Fontos megemlíteni, hogy 

 amely bár parlamenti többséghez jutott az összeállás révén, mindössze néhány százalékos többséget élvez a szejmben. Ennélfogva ha valamelyik koalíciós kis párt úgy döntene, hogy erkölcsi vagy ideológiai alapon mégsem szeretne egy teljes cikluson át a Tusk-kormánnyal együttműködni, a szűk többség azonnal megszűnne. Másodsorban hangsúlyozandó a lengyel politika azon sajátossága, amely az elnöki pozícióhoz kiemelt státuszt és befolyást rendel, s ez egy szűk parlamenti többséggel felálló kormány esetén bénító hatást gyakorol a kormányzásra.

Ha visszaemlékszünk, a három évvel ezelőtti választásokon még a PiS által jelölt korábbi elnök, Andrzej Duda foglalt helyet az elnöki székben, majd az azt követően megalakuló Tusk-kormány legnagyobb meglepetésére tavaly nyáron – a politikai trendhullámokkal szembemenve – az a Karol Nawrocki aratott győzelmet a baloldali kormánykoalíció jelöltje, Rafal Trzaskowski varsói polgármester ellen, akit szintén a PiS indított. Ezzel pedig az eleve törékeny, részben önkorlátozva működő Tusk-kormány olyan, hosszú távon súlyos politikai béklyót kapott, amely a hangzatos ígéreteknek gátat szabott. Mindez a közvélemény-kutatási adatokban is jól látszik: ha a konzervatív PiS és a patrióta Konföderáció koalícióban indulna el a következő választáson, jó eséllyel több szavazatot szerezne, mint a jelenlegi, Tusk-féle politikai közösség.

Hiszen a múltbéli tapasztalatok azt mutatják, rendkívül nehéz műfaj a kényszerkoalíciók hosszú távon való életben tartása és azok politikai eredményeinek garantálása, ezért ezeknek a formációknak minden nyugati segítségre szükségük van. S persze még így is szinte borítékolható a bénultság, illetve a politikai kudarc.

A szerző a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány vezető elemzője