látszólag erőszakmenetes, de csak látszólag, mert az erősebb hatalmak mindig rákényszerítették akaratukat a gyengébbekre, s ha nem ment diszkrét vagy nyílt nyomásgyakorlással, rábeszéléssel, akkor durva fizikai erővel.
Mi, magyarok az első és a második világháború után is megtapasztaltuk, milyen az, amikor a győztesek értekezlete (békekonferenciája) amit elvehet, elvesz a vesztestől, ráütve a büntetésre a nemzetközi jog pecsétjét. Az erősek civilizációján, világrendjén természetesen mindig az erősek őrködnek, a szerepek nem, csak a szereplők változnak időnként.
Európában az elmúlt fél évezredben mindig néhány nagyhatalom, birodalom döntött a kisebb népek, nemzetek sorsáról, s az egymásnak feszülő nagyok időnként lángba borították az egész kontinenst, a pusztító háborúk árát pedig mindig a vesztesekkel, a kisebb nemzetekkel fizettették meg.
A fő kérdés mindig az volt, hogy az erősek értekezletein elfogadott új rend tartós békét teremt-e és a gyengék számára is lehetőséget nyújt-e a túlélésre, a megmaradásra, akár némi gyarapodásra. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai békét és a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszust inkább jó, az első és a második világháború utáni békekonferenciát viszont kifejezetten rossz példaként szokás emlegetni. Guglielmo Ferrero olasz történész, filozófus, író szerint a bécsi kongresszuson a győztes hatalmak vezetői arra törekedtek, hogy
a vasláncok helyett selyemszálak tartsák a rendet, hogy minden országban az erő diktatúrája helyett helyreálljon a legitim hatalom, hogy az erőszakos hódítások, a protektorátusok helyett, az elérhetetlen hegemóniáért való harc helyett helyreálljon a nemzetközi jog által szabályozott európai rend, melyet szerződések biztosítanak.
Az első európai csúcstalálkozón kialakított rend lényegében az első világháborúig fennállt. Ezzel szemben az 1918–20. évi versailles-i békerendszert illetően – amelyet Keynes, a világhírű brit közgazdász „karthágói” békének nevezett, mivel a győztes hatalmakat a féktelen bosszú, a legyőzöttek (köztük a magyarok) könyörtelen megbüntetése és tönkretétele vezérelte – gyakorlatilag konszenzus van, hogy az észszerűtlen, igazságtalan és elfogadhatatlan békediktátumnak egyenes és elkerülhetetlen következménye volt a második világháború. És ami után a győztes nagyhatalmak kontár elődeiknél is nagyobb bűnt és hibát követtek el, így az Európa keleti felén élő népek, nemzetek majdnem fél évszázadra szovjet megszállás és elnyomás alá kerültek.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!