Az utolsó csata

A forradalom egyelőre elmaradt. Tbiliszi központjában, a Rusztaveli sugárúton ugyan továbbra is egymást érik a tüntetések, a nagy taktikus, Eduard Sevardnadze tekintélyében megrendülve, de még ura a helyzetnek. A választások utáni csatát akár meg is nyerheti, lehet azonban, hogy a háborút elveszíti. A tét az, ki irányítja majd Sevardnadze után az országot, s lesz-e ebbe beleszólása a jelenlegi elnöknek.
Nem véletlenül nevezik Eduard Sevardnadzét a Kaukázus fehér rókájának. A 75 éves politikus ugyanis rövid megszakításokkal ugyan, de több mint három évtizede áll Grúzia élén. Először a kommunista párt köztársasági első titkáraként, majd 1992-től elnökként irányítja az etnikai konfliktusokkal terhelt, tragikus gazdasági helyzetben lévő, széttagolt, a térség energiatartalékai és az elszállításukhoz szükséges vezetékek miatt azonban stratégiailag felértékelődött országot. Bár nincs egyedül a hatalom ilyetén átmentésével a Kaukázusban és a vele szomszédos Közép-Ázsiában, e jó három évtized nem kis teljesítmény.
A grúz nemzetiségű Sevardnadze a szovjet politikusnemzedék egyik legrégebbi aktív harcosa, akinek neve összefonódott a peresztrojkával. Már 18 évesen az ifjúsági szervezet aktivistája volt, s gyorsan kapaszkodott felfelé a ranglétrán. A köztársasági Komszomolnak 1957-től első titkára, majd egyre magasabb tisztségeket tölt be szűkebb hazájában. Belügyminiszter, aztán Tbiliszi párttitkára, 1972-től pedig a Grúz Kommunista Párt első embere. Ekkor jelenlegi legnagyobb ellenfele, Mihail Szaakasvili még hátulgombolós kisfiú volt. Néhány év múlva már az SZKP Központi Bizottságának tagja, Mihail Gorbacsov hatalomra jutása után pedig a Szovjetunió külügyminisztere. Neve így összekapcsolódik az afganisztáni kivonulással, Kelet-Európa „szabadon engedésével”, a német egyesítéssel és a szovjet–amerikai viszony új alapokra helyezésével. Az 1991. augusztusi puccs alatt szembefordult a nyolcakkal, előtte, az év elején azonban már kilépett a kommunista pártból, miután összetűzésbe került az elnökséggel. A Szovjetunió felbomlása után szülőföldjén, Grúziában politizált tovább. A polgárháborús helyzetben a Zviad Gamszahurdia államfőt elűző triumvirátus, Tengiz Szigua, Dzsaba Joszeliani és Tengiz Kitovani oldalára állt. Hazatérése, 1992. március 7. után három nappal már az államtanács elnöke, az év végén pedig a törvényhozás államfővé választja. A nagy átváltozás közepette ezután megkeresztelkedik, s felveszi a Georgiosz keresztnevet. Az első közvetlen elnökválasztáson, 1995-ben elsöprő győzelmet arat, majd öt évvel később megismétli.
Sevardnadze stabilizációt, fellendülést ígért a polgárháborúkba sülylyedt, rendkívül nehéz gazdasági helyzetben lévő, az államiság megteremtésének gondjaival küzdő kaukázusi országnak. A konszolidáció azonban ma, egy évtizeddel később is meglehetősen relatívnak nevezhető. A sajtó viszonylag szabad, ugyanígy a civil szerveződések is erősebbek, mint a térség legtöbb országában. Természetesen ezek a vívmányok is hozzávetőlegesek, ráadásul mást nem nagyon tud felmutatni Sevardnadze. A mintegy 70 százalékban grúz lakosságú s vallási tekintetben is meglehetősen kevert öt és fél milliós ország ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető egységes államnak. A két autonóm köztársaság, Abházia és Adzsária, valamint az autonóm terület, Dél-Oszétia lényegében akkor is állam az államban, ha éppen nem harcol. Jellemző, hogy a polgárháború után elszakadt Abháziába legfeljebb nemzetközi békefenntartók mehettek, a grúz hadseregnek azonban legszebb álmaiban sem jutna eszébe még ma sem, hogy betegye oda a lábát. Ugyanígy nincsenek grúz katonák az örmény vagy az azeri határvidéken sem. Ezeket a térségeket paramilitáris erők uralják, akárcsak a Csecsenfölddel szomszédos Pankiszi-szorost. Ma is van viszont az országban két orosz bázis, s hogy még bonyolultabb legyen a képlet, kétszáz tanácsadóval megjelentek az amerikaiak is. Nem jobb a helyzet gazdasági tekintetben sem. A mérhetetlenül alacsony, mintegy 30 dolláros átlagkereset jelzi az életszínvonalat, sokan azonban ezt a kevés pénzt sem kapják meg idejében. Eközben a korrupciós index 75–80 százalékos, a klánok rátették a kezüket a nemzeti vagyonra, exportról lényegében nem beszélhetünk, a külföldi befektetők nagy ívben elkerülik az instabil Grúziát. Mindehhez járul, hogy az ország ma ugyanúgy a polgárháború szélén tántorog, mint Sevardnadze hazatérésekor.
Ha azonban nagyon cinikusak akarunk lenni, nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy mindehhez kevés köze van az utóbbi hetek túlfűtött hangulatának. Az újsütetű politikai bizonytalanság igazi oka ugyanis nem ez. Valójában már az utódlásért kezdődött meg a harc. Köztudott, hogy a 2005-ben esedékes elnökválasztáson Sevardnadze az alkotmány értelmében már nem indulhat, s a térségben hagyományos hatalomöröklési technikák is kizártak. Az elnök fia, az UNESCO-nál Párizsban dolgozó Paata nem nagyon mutat érdeklődést az államfői poszt iránt. Grúziában ráadásul az elnök a kormány feje is, miniszterelnök híján így az azeri út sem lenne járható. Az ugródeszka itt a parlamenti elnöki szék, s ez erősen felértékeli a törvényhozási választásokat. Ráadásul érezhetően meginogtak a hatalmi párt pozíciói, az ifjútörökök vérszemet kaptak, s az új erőelosztásban legfeljebb csalással menthető, ami menthető. Sevardnadze kényes kompromisszumokon alapuló egyeduralmán 2001. szeptember 11. után jelentek meg az első repedések, s ez az erózió teljesedett ki a mostani választási eredményben. A grúz elnök nem túlságosan tiszta játszmái, a hazai paramilitáris erőkkel, a csecsenekkel és a nemzetközi terrorizmus más elemeivel folytatott kokettálás innentől elfogadhatatlanná vált a legfőbb külső támogató, Amerika szemében. Sevardnadze hirtelen szalonképtelenné vált Washingtonban – nem is fogadták –, így játéktere otthon is erősen beszűkült. A Fehér Ház érezve a Sevardnadze szárnyai alól kinőtt fiatalok erősödését, egyre inkább bennük bízik. Elege van Amerikának abból is, hogy a támogatások kézen-közön szinte teljes egészében eltűnnek, bár ezen egy esetleges hatalomváltás sem nagyon változtatna. A mór tehát megtette kötelességét, és sokan úgy gondolták, mehet.
Sevardnadzét azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja a harcot. Ezt nem is teheti, hiszen a kaukázusi viszonyokat ismerve aligha lehet nyugodt, ha nem lesz beleszólása az utódlásba. Így aztán a november 2-án tartott parlamenti választásokon hosszas, egészen mostanáig tartó számlálás után minden előzetes közvélemény-kutatással és exit pull eredménnyel ellentétben mégiscsak az elnök vezette Új Grúziáért tömörülés győzött, s némiképp váratlan az adzsár elnök pártjának, az Újjászületésnek a második helye. A legjelentősebb ellenzéki erő, a populista Mihail Szaakasvili vezette radikális Nemzeti Mozgalom, valamint a Grúz Demokrata Párt a harmadik, illetve negyedik helyen végzett, s bejutott még a parlamentbe a Grúz Munkáspárt és az Új Jobboldal. Szaakasvili érezhetően az utca erejére játszik, ezért igyekszik minél több embert kivinni a Rusztaveli sugárútra. Sevardnadze is operál az ellentüntetésekkel, de inkább a teljes káosztól való félelemre, valamint az ellenzék megosztottságára épít. A legnagyobb húzása az volt, hogy megnyerte szövetségesének korábbi ellenfelét, a radikálisoknál mérsékeltebb, a központi hatalmi szervek megőrzésében érdekelt adzsár vezetőt, Aszlan Abasidzét.
A kialakult patthelyzetben a legnagyobb kérdés az, hogy melyik oldalnak vannak még tartalékai, ki tud újítani. A mandátumát mindenképpen kitölteni akaró, ezért akár Moszkva segítségét is elfogadni kész Sevardnadze a ravaszságában, taktikai képességeiben bízhat, végső esetben az erő eszközéhez nyúlhat, míg Szaakasvili amerikai támogatásban reménykedik, s abban, hogy az emberek a korábbinál kiegyenlítettebb erőviszonyok miatt nem nyelik le az egyébként errefelé a megszokottnál nem nagyobb mértékű választási csalást. Ami biztos: Grúzia újabb hosszú, a jelek szerint 2005-ig, az elnökválasztásig mindenképpen eltartó bizonytalanságra készülhet.