Grúz egészhold

Kis Jánoska egyszer fölnézett a nappali, kék égre, s onnét viszszabámult rá a Hold. Ez mit keres itt? – jegyezte meg Jánoska. Menjen azonnal haza. Amikor utolértek a grúziai események, valami hasonló érzés vett rajtam erőt. A Hold színtere, színhelye, hazája – házoá – az éj. A forradalom ideje pedig: 1989. Most, ha úgy tetszik: nappal van. Nemzetközileg nem rendszerváltónak van kikiáltva most az idő. Uniós szél jár, integrációs bárányfelhők legelésznek imitt-amott, s mezőgazdasági kvótában, nem torkolattűzben méretik a balhé, már Jugoszlávián is túljutottunk, mindennel meg vagyunk „elegedve”, miként Ferencz Jóska mondotta volt az első világháború hajnalán, amikor is egyszer csak oppá, mi ez?
Mi ez? És ki ellen? Az agyagfigurák már mind elmentek múmiába, politikailag vagy fizikálisan is: Ceausescu, Milosevics, Honecker, Zsivkov, Kádár már mind alulról szagolják a vörös csillagot, elvileg post mortem, elvileg posztkommunizmus, elvileg posztszovjet korszak ez, ki gondolta volna Sevardnadzéről, hogy valahol Dzsugasvili? No persze, a vörös mindig megpróbál enyhének tűnni, ez nem új, enyhébbnek, mint a jobb, Sevardnadzéhoz sem az önkény avagy a terror asszociációi társulnak. Emlékezetünkben Sevarnadze még mindig a tárgyalóképes, nemzetközileg elismert jófiú, Gorbacsov külügyminisztere, ballisztikus rakétamester, a peresztrojka szekundánsa és a glasznoszty párbasegédje, ki értelmiségi ábrázatával s fanyar szomorúságával mindig egyfajta önmagán is túlmutató eleganciát sugall. Pedig hát ő is csak egy a poszt-imposztori túlélők közül.
A posztszovjet köztársaságok élén többnyire volt apparátcsíkok, volt pártfőtitkárok állnak. Míg Magyarországon az átörökítés folyamatát két polgári periódus is megtörte, s így az istenadta nép legalább átérezhette, hogy a folyamatosság nem sorsszerű, addig a posztszovjet köztársaságok többségében a kommunista nómenklatúra keze, jó szibirják gyanánt, nemcsak a gazdasági, hanem a politikai hatalomhoz is odafagyott, a nép tehát még érzelmi szinten sem tapasztalhatta meg a szabadulást. Lukasenko Fehéroroszországa, Nazarbajev Kazahsztánja: mind-mind posztszovjet teokrácia. Némelyikük ad a látszatra, másikuk nem. Sevardnadze, talán az egykori reformer, az egykori nyitó emlékeiből merítve, adott a látszatra, s miképp atyamesterének, a nagy Gorbacsovnak, úgy neki, a tanítványnak is ez lett a veszte. Merthogy a látszat csal.
Grúziában a látszat épp egy választást csalt el. Csalóka látszat. Mit nekünk száz százalék, nem vagyunk mi se Ceausescu, se Szaddám Huszein, a munkásosztály vasökle helyett elég nekünk a paraszthajszál, már amennyivel épp nyernünk köll. A féldemokráciák porlasztói és szavazatszámláló bizottságai mindig fél plusz egyre vannak kalibrálva. Csakhogy a féldemokrácia veszélyes üzem, mert meglehet, egy műhiba következményeként egyszer még lesz belőle egészen az.
Most épp e felé az egészen az felé halad Grúzia, ha valóban afelé halad. Merthogy a forradalom gesztusai mindig hagynak maguk után némi kívánnivalót. Én például rajongok a sima papirosért, így aztán engem határozottan bánt, ahogy a parlamentbe betört igaz indulatosok a papírral bántak. Ahogy összevissza dobálták a papírt. Meg az is zavart, ahogy a székekkel bántak. Egy kéretlen tanár bácsi kívánkozott elő belőlem: Na de gyerekek, miért? Hajlamos az ember a forradalom szent pillanataiban szemet hunyni az efféle kilengések fölött, hajlamos nem megpillantani a jogos indulatban az öncélú vandalizmus és a bimbózó lincselés gesztusait. Igaz, e gesztusok nélkül az, amit a széttépett papírra írnak, nem volna felülnézetből szemlélve amúgy: történelem.