Az ’56-os körtéri csata

Az Agrártudományi Egyetem elsőéves hallgatója voltam 1956 októberében. Az egyetem központja még Budapesten, a Villányi úton volt. Az október 23-i felvonuláson szép számmal képviseltük az intézményt. Fővárosi (óbudai) lakos lévén, amikor csak lehetett, különböző pesti helyszíneken fordultunk meg, és gyűjtöttük a közvetlen információkat. November 4-én már nem tudtam hazajutni Óbudára, mivel a délelőtti órákban a szovjet páncélosok már csaknem minden nagyobb csomópontot megszálltak Budán, így a Gellért teret is. Emiatt néhány hallgatótársammal az egyetem épületében maradtunk – végül is szállásunk, ennivalónk (hála a menza konzervkészletének) volt. Ezután teljes erővel mi is beszálltunk a Körtér „erődítési” munkálataiba. A könnyűfegyvereket és a muníciót, amíg a készlet tartott, a Zenta utcai laktanyából hordtuk fel a körtérre.
A körtér szinte minden kapualja géppuskafészek, Molotov-koktél-raktár volt, a szükséges „kezelőszemélyzettel”. Hasonló ténykedés folyt a környéken, a körtérre bevezető utak (Fehérvári, Bartók Béla) házainak egy részében is. November 4. éjszakája különösebb esemény nélkül telt el. Ugyanígy a következő nap délelőttje, kora délutánja is. Feszült várakozás volt érzékelhető, különböző hírekkel, hogy ekkor meg ekkor, innen és innen, ilyen és ilyen szovjet támadás várható a körtér ellen. Ilyen hangulatban, fegyvereink feltöltésével és babrálgatásával, egymás szórakoztatásával múlattuk az időt az egyetem épületében.
Már besötétedett – hogy hány óra lehetett, arra nem emlékszem –, amikor a Bartók Béla úton, a Feneketlen-tó felől megkezdődött a lövöldözés. Szinte ezzel egyidejűleg berobogott a térre az első szovjet T–34-es. Fogadtatása minden oldalról irtózatos erejű tűz volt. Megállt, majd érkezett a következő, amelynek az előző miatt szintén meg kellett állnia. Ez is hasonló üdvözlésben részesült. Olyan hirtelen és olyan erővel csapott a tankokra – ha jól emlékszem, még egy harmadik is volt – a körtéri pokol, hogy csupán annyi idejük maradt, hogy a lövegtorony lőszerkészletét a szemben lévő épületekre – elsősorban a Lordok házára (Népbüfé) – „kitárazzák”. A téren a harc a Molotov-koktélok lángjától, gépfegyvertűztől megvilágítva, iszonyú hangzavarban, elemi erővel tombolt. A mozgásképtelenné tett harckocsik személyzete kiugrálva próbált menekülni, de egyikük sem ért élve a tér kövezetére. A Bartók Béla út mozi előtti részénél történő eseményekre csak következtetni tudtunk. Megállás nélküli gépfegyverropogás, időnként egy-egy hatalmas robbanás volt hallható, és a házak magasságáig felcsapó, füsttel keveredett lángok fénye látszott. A rendkívül heves harc viszonylag nem tartott hosszú ideig (az időtartamra már nem emlékszem). A csatazaj megszűnése után még egy-két kisebb robbanás volt hallható, lángok és füst.
A másnap elénk táruló kép egyszerűen döbbenetes, iszonyatos látvány volt. Nem gyenge gyomrúaknak való. A kiégett tankok, körülöttük a menekülni próbáló katonák holttestjei. A Bartók Béla út körtér és Feneketlen-tó közötti szakaszán egy konvoj tönkreégett, szétrobbant maradványai. Két vagy három felülről nyitott páncélautó szétégve, bennük a felismerhetetlenségig elszenesedett emberi maradványok. A felrobbant, még füstölgő teherautókban, körülöttük egyenruhafoszlányokkal keveredett, széttépett tetemek. Az út ezen szakasza egy egybefüggő, orrfacsaró bűzzel füstölgő romhalmaz. Ennyi maradt ebből az egységből.
A körtéri csatának magyar áldozata egy tizenéves fiú volt, akit a körtér és a Bartók Béla út saroképületében (az egykori Simplon-ház) lévő ruházati bolt kirakatában ért találat.
A körtér harci eseményének érdekessége volt, hogy az előző esti erődöknek, a kapualjak gépfegyverfészkeinek másnapra nyoma sem volt.
Ez volt az első fejezet.
A második felvonás valamikor a déli órákban következett.
A Fehérvári út felől bedübörgött a térre három tank. Ezek már nem T–34-esek, hanem a korszerűbb, az úgynevezett „lencsefejűek” voltak. Megálltak a téren, majd minden különösebb célzás nélkül, lövegtornyaikat forgatva, eszement lövöldözésbe kezdtek. A házakon egyre több helyen ütött ki tűz. Ekkor kapott találatot a Himfy utcában álló T–34-es, ami a lövéstől égni kezdett. Először csak apróbb robbanások, majd kis idő múltán iszonyatos detonáció, a lövegtorony mintegy négy-öt méter magasba emelkedett, majd visszazuhant, s amíg éghető anyagot tartalmazott, égett. A harckocsi robbanása következtében tüzet fogtak a sarki épület leeresztett földszinti és első emeleti redőnyei. (Az egyik ilyen lakás az 1953-ban egyéni öttusa-világbajnoki címet szerzett Benedek Gábor szüleinek otthona volt.) A lakókat sikerült azonnal értesítenünk, így a kezdődő tüzeket gyorsan el tudtuk oltani.
Ez az eszeveszett lövöldözés csak rövid ideig tartott. Azt azonban láttuk, hogy a már említett Simplon-ház felső emeletének néhány ablakából dőlnek a lángok. Miután a tankokat már nem láttuk, azonnal indultunk (volna) a tűzoltáshoz, segíteni. Négyen épp átértünk a Himfy utcától a Villányi út túloldalára, szerencsére az út torkolatát utcakövekből emelt, 80–90 cm magas torlasz fedezékében, amikor hirtelen gépfegyvertűz céltábláivá lettünk. Gyorsan hasra feküdtünk, majd egyenként visszaindultunk. Én maradtam negyediknek. Azt hiszem, az akkori körülmények között azon a távon biztosan említésre méltó időeredményt futottam. Éppen hogy visszaértem a plébánia előtti betonlépcső fedezékébe, amikor hatalmas dörrenést hallottunk, előbbi helyemen óriási porfelhő, majd az épület sarkán egy-másfél méter magasságban a belövés okozta tátongó lyuk vált láthatóvá. (Így lett 1956. november 6. második születésnapom.)
Nemsokára tiszta lett a levegő, egyre több ember merészkedett elő, mi is átjutottunk és be tudtunk kapcsolódni a tűzoltásba. Ez amolyan csatárláncban adott vödrös technológia volt, ami a tűz továbbterjedését tudta csak megakadályozni. Rövidesen megérkezett egy tűzoltóautó és csapata. Le a kalappal előttük! Szervezett, pillanatok alatt történő szerelés, nem telt el néhány perc és a fecskendőkből jött a víz. Az oltás sikeres volt.
Visszatértünk támaszpontunkra, ahol várt még ránk egy nem könnyű feladat: az épületben felhalmozott fegyverektől és lőszerektől kellett megszabadulnunk. Utána nekünk is mihamarább el kellett tűnnünk. Ekkor ugyanis már terjedt a hír, hogy karhatalmisták járnak házról házra, aki nem odavaló, azt összeszedik.
Amint besötétedett, a teljes arzenált a plébánia kertjén keresztül kihordtuk a Villányi út elején lévő buszmegálló kitört ablakú várójába. Nem volt izgalom- és kockázatmentes, de sikerült. Viszonylagos rendet hagyva magunk után, elbúcsúztunk egymástól. Hárman egyfelé tartottunk, másnap délelőtt haza is értem Óbudára.

Csobaji Csaba
Martonvásár