Aranyhíd

S Z I G E T V I L Á G Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

A megszentelt órában, amikor a világ minden megjelenési formája mintegy sejtelmes álomban foszlik szét, úgy véljük, hogy már magát a megváltást érezzük át előre: ilyenkor nem szorongat bennünket amaz ásító szakadék képzete, a mélység borzasztó formájú irdatlanságáé, az önmarcangoló akarat összes torzszüleményeié, amelyeket nappal az emberiség története felvonultatott előttünk: tisztán és békevágyón csak a természet panaszszavát halljuk ilyenkor, félelem nélkül, reménykedve, mindenségcsillapítón, világmegváltón. Az emberiség e panaszszóban egyesült lelke, amely e panasz révén tudatára ébred annak, hogy magasztos tisztsége a vele együtt szenvedő egész természet megváltása, ellebeg ilyenkor a jelenségek szakadéka fölül (…), és a nyughatatlan akarat (…) úgy érzi, megszabadult önmagától.
(Richard Wagner)

Amikor a Nibelungok gyűrűjét Brünhilde visszaadja a Rajnának, a Walhalla fellángol, és az istenek a hatalmas tűzben elégnek. Elégnek, mert nincs már szükség rájuk, az üdvösség már nem tőlük érkezik, hanem a teremtő ember saját akaratából. „Az új kezdethez nem kellenek már az istenek, akik – belefáradva elhibázott teremtésükbe – meghalhatnak, amikor az ember ráébred a szeretetre és a szépségre” – írja Rüdiger Safranski Nietzsche-monográfiájában. Amikor az ember leér legmélyebb metafizikai gyökereiig, és – átvilágítva a principium individuationist – rátalál arra az erőre, amelynek terében mindannyian egyek vagyunk, az életet betölti a lét. Ha az ember ráébredt arra, hogy a szeretet a legfontosabb, akkor a felismert lét tűzkörében minden, ami haszontalan, ami csak élet, naponta elég. Ahogy belenézünk a lenyugvó napba.
Ha az embert vízparton sétálva éri az alkony, megpillanthatja az aranyhidat: a tükröződést, amely útnak, ösvénynek tetszik. Ezzel a képpel, az esti aranyhíd előtt merengő ember romantikus, Friedrich Caspar David-i képével próbálom most ébreszteni magamban a régi Balatont, amelynek emlékkörében az új Balaton folyamatosan, újra és újra elég. Legyen hát a régi Balaton vize az, ami otthont ad az aranyhíd nosztalgikus játékának.
A nosztalgia, ez az ógörög szavakból alkotott szó annyit tesz: a visszatérés fájdalma. Édes fájdalom ez. Az elmúlt lét helyén űr támad, amely fenyegetőn rátör jelenünkre. Ahogy beszippantja azt, ahogy átadjuk magunkat a nosztalgia áramának, átjár bennünket az a fájdalom, amely a lét alapfájdalmával rokon, és amelyben a világot folyton fenyegető káosz szelleme él. Jelenlétünk, életünk nem más, mint e káosz féken tartása, de ennek az életnek semmi értelme nincs, ha nem teszi ki magát folyton a veszélynek, ha a káosztól távolinak, betonszilárdnak hazudja magát. Mindaz, amit transzcendensnek nevezünk, ebből a veszélyből táplálkozik, ebből a termő bizonytalanságból nyeri értelmét.
Tudta ezt Krúdy Szindbádja, amikor visszatért évtizedek előtt átélt helyszínekre, hogy érezze az elmúlás levegőjét, hogy a „kint eltöröltetik – bent megtartatik” játékterében az élettényeket a lét fájdalma permetezze. Mert útban a semmi felé elválik, mi fontos, mi lényegtelen. Szindbád tudta, hogy aki valóban látni akar, visszaforduló tekintettel él. Szindbád olyan, mint maga az emlékezés: a semmi tüzével táplálja az életet.
„Így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába visszatérjen – úgy indult el Szindbád keresni az ifjúkor emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét… Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne…”
Ahogy telik az idő, a Balaton bennem újabb és újabb hullámokat kelt, amelyek az ideák belső, emlékfelhős horizontján halnak el. A régi Balaton áthullámzik, átvisz a semmibe. Ennek a húzásnak, emlékerőnek engedni: ez a tett esztétikai, mert mindazt, amit a Balaton nekem aktuálisan jelent, a múlás szépségével, esztétikai jelentőséggel adja tudtomra. Ismeretelméleti, mert hatása alatt érzem: kutató tekintetem a megismerhetetlen – ha úgy tetszik, az ideák birodalma – felé vett irányt. És ontológiai, mert valójában így, az efféle engedelmességet elhatározó módon vagyok. A semmiből jövök, a semmibe megyek. Létezésem semmipartjai végigderengik az életemet. Ahogy Heidegger mondja, a semmi helytartói vagyunk. Lehetséges volna hát, hogy a régi Balatont magamban megkeresni az általános emberi feladat létfontosságú eleme?
A hatvanas évek végén vagyunk. Hatéves vagyok, most látom először a Balatont. Új. Balatonmáriafürdőn nyaralunk, ahogy ezután majd minden évben, egészen gimnazista koromig. A háztól – furcsa módon zöldre van festve, ez nagyon tetszik – pár száz méterre van a tó, „erdei” ösvény vezet odáig. Mogyoróbokrok szegélyezte füzes, amelyet a parthoz közeledve békalencsés nádas vált fel. Aki mezítláb jön, annak félnie kell a vöröshangyák attakjától. Néha már hajnalban kimegyünk a vízre, ilyenkor vadkacsákat, szárcsát látni, olykor pézsmapockot. A Balaton vize kristálytiszta még, a parti sávban jól látható a hullámcirmos tómeder.
A Balaton szép és félelmetes. (Később majd megtanulom, hogy a filozófusok ezt mondják fenségesnek.) Titkos lények tanyája. Fürdés közben homályos, halszerű suhanások körülöttem, a nádrengetegből démoni madárhangok. Egyik reggel jöttömre békafejű, kígyótestű szörny tűnik el a vízben. (Szeptemberben az élővilág-tanárnő hiába jön majd azzal a mesével, hogy egyszerű vízisiklót láttam, amely derékban kapta el a békát.) De a legfélelmetesebb a vihar előtti Balaton. A nádat iszonyú erővel tépi a szél, a hullámokban szürke zűrzavar ébred. Vissza kellene szaladni a házba, de földbe gyökerezett a lábam. Borzalmas és gyönyörű. (Hogy gyönyörű volt, azt persze csak később, utólag, reflektíve értem meg.) Gyerek vagyok, még nem érzem úgy, hogy a Balaton változna, öregedne, fakulna.
Huszonöt év múltán tértem vissza Máriafürdőre. A házat alig találtam meg. Most is zöldre volt festve, de nagyon összement. A hatalmas kert is áttekinthetővé zsugorodott. Az erdei ösvény helyén betonút, keresztben egy új utca új házak tucatjaival. A füzes kiszáradt, a nádas eltűnt, a Balaton visszahúzódott. Mintha magába zárkózna, visszavonulna a romlás elől. Kicsit álldogálok az emlékek helyén, aztán visszaballagok az állomásra.
Hatéves korom előtt még nem volt tapasztalatom a Balatonról. Balatonom – bár közvetett tudásom volt róla – ekkor még nem volt. Az első ottlét élménye aztán tudatomba terelte a tavat. Ettől fogva a Balaton: van. Minden későbbi „van” ebben az ősvanban gyökerezik, ebből táplálkozik, innen hínározik széjjel, ide hullámzik vissza. A Balaton bennem létének szindbádi íve: nincs – van – nincs. Hallomás – tapasztalat – emlék. A kezdeti nincs semmi egyedit nem tartalmaz, egyszerű tapasztalattalanság. A végső nincs, az emléktó nemléte azonban már az egyénin túlmutató nemlét. Nosztalgiája mindannyiunk közös sorsának, előérzete az elmúlásnak. A visszatérés fájdalma, a nosztalgia így teremt közösséget. A nincs megünneplése a vanban. Ahogy a megalázott, kifosztott, megkínzott új Balatonban benne hullámzik a régi. Kimeríthetetlen.
Ebben a kimeríthetetlen tóban úszva jutok el valódi önmagamhoz. Az új Balaton a partikulárisra szakadozott kollektív fürdőhelye. Túlságosan, bántóan létező tó. Az emlékek Balatonja azonban bennem, bennünk a személyessel átitatott közöst öntözi. Az én régi Balatonom, a Cseh Tamás dalában szereplő, vagy az, amelyik a Herman Ottó által lejegyzett furcsa rítusnak, a látott hal, a garda halászatának adott otthont, egy és ugyanaz. Ilyen közösségteremtő mélye csak egy emléktónak lehet. Ilyen ereje csak annak van, ami már nincs.
„Az ébren levőknek egy és közös a világuk, az alvók mindegyike külön világba lép.” A hérakleitoszi gondolatívet elnyújtva, az alvást nem az éberség ismeretelméleti ellentétpárjaként (hanem egy emléktavon való ringatózásként) értelmezve megérthetjük, hogy ha olykor átadjuk magunkat a semmi sodrának, akkor saját világunk mélyén sokkal eredendőbb, valódibb „egyet” találunk. Ha egyszer megéreztük a Balatont, és idők múltán képesek vagyunk ebben az emlékben megágyazni és az igazak álmát aludni, akkor átúszhatunk az álmon túli éberségbe. Ünnep ez: a legfájdalmasabb, leghosszabb, legszebb Balaton-átúszás, ami csak adatik.