Én nem tudom...

Én nem tudom, igazuk van-e az MSZP vezetőinek, amikor hirtelen bekövetkező népszerűségvesztésüket úgynevezett kommunikációs zavarokkal magyarázták. Azon értelmetlen vitatkozni, hogy egy politikus vagy egy párt számára a médiában való megjelenés fontos dolog-e. Sajnos, talán a legfontosabb. Fontosabb a becsületnél, az igazmondásnál, a tisztánlátásnál, az önzetlenségnél, a megvesztegethetetlenségnél, az észnél és sok más egyébnél. Ha egy politikus általában nincs észnél, az nem baj, de a tévé képernyőjén mindenképpen ésszerűszerűen kell viselkednie.
A szocialisták azonnal Ron Werberért kiáltottak, amikor a kommunikációs zavart észlelték. A lehető legkeményebb kommunikációs tréninget tartottak, nem félve attól, hogy a korai formába hozás, miként a sportban, a politikában is számos veszéllyel jár. Mint tudjuk, választás és olimpia négyesztendőnként van, egy olimpikon körülbelül egy évvel a nagy verseny előtt kezdi meg a speciális felkészülését, amely természetesen az addig is karbantartott kondícióra épül. A politikában viszont azt látjuk (legalábbis Magyarországon), hogy a küzdelem és edzés szünet nélkül folyik, a pártok úgy érzik, a pillanatnyi enerváltság is tragédiát okozhat. A közvélemény-kutatások és a médiumok ezt az érzést tovább fokozzák. Így aztán az a párt, amely nem folytat kommunikációs tréningeket, s nem dolgoz ki kommunikációs stratégiát, sőt kommunikációs zavarba kerül, egyéb adottságaitól és eredményeitől függetlenül úgy vélheti, hogy az elkövetkező megmérettetésen alul marad.
Természetesen a tréninghez edzők kellenek. (Néha külföldről.) Miként a futballban, a politikában is hírnévre tesznek szert különböző szakemberek, akik már-már mágusként irányítják egy-egy párt élcsapatát. Gólvágókat, defendereket (védőket) és kapusokat képeznek ki, középpályásokat, jobbszélsőket és balösszekötőket fedeznek fel, egyszóval a különböző emberi adottságokat használják ki és fejlesztik tovább. Így néha túlképzett versenyzők jönnek létre, akik a kerületi bajnokságban is úgy viselkednek, mintha olimpiai éremért küzdenének. (Magyarán, szómenésük van.)
Nos, próbáljunk meg elképzelni egy ilyen tréninget, amelyet egy szakember vezet, aki szociológus-politológus-pszichológus-infektológus és reklámszakember egy személyben.
Összegyűlnek tehát az adott párt frontemberei, a tréner szemügyre veszi őket, s kiosztja a szerepeket, melyek kommunikációs értelemben az egész társadalmat lefedik, az ordibáló radikálisoktól a mérsékelt nyuszikig. Na, gyere! – mondja a tréner egy alacsony, vézna, de szívósnak látszó politikusnak. – Te leszel a csapatban a kiskemény, aki jelentéktelen ügyekben jól odamond az ellenfélnek, csípi és marja, de nemzeti sorskérdésekbe nem avatkozik. Te pedig – fordul a másikhoz –, te lész a nagykemény, aki ha nem is mindig a nagy nyilvánosság előtt, de döntő ügyekben kíméletlen elszántságot tanúsít, ritkán szól, de akkor nem tesz lakatot a szájára, kimondja, ami a szívén van, ha az ég is leszakad. Ha szélsőséges hírbe keveredik, az se baj, döngölje a szélről a földbe a másik felet, támadjon, ha nincs nála a labda, akkor is, sohase védekezzen. A lélektan négy szülő-nevelő típust különböztet meg: legyen ő a hideg-korlátozó. A kiskeményt és a nagykeményt természetesen ellensúlyozza a mindig meggondolt, aki konszenzusképesnek látszik. Nyilvánuljon meg meleg engedékenyként, aki elvileg mindenkit szeret. Jó hatást kelt a hideg engedékeny, bár szülőben ez a legrosszabb fajta. A meleg-korlátozó ragyogó szerep: alkalmat ad arra, hogy alakítója a legnagyobb szívélyességgel érvelve vágja pofán az ellenfelet. Pisti, te csak akkor szólalj meg a médiában, ha nincs semmi mondanivalód, de akkor légy határozott és meggyőzhetetlen. Jenő, te leszel az abszolút felkészült, aki csakis adatokkal operál, és sajnálkozó mosollyal figyeli ellenfelei vergődését. Egyet azonban mindenki jegyezzen meg: az igazság nem számít. Csak az az igaz, amit mi mondunk.
Hogy a trénerek sikeréről vagy kudarcáról szólnak-e majd a választások, én nem tudom…