Mocsárba süllyedt ukrán jogállamiság

Azoknak, akik közelebbről figyelik az ukrán lobbival mesterségesen átitatott nyugati politikát, talán nem okozott túl nagy meglepetést, hogy ellenzéki körökben óriási népszerűségnek örvendett Ursula von der Leyen legutóbbi, Ukrajna újjáépítéséről tartott beszéde. Ugyanis miközben az Európai Bizottság (EB) elnöke a római konferencián arról beszélt, hogy az európai adófizetők pénzét miként kívánja Ukrajna újjáépítésére átcsoportosítani, illetve felhasználhatóvá tenni, addig Ukrajna uniós felzárkózása kapcsán olyan mondatok is elhagyták Von der Leyen száját, amelyekre eddig nemigen került sor.

Az EB elnöke Ukrajna uniós integrációjával összefüggésben többek között azt is kifejtette, hogy meglátása szerint az ukrán jogállamiságot célzó reformok működnek, a háború sújtotta ország kiválóan halad előre a Brüsszel által kijelölt, Európa felé vezető úton.

Megfogalmazása szerint „Ukrajna készen áll arra, hogy megtegye a következő lépést az uniós integráció útján. A háború ellenére Kijev reformot reform után hajt végre az uniós csatlakozás érdekében, most az Európai Unión a sor, hogy megtegye a szükséges lépéseket. A csatlakozási folyamat érdemeken alapul, és Ukrajna megérdemli, hogy továbblépjen az integráció útján. Ukrajna jövője Európa.”

Az ukrán érdekeket itthon és Brüsszelben egyaránt képviselő baloldali politikusok örömteli reakciói persze érthetők voltak. Hiszen

Von der Leyen nyilatkozata nem volt más, mint egy félreérthetetlen jelzés, amely arra utalt, hogy Ukrajnában hiába voltak, vannak és lesznek a jogállamisággal vagy épp a demokratikus normák megsértésével kapcsolatos botrányos, védhetetlen ügyek, az európai politikai elit mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Kijev uniós integrációját megvédje.

Még akkor is, ha mindez teljes mértékben ellentmond az unióhoz való csatlakozás alapvető előírásait tartalmazó, úgynevezett koppenhágai kritériumokként emlegetett politikai, gazdasági, valamint jogi szempontrendszernek.

S, hogy mik lennének ezek az ominózus „védhetetlen” ügyek? Kezdjük a legutóbbi ukrajnai politikai botránnyal, az ukrán korrupcióellenes hatóságok ellehetetlenítését célzó törvényjavaslat elfogadásával, amely még a Kijevvel rokonszenvező nemzetközi közösség bizalmát is alaposan megrengette. Mint ismert, az ukrán parlament megszavazta azt a törvényjavaslatot, amely az idáig független intézményeként működő nemzeti korrupcióellenes nyomozóhivatalt (NABU) és a korrupció elleni küzdelemre specializálódott különleges ügyészséget (SAP) a főügyészség irányítása alá helyezte. Így mindkét szervezet vezetője immár valódi hatáskör nélkül és a korrupciótól hemzsegő ukrán nagypolitika kiszolgáltatottjaként volna kénytelen tovább dolgozni.

Hogy e törvény elfogadását mennyire nem az ukrán politika sajátossága és a háborús helyzetből fakadó cselekvéskényszer magyarázza, hanem sokkal inkább a hatalmon lévők intézményesített korrupciójának elfedésére tett törekvései, hűen érzékeltetik azok az Ukrajna-szerte kibontakozott tüntetések, amelyekre az orosz–ukrán háború kitörése óta nem volt példa.

S bár a tüntetések híre eljutott Brüsszelbe, a jogállamisággal kapcsolatos aggodalmak szemmel láthatóan nem érték el a bürokraták ingerküszöbét. Végül azonban a nemzetközi felháborodás és a belső tiltakozáshullám hatására Zelenszkij meghátrált, és az ukrán parlament visszaállította a független korrupcióellenes intézmények jogköreit.

De a brüsszeli bürokráciát azok az elmúlt hónapokban kirobbant botrányok sem érdekelték, amelyek után Ukrajna tagjelölti státusát legalább fel kellett volna függeszteni.

Arra az ép ésszel felfoghatatlan tragédiára sem volt a brüsszeli vezetésnek érdemben reakciója, illetve bármiféle erkölcsi vagy politikai állásfoglalása, amelynek során ukrán toborzók – megszegve az ukrán törvényeket és egyúttal meggyalázva az egyetemes emberi jogi egyezményeket – kényszersorozás közben halálra vertek egy magyar, ennélfogva uniós állampolgársággal rendelkező férfit, Sebestyén Józsefet.

Ahogyan a kárpátaljai magyarokat sújtó igazságtalan intézkedések sorozatára sem, amelyek a kisebbségvédelem-deficit legsötétebb korszakait idézik, s amelyek iskolapéldájává váltak a határon túli magyarellenességnek.

Ám ha más fénytörésben vizsgáljuk az ukrán jogállamiság helyzetét, még az imént említetteknél is több olyan intézményi szintű jogtiprással kapcsolatos ügy rajzolódik ki, amely sem erkölcsileg, sem politikailag nem egyeztethető össze az európai közösségünk értékrendszerével.

Például az ukrán reformok hatékonyságát dicsérő

Brüsszelt mind a mai napig nem zavarja az a tény, hogy Ukrajnában a teljes ellenzéki pártinfrastruktúra működését ellehetetlenítették, s számos ellenzéki politikustól a mandátuma mellett még az állampolgárságát (!) is megvonták.

Mi több, a tizenegy ellenzéki párt betiltásáért felelős, illetve a hivatalos elnökválasztásokat is elmeszelő Zelenszkij elnök még arra is felhasználta a háborúból fakadó statárium lehetőségét, hogy tovább zsugorítsa az ukrán média sokszínűségét. Ennek jegyében pedig három nagy elérésű televíziós csatorna működési engedélyét vonta vissza.

A sajtószabadságot súlyosan korlátozó döntés kapcsán még az Európai Újságírók Szövetsége is szót emelt, ám érdekes módon a média szabadságára oly kényes Brüsszelben ezzel kapcsolatban sem született elítélő nyilatkozat.

Mindezek alapján még világosabbá válik, hogy az Ukrajnát mindenáron az unióba tessékelő magyarországi és külföldi baloldal miért örült annyira Von der Leyen Rómában elmondott beszédének. Ugyanis az idegen érdekeket kiszolgálók között nyílt titokká vált, hogy nincs az a körülmény – legyen szó korrupcióról, a demokrácia vagy a sajtószabadság felszámolásáról, de még akár emberéletek kioltásáról is –, amely eltántorítaná Brüsszelt az eddigi ukránstratégiájától.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője