János vallomásai

Nem vagyok szent. Ágoston se vagyok. S lám, mire képes az ember, mégis vannak vallomásai. Vannak vallomásaim. János vallomásai. A végrendelet még, Istennek hála, remélhetőleg odébb, elszámolással viszont már tartozom a világnak, a világhoz tartozván idestova néhány évtizede. Elszámolással tartozom a világnak s elszámolással ama embereknek, akik azért szeretnek, mert… És elszámolással tartozom azoknak is, akik annak ellenére szeretnek, hogy… Sajátos út az én szívem. Az emberélet, az emberút felén.
Választ kell adnom a kérdésre, hogy miért. Hogy miért térek el. S mitől térek el. Ráktérítő, Baktérítő, hittérítő. Akik obszerválnak, vagyis megfigyelnek – tessék, ismét egy megfigyelési ügy! –, akik követik úgymond pályafutásomat, a távlatosak és távcsövesek, nos, ők nyilván kíváncsiak rá, miért kell eltérni az értelmiség normál vonalvezetésétől, miért kell bemenni az Elvarázsolt Kastélyba, miért kell kimenni a Szigetre vagy épp leutazni a békéscsabai kolbászfesztiválra. Miféle indíték rejtőzhet e pályamódosult, perturbált orbitália mögött? Mi űz? Mi hajt? Mi vonz? Űzi, vonzza és taszítja egymást – Madách szerint.
A válasz többrétű. Első rét: a műfaji határok áthághatatlanok. Egy adott műfaj nem terhelhető, hajlítható korlátlanul. A téridő, hiába görbült, még nem mosoly. A képvers, formázzon bár szavaival szökőkutat, sohase válhat tiszta grafikává. A zene se lesz szóvá. A különféle diszciplínák, műfajok teherbírása ugyan az avantgárd, a posztmodern által tesztelhető s terhelhető, ám aranycsinálásra még a posztmodern se képes. Ami zenének született, az marad holtáig a hangon belül. Ami képnek született, az marad holtáig az árnyalaton belül. Ami szövegnek született, az marad holtáig a ponton innen.
Na mármost az az igazság, hogy bennem vannak olyan értékek, érzések, indulatok, amelyek a szűk szépirodalom eszközeivel semmiképp se, de a tágabban értelmezett verbalitás eszközeivel se társadalmiasíthatók. Nem adhatók át. Nem jeleníthetők meg. Ezek az értékek, érzések és indulatok tehát önálló műfajért kiáltanak. Egyfajta gesztushullámot képeznek bennem, én pedig e gesztushullám szörflovagja vagyok.
A politikai publicisztika egy időben egész pályás letámadásról beszélt. Én pedig most mint apolitikai publicista egész testes eltáncolásról szólok. A méh egésztest-tánca nektárra utal, az én egésztest-táncom is szellemileg meghatározott koordinátákat és meghatározott spirituális édességtartalékokat jelent.
Minden táncmozdulat egy helyzet, és minden helyzet számomra egy egész testű táncmozdulat. Van helyzetkomikum, s van helyzettragikum, olykor a kettő keveredik is. Első rétű válaszom a tisztelt közérdek által felvetett azonnali kérdésre tehát az, hogy ami pályaelhajlásnak, néha pályaelhagyásnak tűnhet, az lényegileg szimbólumkommunikáció. Egésztest-tánc. A szöveg által elvileg nem érzékeltethető mondandók átadása saját elvű műfaji eszközökkel, mimézis. De legyünk idealisták. Ne legyenek illúzióink. S főképp ne legyünk főideológusok, mert Zsdanov elvtárs már kiment a divatból. Az, hogy a nem kereskedelmi, de üzleti alapú magyar televízió egyik műsorában volt szerencsém Pétert eljátszani, s Anettkát egy szelíd mozdulattal kanapéra döndíteni, már nem ideologizálható meg a fentebbi módon; itt következik a pályamódosultságomat firtató kérdésre a másodrétű válasz, ez pedig: a buli.
Nagyon nagy kihívás a buli, s az utóbbi esztendő adta meg, hogy fölnőjek hozzá, megérintsen, s méltóképp foglalkozhassak vele, beemelve a szeretet birodalmába. 2003-ig, a Sebeők-féle kis újkorig mi sem állt tőlem távolabb, mint a buli. Egyenesen irtóztatott. A komolyság fejedelmeként felsőbbrendű elhivatottsággal tekintettem mindazokra, akik jól merik érezni magukat. Mit ökörködnek ezek itt, amikor a természet pusztul? Micsoda inszinuáció! Tessék szenvedni. Ez a minimum. Szenvedjenek ők is. Legyen rosszkedvűk. Csakhogy az effajta prófétai hév óhatatlanul és észrevétlenül embergyűlöletbe csap át, ha nem vigyázunk, s nem vesszük észre, hogy az ember talán akkor a legesendőbb, amikor jól meri érezni magát.
Bizony, bizony, a XXI. század s a nem mérnöki asztalon elképzelt, hanem valóságos ifjúság – valóságos isten, valóságos ember, valóságos ifjúság – egyik alapmotívuma manapság: a buli. A politikai, ökológiai és filozófiai mellékzönge, a koncepció nélküli, a magasabb cél s mondandó nélküli buli. Aki akar valamit a modern világtól, annak értenie kell a bulit, s nem szabad szeretetlen indulattal viszonyulnia a jó érzéshez.
A megváltottság és a bűnbocsánat képmásai, ábrázolatai folyvást változnak. Ma nem az ágyú a fő probléma, hanem az európai uniós vaj. Ha megindulnak a vajhegyek. A melasz halott, a rágógumi tapad. A realitás ma nem kőkemény, hanem puha. Olyannyira, hogy a földrengés ellen Japánban a felhőkarcolókat gumiágyba fektetik, s nem gránitra teszik. Amikor a komolyság fejedelmeként vállalom, bevállalom a bulit, akkor gumiágyon ülő felhőkarcoló vagyok. János nem kíván szikla lenni egy hajlékony világban, de tudja, hogy bármikor megrendülhet a föld.