Összevethettük az 1937– 38-as éveket, a nagy terror áldozatainak millióit a propagandisták által gyártott beszámolókkal. A félelemmel, a bizalmatlansággal, a vezényszóra induló ütemes tapssal. Ismét elgondolkodhattunk azon, hogy mennyi mindenről nem tudunk még. Hogy a tisztázatlan múlttal milyen szinten lehet még ma is manipulálni a társadalmat.
A rendszerváltozás után Kelet-Európában és Oroszországban az addig politikai korlátokba ütköző történészek azt hitték, hogy tudásuk, elkötelezettségük alapján természetes joguk van az évtizedekig titkolt események, a kommunista terror korszakának teljes megismeréséhez. Ám nemrégiben éppen Richard Pipes, neves amerikai kremlinológus, történészprofeszszor cáfolt rá erre. Úgy tapasztalta, hogy a titkos dokumentumokat őrző archívumok tisztviselői között még mindig akadnak olyan meggyőződéses sztálinisták, akik képesek hátráltatni az igazság feltárását. Ez lehet az egyik oka annak – amint azt Schmidt Mária, a múzeum főigazgatója hangsúlyozta –, hogy a sztálinizmussal összefüggő kutatásokban komoly lemaradások vannak. Hiányoznak többek között a nagy ívű elemzések Sztálinról és koráról. Nincs még kellően tisztázva a kapcsolat a Lenin és a Sztálin nevével jegyzett rendszer között. És igen keveset tudunk mindarról, ami térségünkben, az egykori szocialista országokban, nemzedékek életén hagyta rajta a nyomát: a sztálini diplomácia számos – kulisszák mögötti – manőveréről, az 1945 utáni kelet-európai szovjet jelenlétről.
Sajnos, megint úgy tűnik, hogy a fentiekkel kapcsolatos valódi információkhoz nem lesz könnyű hozzáférni. Igaz ugyan, hogy a szovjet rendszer összeomlása után valóban sok dokumentum került nyilvánosságra, ám ezek nyomán újabb és újabb megválaszolandó kérdések merülnek fel. A hiányok egyre nyilvánvalóbbá teszik, hogy számos, a nemzetiségek, népek sorsát eldöntő iratot nem ismerhettek meg a kutatók. Ilyenek például az NKVD, a KGB, a külügy, a honvédelmi minisztérium tényleges tevékenységével, döntéseivel, tárgyalásaival kapcsolatos dokumentumok.
Hogy milyen hatásosan próbálják visszacsempészni a mai Oroszországba a diktátor kiretusált „életművét,” arról mindennél többet mond, hogy egy Novoszibirszk melletti kisvárosban ismét Sztálin- szobor magasodik. Ez az a város, ahol Irina Pavlova, a konferencia orosz vendége tanult, kutatóként dolgozott. Amint a lehetőségek engedték, foglalkozott a Gulag, a szibériai pártapparátus és a kollektivizáció történetével. Az utóbbi években, két kötetben mutatta be a sztálini hatalmi gépezet valódi arcát. E témakörben, 2001-ben Novoszibirszkben kiadott munkája világszerte nagy feltűnést keltett. Jelenleg Irina Pavlova az Egyesült Államokban él, egy hosszabb kutatási programban vesz részt. Pályája 1978-ban indult, az Orosz Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének szibériai tagozatánál. Bár mindig is a sztálini idők érdekelték igazán, csak a peresztrojka után foglalkozhatott e korszakkal. Igyekezett mindent elolvasni, amihez hozzájuthatott, különös tekintettel a szamizdatkiadványokra. A titkos dokumentumokba 1987-ben pillanthatott be először. Ezek az anyagok mutatták meg számára a rendszer igazi mechanizmusát. Később azzal szembesült, hogy a kor szellemisége korántsem tűnt el a társadalomból, sőt a tudományos életből sem.
Amikor a doktori disszertációját védte, öt egyetemi oktató – a honvédő háború veteránja – levélben tiltakozott annak elfogadása ellen. Azt kifogásolták, hogy a feltárt tények elemzése túl nyílt, túl őszinte. A szerzőt pedig túlságosan reformernek tartották. A disszertációt továbbküldték Szentpétervárra, ahol fél évig pihentették. Megtapasztalta azt is, hogy léteznek azok a „finomabb” technikák, amelyek a hatalom számára kényesebb témák felderítését hátráltatni tudják. Az egyetem – ahol ő dolgozott –, hatalmas összegeket kap az államtól, tehát elvárták és elvárják, hogy az oktatók és a kutatók azt mondják, írják, amely az állami apparátus kedvére van.
Sztálin halálának ötvenedik évfordulóján döntött úgy Irina Pavlova, hogy külföldön folytatja munkáját. Az emlékezetes napon végignézte a Sztálinról szóló valamennyi televíziós műsort, hallgatta a rádióadásokat. Letaglózta mindaz a hamisság és manipuláció, amely ezekből áradt. Hogy miért nézi mostanság távolabbról mindazt, ami hazájában történik, arról így beszél:
– Egykor neves demokraták ilyen címekkel közölnek publikációkat: „Apánk halála és feltámadása.” Az orosz nacionalisták egyenesen az emberi nagyság és a nagyhatalom mítoszát kapcsolják személyéhez. És mindehhez bizonyos értelmiségi körök is asszisztálnak. Így nem csoda, hogy a lakosság felét megtévesztik. A fiataloknak azok tanítják az újkori történelmet és a diktátorhoz fűződő korszakot, akik erről szinte semmit sem tudnak. A nagyvárosokban talán világosabban látnak az emberek. De a hatalmas, távolabbi területeken más a helyzet. A manipulációt mi sem mutatja jobban, hogy miközben bocsánatot kérnek Sztálin tetteiért, egyúttal lényét, személyét visszacsempészik a hétköznapokba. Mindez a gondolkodó ember számára mélyen megalázó – hangsúlyozta Irina Pavlova.
origo.hu
Vége van! Nem kicsit, nagyon! – Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása
