Égig érő madzag

Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet. Hajnóczy Péter kissé tétova, mégis nagyra törő meghatározását idézik talán legtöbbet kortársai a róla szóló könyvben. A Nap Kiadó lankadatlan energiával és változatlanul magas színvonalon megjelentetett Emlékezet sorozatának könyvei is „e felől a dolog felől” próbálkoznak valami érvényeset mondani. Vállalkozásuk sokszor kockázatos, hiszen ismerjük a kortársi vakság jelenségeit. Itt és most csak sejteni lehet, mi az, ami esetleg száz év múlva is olvasható lesz, és mi az, amit már holnap elfelejtünk.
Mindhárom, kezembe került kötet olyan szerzőkről szól, akik még közöttünk jártak, ismerőseink is lehettek akár. Hajnóczy Pétert soha nem láttam, ő már életében legenda volt, s az maradt halálában is. A véletlen úgy hozta, hogy ott voltam az egyik szigligeti szobában, amikor a vészjósló, fülsiketítő lármával érkező helikopter magával vitte Orbán Ottót. Azóta nem voltam Szigligeten. Egyszer meg Weöres Sándor mellett ülhettem, és legszebb, legmelengetőbb emlékeim közé tartozik, hogy miután meghallotta nevemet, megjegyezte: Lónyai Erzsébet és Ungvárnémeti Tóth. Nem érdekes? Néha még most is álmodom ezzel.
Mások emlékeiből is a személyes élményeket olvasom legnagyobb érdeklődéssel, a kritikák többnyire hidegen hagynak. De ha költő írja a kritikát, olyan tűpontos, fegyelmezett, mégis szenvedélytől fűtött mondatokkal, mint teszi azt Dobai Péter Hajnóczy Péterről szólván, akkor megemelem a kalapom. Hasonlóan működtek az agytekervényeik, gondolom. Azt meg novellának képzelem, ahogy Hajnóczy, élete vége felé, már az alkohol végleges fogságában, csakis Nádas Péternek akarja gépbe mondani a kéziratát. Nádas megy, és gépel. Nagyvonalúan és készségesen, mint egy király. Pedig, ahogy mondja, Hajnóczy nem tartozott azon emberek közé, kiknek társaságát mindenáron kereste volna.
Mégis ő fogalmazza meg a Hajnóczy-féle magatartást legdöbbenetesebben:
„Egy iszonytató negativizmust vág a világ képébe. Csináljatok vele, amit akartok, én nem bírtam ki. Ezt nevezem én önsajnálatnak, amely aztán a befogadó közegben lelkiismeret-furdalásként él tovább. Gondoljon arra, hogy a magyar kultúra a mai napig mennyire nem tudta megemészteni se József Attila, se Latinovits halálát, és Hajnóczyét sem. Újra és újra megpróbáljuk megemészteni, de darabosan felbüfögjük. Se lenyelni, se megemészteni. És így érik el a legfőbb céljukat. Megkapják a szeretetnek azt a mennyiségét, amit nem tudtak belőlünk kicsikarni. Már csak azért sem, mert elutasították. Megengedem magamnak, hogy ezt a nagyság minden elismerése mellett se tartsam vonzó tulajdonságnak” – így beszél Nádas egy rádióinterjúban, és nincs okunk azt mondani, hogy a Hajnóczy-emlékkönyv nem őt igazolja. Lehet a műveket magyarázni, rajongásig szeretni, elemezni, elismerni, de azt a „Selyembivaly”-t, aki Hajnóczy volt, lehetetlen megemészteni. Hiába az emlékkönyvből is áradó csaknem egyöntetű elismerés, főhajtás műve előtt – egyedül Bán Zoltán András megy neki, mint egy dúvad Hajnóczynak is és a műnek is –, fájdalmas, nehéz falat ő azóta is, kilóg a sorból, azóta sincs, nem is lehet folytatása. Reményi József Tamás tanulmánya kimagaslik a kötet írásai közül, ő az életrajzzal szoros összefüggésben rendkívüli empátiával igyekszik a szerzőt értelmezni és bemutatni.
Mint ahogy azt a tüneményt, aki Weöres Sándor néven itt élt közöttünk, mint földre szállt istenke, őt sem lehet felfogni. Dúdolni és dünnyögni fogják gyerekeink verses csodáit mindaddig, míg magyar nyelv lesz a földön. Azt is el tudom képzelni, hogy a magyar nyelv csak miatta született, azért várt teljes fegyverzetben, hogy ha majd Weöres tiszteletét teszi köztünk, tudjon valamilyen nyelven megszólalni. Mert semmilyen más nyelv nem lenne alkalmas az ő költészetének tolmácsolására. A többit hagyom az irodalmárokra, van mit elemezni rajta jó sokáig.
Weöres már-már nem e világi médium volt – fogalmaz Orbán Ottó, és ő mondja ezt is: „Ha az ideális költészet léggömb, akkor Pilinszky az égig érő madzag, és Weöres a gömb, amelyhez nincsen zsinór.” Aki így fogalmaz, Németh Lászlótól, Illyéstől, Csoóritól tanult esszéírást, ő maga siet értelmezői segítségére, amikor A hatvanas évek, a Belvárosi kávéház c. esszéjében leírja: „Kinek jutott volna eszébe rokon vonásokat látni Csoóri falusi szociográfiájában és az én India-könyvemben? Amikor nyilvánvaló volt a roppant kölönbség, hogy az egyik a magyar faluról szól, a másik meg a rejtelmes Indiáról. Még ha ordított is a szövegből, hogy mind a ketten Illyéshez jártunk mondattagolást tanulni.” Tanulni – kulcsszó Orbán Ottónál. Ő maga néha kalóznak nevezi magát, mások plagizátornak, tolvajtermészetnek. Csoóri Sándor végtelen szeretetről árulkodó fogalmazása közelíti azonban legjobban az igazságot, amikor így ír Orbánról: „A meghódított költők közt ott van Lorca és Dylan Thomas, Lowell és Eliot, Auden és Ginsberg, és természetesen ott van Kassák és József Attila, Kosztolányi, Weöres Sándor és Pilinszky.” 1990-ben írta ezt Csoóri. Ezután sajnos jöttek a mérgezett nyilak, melyeket sokszor politikusok adtak a kezükbe, és válaszul is csak mérgezett nyilak következhettek. A költők sem angyalok, sőt. Orbán is elkezdett politizálni, bár mindig is politizált. Megvallom, nekem néha sok volt, hogy az Emberiségnél aligha érte be kevesebbel. Valami intimebb hangot hiányoltam a költészetéből, nem a köznapiságot, hiszen az volt elég. Élete vége felé nagyon nagy verseiben mintha patikamérleg segítségével adagolta volna a szentet és a profánt. Az alpárit az emelkedettel. Ettől függetlenül mindig minden sorát elolvastam. Nagyon fog hiányozni. Talán túl sokat foglalkozott saját kritikai fogadtatásával, de érthető ez is. Amikor az ő költészete elérte magaslatait, nem éppen az a fajta vers volt divatban. Szokatlan volt az Orbán-féle „gyalázatos személyesség” (Ács Margit), szitkokat kapott a „vallomásos líra”, a nagy lélegzet, amelyben helye van hazának, népnek, emberiségnek, ahol a költő homloka a csillagokig ér, és nem röstelli leírni, tavasz, vér, szabadság. A magyar líra akkor épp a sivatagba ért, a tárgyiasság, a ridegség, a szív és lélektelenség volt korszerű. Erről szóltak a tanulmányok. Hiába volt Orbán Ottó az irónia utolérhetetlen királya, mégis Tandori és Petri kapta az igazi babérokat. Ezért az iszonyú keserűség és kegyetlen szarkazmus soraiban, amikor a kritikáról és a költészet tudorairól ír. Egy részlet a Vojtina recepcióesztétikája c. versből: „különben is költőnek kuss ha komoly dolgokról van szó / az irodalom egyetemes jelenség tehát az egyetem felségterülete / és ez nagyon is jól van így…” Dehogyis van jól, tudjuk.
Oktatási segédanyag – áll mindegyik kötet élén, kiemelt helyen. Remélem, nem csak egyetemi oktatásról van szó.
(Öröklét. In memoriam Weöres Sándor. Szerk.: Domokos Mátyás; A véradó. Hajnóczy Péter emlékezete. Szerk.: Reményi József Tamás; Ostromgyűrűben. In memoriam Orbán Ottó. Szerk.: Lator László. Nap Kiadó, Budapest, 2003. A kötetek ára: 2400, 2200, 2200 forint)