Deák nem egyezett ki a diktatúrával

Nem históriai hipochonder az, aki úgy vélekedik, Deák Ferenc kortársai rá sem ismernének a nagy magyar államférfira, ha a mostani kormányzati megnyilatkozásokat, sablonos megemlékező szavakat hallanák. Ugyanígy természetesen a jelenlegi kormányerők sem igen ismernének rá a haza bölcsére, ha valami csoda folytán közöttük teremhetne, a ráoktrojált kép olyannyira hamis és félrevezető. Hogy menynyire napi, vélt politikai érdekeknek rendelik alá a Deák-emlékévben az emlékezés közhelyeit, félretéve a történettudományos szempontokat, mindenki meggyőződhetett róla, aki részt vett azon a Magyar Szemle-esten, amelyet a napokban tartottak a Batthyány Alapítvány székházában. Pedig Zlinszky János alkotmányjogász és Gergely András történész nem tett mást, mint hogy felidézte a magyar történelem egyik legnagyobb hatású gondolkodójának, politikusának az alakját, kerülve a méltatlan aktuálpolitikai utalásokat.
Csakhogy a két tudós elemzéséből kiviláglott: a mindig gerincesen, elvtelen kompromisszumokat kínosan kerülő Deák Ferenc nem az a személyiség volt, aki – mint amit elhitetni igyekszenek egyesek – maga kereste, siettette az ellenféllel való paktumot, sutba dobva politikai meggyőződését. Ellenkezőleg. Mint Zlinszky János emlékeztetett rá: 1839-ben, amikor Kossuth Lajost, Wesselényi Miklóst és az országgyűlési ifjakat törvénytelenül bebörtönözték, a nyílt szemben állás mellett szállt síkra. Kijelentette: nem szavazzuk meg az „adót, újoncot,” nem viszünk a felsőtábla elé törvényjavaslatot, amíg a jogellenes ítéletek vissza nem vonatnak. Nagy szerepe volt abban, hogy az 1839/40-es országgyűlés mégsem bukott meg, mert szilárd és másokat is magával ragadó kiállásával elérte, hogy a király József nádor közbenjárására meghátráljon, s megszüntesse a törvényellenes állapotot. A volt alkotmánybíró úgy értékeli, ez egyfajta korai kiegyezés volt, s megnyilvánul benne Deáknak az a sajátossága, erénye, hogy a lényeget a forma elé tudta helyezni. Akkor a király ugyanis úgy ment bele a megoldásba, hogy formailag nem kellett vereségként megélnie a történteket. A haza bölcse egyik alapvető tulajdonsága éppen az volt, hogy semmilyen kompromiszszumra nem volt hajlandó – mondta Gergely András. A történész-professzor hozzáfűzte, éppen ez az erkölcsisége volt anakronisztikus már saját korában is, s éppen ezért válik kevéssé közérthetővé a mai politikusok számára. Az volt az alapelve, hogy „mondja a magáét”, de semminemű szervezőmunkára, agitációra nem lehetett rávenni. Ezzel a soha meg nem alkuvó tulajdonságával kapcsolatban jegyezte meg Zlinszky János: nem csoda, hogy igazságügyi miniszter lett 1848-ban. Miniszterként sem alkudott meg, s amikor a szabadságharc vérbe fojtása után az abszolút állam mégis megkezdte az 1848-as áprilisi törvények megvalósítását, az ősiség fölszámolását, a jobbágyság földhöz juttatását, a polgári törvénykönyv életbe léptetését, továbbra sem volt hajlandó a diktatúrával való együttműködésre. Schmerlingnek, az osztrák államminiszternek azt írta válaszul levelében: „Ilyen viszonyok közt, mint amilyenek hazánkban uralkodnak, azok után, amik itt történtek, nem lehetséges, hogy én közügyekben részt vegyek.”
Gergely András kérdésünkre megerősítette: Deák a magyarországi ellenállás, az úgynevezett passzív rezisztencia egyik elindítója, emblematikus személyisége volt. Holott a passzív rezisztencia nem volt „jövedelmező játék” – szögezte le Zlinszky. Maga Kossuth írta az 1860-as évek első felében: az egész ország mindenáron kiegyeznék már. Ott szeretnének ülni a húsosfazék körül. A lakosság, a politikai elit mégis kitartott, pedig, mint az alkotmánybíró hangsúlyozta, sokan tönkrementek, de legalábbis a nyomor szélére sodródtak. Deák viszont visszafogta őket, s azt hangoztatta, az ellenállás nem érhet véget addig, amíg az alkotmány formailag is helyre nem áll. Ugyanaz a karakánság nyilvánult meg tehát Deáknak az önkényuralom idején tanúsított viselkedésében, mint 1848 szeptemberében, amikor a kormánnyal együtt vállalta az önvédelmi háborút. Gergely András felidézte a nevezetes mondatot: addig nem tárgyalunk, míg az ellenség az országból ki nem takarodik.
Az MSZP–SZDSZ-kormány minden földi jóban dúskáló, lucullusi söjtöri lakomája különösen elítélendő lett volna Deák számára. Megjegyezhetjük: az, hogy éppen a haza bölcse szülőházában rendezték az önünneplő dőzsölést, egyfajta kegyeletsértő provokációval ér föl. Deák ugyanis – mint Gergely felidézte – hallatlanul puritán életmódot folytatott, nemcsak Zalában, de Pesten is. Az Angol királynőben a legegyszerűbb lakosztályban élte napjait, s bár társaságkedvelő ember volt, vendégsereget sohasem fogadott. Jellemző, hogy a legolcsóbb szivart, a Cabanost szívta mindig. Szintén puritánságát jellemzi az a történet, amelyre Zlinszky János emlékeztetett. Amikor Ferenc József képet akart küldeni magáról és feleségéről Deáknak, ő ekként hárította el az ajándékot: jobban örülnék, ha nem kapnék, mert hátha megindul egy szóbeszéd, hogy a keret volt túl drága, vagy volt mögötte valami érték. Hozzáfűzte: Felséged nagy úr, ám Deák Ferencnek nem tud adni semmit.
Deák egyébként nem vett részt Ferenc József koronázásán, az ünnepség ideje alatt szállodai szobájában maradt, lefüggönyözött ablakok mögött. Talán azért is, mert nem a mindenáron való kiegyezés vágya hajtotta, hanem az alkotmányos jogok visszaszerzésének akarata a nemzet számára. Mint ahogy 1861-ben az oktrojált alkotmányt, a megyegyűlések betiltását is ekként fogadta: „Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges.”