A felvilágosodásig a tudomány úgy vélte, a nyelvekben a szavak változnak, és attól mások az egyes nyelvek is, hogy más szavakat használnak. A korai nyelvészeti kutatások egyik felfedezése volt, hogy ez nem így van. Az igazi nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem egyetlen szóra vagy szócsoportra vonatkozik. Például ha egy nyelvben megjelenik a névelő (mint a XV. századi magyarban: a kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelező használni; nincs olyan, hogy a névelőt csak a kutya szó előtt vezetik be vagy mondjuk a háziállatok neve előtt. Ha egy finnugor szó p-vel kezdődik, akkor a magyarban f-fel kell kezdődnie, bármit jelent vagy bármilyen szófajú. Például finn pää – magyar fej; vogul pun – magyar fon; osztják pir – magyar far; cseremisz pu – magyar fa. Ez igazi nyelvi változás, mert nem egy szót, nem is egyes szavakat, hanem egy kategóriát érint, a finnugor szókezdő p hangot. Hogy ma a finnugor nyelvek annyira különböznek egymástól, az sok-sok ilyen szabályszerű változás eredménye.
A nyelvi változás általában két-három generáció alatt zajlik le, s a kortárs megfigyelő számára – különösen a múltban, amikor kevesebb ideig éltek az emberek – észrevétlen marad. A magyarban például régebben az ny hang hasonult az utána álló hanghoz. Így mondták: torony, de fölment a toromba; hány ember, de hán katona; kormány, de kormánválság. Ez az „ny-hasonulási” szabály a XX. század eleje óta már nem működik a művelt köznyelvben (csak regionális szinten, a Felvidéken él). A nyelvi változásra nehezen figyelünk fel amiatt is, hogy együtt mutatkozik más jelenségekkel, például az életkorral. Ha egy aggastyántól ezt halljuk: „Na, erre… mit is akarok… ja, fiacskám, hogy fölmentünk a toromba”, nem vesszük észre, hogy a toromba nem a hanghordozása vagy gyakori habozása miatt van, hanem mert ő még a nyelvi változás túlsó oldalán áll, s fiatalon is így mondta. Az idősek ráadásul más életanyagot közvetítenek, más szokásokról beszélnek, más metaforákat használnak, s így nehezebben ismerjük föl, hogy e periferikus vonások mögött vannak igazi nyelvi változások is, amelyek témától függetlenek. Például ők így mondják: szét nem szedhető, mi inkább azt mondjuk: nem szétszedhető.
Az írásbeliség ugyancsak nehezíti a nyelvi változás észrevételét. Az írásnak éppen az állandóság a lényege, arra van kitalálva, hogy a változatokat elkendőzze. Például rövid i-vel mondjuk, hogy kiván, tizes, viziló, de hosszúval írjuk, mert az iskolában így tanultuk. A magyar helyesírás máig nem veszi tudomásul, hogy az ly mint hang megszűnt létezni, helyette mindenütt j-t ejtünk. Ebből is adódik, hogy a nyelvi változás nem azonos az írás változásával. A Halotti beszédre ránézve elámulunk, hogy mennyit változott a nyelv! Például az első három szó, a „Latiatuc feleym sumtuchel” mai írással: „Látjátuk, feleim, szümtükhel”, mostani alakja pedig: „Látjátok, feleim, szemetekkel.” Az első szóban, a latiatuc-ban azonban csak az u hang különbözik a maitól (ha ugyan tényleg u-nak és nem o-nak ejtették); a feleym-ben semmi; a sumtuchel és a mai szemetekkel között már több eltérés van. S az, hogy a kódex a k hangot c betűvel, a j hangot i-vel, az sz hangot s-sel jelöli, puszta kódolási kérdés, amelyről ráadásul az akkori magyar beszélőknek fogalmuk sem volt. Vegyük észre viszont az egyik legfontosabb nyelvi változást a XII. századi és a mai magyar között: a névelő hiányát! Ezt mondja a szöveg: odutta vola neki Paradicsumut („adta vala neki a Paradicsomot”).
Nézzünk meg egy még látványosabb példát! A muzulmán kultúrkörbe tartozó török nyelvet évszázadokig az arab ábécé betűivel írták. Ám 1928. január elsején a törökök rendeletileg áttértek a latin betűs írásra, amelyet ma is használnak. Az írás megváltozott, a török nyelv azonban ugyanaz maradt: a törökök másnap is ugyanúgy beszéltek, és ma is ugyanúgy beszélnek, mint az arab betűs időkben. Az írás tehát mindig másodlagos a nyelvhez képest. Ezt bizonyítja az is, hogy mindenki előbb tanul meg beszélni, mint írni; hogy minden nyelv előbb létezett beszélt formában, mint írottan (és ma is számos nyelv él, amelynek nincs írása); továbbá: minden normális felnőtt tud beszélni, de fordítva nem igaz. A félreértés, hogy az írás fontosabb, mint a beszéd, egyáltalán azért merülhet föl, mert az ókorban a nyelvészet azonos volt az írott szövegek tanulásával, elemzésével.
Napjainkban tömegével áradnak be a magyarba a bagett, camembert, apartman, pizzéria, sztráda, maffia stb. típusú idegen szavak. Az ilyen szókincsváltozások az élet változásait tükrözik, s ezért igen érdekesek a kultúrtörténész, a szociológus, a pedagógus számára. A nyelvész azonban nem tud róluk mit mondani azon túl, hogy lajstromba veszi őket. A szókincs változásai ugyanis nem foglalhatók szabályba, mert itt egyedi tételek változnak, nem kategóriák: nem mondhatjuk ki, hogy a mai magyarban a puha, büdös sajtokat francia szóval kell megnevezni, hiszen a pálpusztai meg a kvargli sem francia szó. A szókincs nem rendszer, hanem adathalmaz, vagyis lexikális információ. Nincs nyelvtani jelentősége annak sem, hogy valamely szó öröklött-e vagy jövevény. Például a hétfő, kedd, szerda, csütörtök sorból az első kettő öröklött finnugor anyag (hét+fő, illetve ketted), a második kettő átvétel a szlávból, mégis egyformán kezeli őket a magyar nyelv.
Melyek hát azok a nyelvi elemek, amelyeknek változása igazi nyelvi változás? Nos, a nyelvi rendszer mindhárom alkotója, a mondattan, az alaktan és a hangtan változik, még ha igen lassan is, nem úgy, mint a gyorsan módosuló szókincs! A változás lassúságát jól mutatja, hogy a 800 évvel ezelőtti Halotti beszéd egyes részei meglehetősen jól érthetők nyelvészeti iskolázottság nélkül is. A mondattani változásra láthattuk a példát: a XIII. században még nincs névelő (Paradicsumut), ma már kötelezően: a Paradicsomot. A névelő megjelenése nagyfokú bonyolódást jelentett a nyelvi rendszerben, hiszen többféle van belőle, és használatukat finom alszabályok határozzák meg. Ám ha azt kérdezzük, miért jelent meg a névelő, miért történt ez a nyelvi változás, nem tudunk válaszolni. Talán szükség volt rá? De miért csak ekkor, és miért nem hamarabb? Be kell látnunk: a „szükség” nem értelmes válasz a nyelvészetben. A nyelvi rendszerek mind úgy jók, ahogy vannak, minden nyelven ki lehet fejezni mindent, például a határozottságot csehül is, bár ebben a nyelvben mindmáig nincs névelő. Azt sem mondhatjuk, hogy a névelő bevezetése mindig gazdagodást, finomodást hozott volna, hiszen a régebbi „Paradicsum” nem jelent se többet, se kevesebbet, mint a mai „a Paradicsom”, lévén tulajdonnév. Gondolhatnánk arra is, hogy a névelő idegen hatásra jött létre, de ilyen mélyreható nyelvtani változást a legritkábban tudnak egymásnak okozni a nyelvek. A XV. században csak a németben volt névelő a magyarral érintkező nyelvek közül, s e nyelv hatása ekkor még eléggé felszínes.
A nyelvi változás legsajátosabb fajtája a hangváltozás. Jó példa erre a mai magyar nyelv egyik feltűnően terjedő jelensége, az „ormánynyúlás” (az ormány szó maga is példa e szabályra). Mi is ez? A magyarban az o, ö és az ó, ő előfordulását a szó belsejében nem korlátozza szinte semmi: a forog szóban rövid, a fórum szóban hosszú az első magánhangzó. Más a helyzet a fordul, körmöt szóalakkal, amelyet egyre többen ejtenek így: fórdul, kőrmöt. A nyúlásért a hangkörnyezet a felelős: az o, ö hangot a kérdéses szavakban r + mássalhangzó követi. Az alaktani változásra szintén mai példa az -ó, -ő végű melléknévi igenevek (látható, ijesztő) többes száma, a hagyományos -k (láthatók, ijesztők) helyett egyre inkább -ak, -ek (láthatóak, ijesztőek). A változás szigorúan szabályos, mert nem bármely -ó, -ő végű szó kapja, csakis a melléknévi igenevek.
Sokan azt hiszik, az idők folyamán a nyelvi változások egyszerűbb alakzatokat hoznak létre, sőt a nyelv „szegényedik”. Sok ponton csakugyan egyszerűsödik a nyelv, mert kategóriák, szabályok tűnnek el. Például a magyarban a láték/látál/láta formával kifejezett múlt idő kihalt, ma csak egy múlt idő van. Az ly hang kihalt, minden szóban j-t ejtünk helyette. Az ny-hasonulási szabály ugyancsak kihalt. Más változások viszont nyilvánvaló bonyolódást hoznak, mint például a névelő megjelenése. A tőváltakozást okozó „ormánynyúlás” következtében pedig ugyanaz a szó most már kétféle alakban jelenik meg: sorok, de sórban.
Az esetek nagy részében azonban egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít egyszerűsödésnek és mi bonyolódásnak. A régi rendszerben (és az irodalmi nyelvben ma is) a „rendes” igéknek kétféle alakjuk van: vágok/vágom, míg az ikes igéknek ehelyett csak egy: eszem. Az új, a fesztelen nyelvhasználatban már az enni igének is kétféle alakja van: eszek egy almát, illetve almát eszem. Ez nyilván bonyolódás, mert az eddigi egy alak (eszem) helyett kettőt használunk (eszek/eszem). Számos igének ezáltal az eddiginél több alakja lett. Az ellenkezőjével ugyancsak érvelhetünk: minden igének lett külön alanyi és tárgyas alakja egyes szám első személyben is, tehát a rendszer egységesebb, azaz egyszerűbb lett. Hosszú távon a két tendencia kiegyenlíti egymást. A mai magyar nem egyszerűbb, de nem is bonyolultabb, mint az ómagyar.
A tudományos igényű nyelvvizsgálat a XX. század elején kezdte hangoztatni, hogy bármelyik nyelv rendszere annyira önkényes, olyannyira a belső szabályai határozzák meg, hogy igazából nem kereshető összefüggés a nyelv és az azt használó társadalom között. A magyar és a török egyik legjellemzőbb vonása, hogy nincsenek nemek, de hiba volna azt mondani, hogy ezekben a kultúrákban kevésbé fontos a férfi/nő megkülönböztetés. Az angolban nincs tegezés/magázás, de ettől nem mondhatjuk, hogy Anglia vagy Amerika demokratikusabb ország, mint például Németország. A magyar nyelvben a kereszténység felvétele után az egyik legfőbb változás a magánhangzók nyíltabbá válása volt (pukul › pokol). A két dolog között bajos volna összefüggést keresni.
Egyre gyakrabban hallani a „nyelvromlás” kifejezést. Ez a tudományt mellőző badarság nyíltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások „rosszak”. De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? A láthatóak típusú többes szám elterjedése jó vagy rossz? Miért volna rossz az „ormánynyúlás”? Talán mert hosszú magánhangzókat hoz létre? De miért volna kevésbé jó egy hosszú magánhangzó egy rövidnél? Ennél egyébként tisztább és logikusabb az az álláspont, amely kivétel nélkül minden nyelvi változást károsnak és rombolónak minősít, és azt kívánja, hogy a nyelv ne változzék. Eszerint az „ormánynyúlás” meg a láthatóak forma pusztán azért rossz, mert más, mint az eddigi. Csakhogy a nyelv működésének egyik állandó és kiküszöbölhetetlen jellemzője a változás. Nem ismerünk olyan élő nyelvet, amely ne változna szüntelenül.
Talán az eddigiekből is kiviláglott: nem tudjuk, miért változik a nyelv. Ugyanakkor fontos, hogy elutasítsuk az ezzel kapcsolatos téves feltevéseket. Le kell szögeznünk: a nyelv nem romlik, és nem javul; nem egyszerűsödik, és nem bonyolódik; nem lesz szebb vagy csúnyább; nem követi és nem tükrözi a társadalom és a gondolkodás változásait. A szakirodalom – az iméntiek előrebocsátásával – megemlít ugyan néhány jellemző okot: a kiejtés megkönnyítése (ly › j), az analógia (vágok › eszek), az egybeesés elkerülése (én várnék, hogy különbözzön az ők várnák-tól) stb. Ám azt is hozzáteszi, hogy nem tudjuk megmondani, sokszor miért nem következnek be az ilyen változások, sőt gyakran miért az ellenkezőjük történik. Például a -ban › -ba változás (a szobába vagyok) felborítja az analógiát a „hol” és „hová” párhuzammal; az ő eszik (valamit) és az ők eszik (azt) számos igénél egybeesést okoz, amelyet nem igyekszik kivédeni a nyelv; az „ormánynyúlás” sem könnyíti a kiejtést, sőt bonyolítja. Sajnos ezek az „okok” olyanok, mintha azt mondanánk: az elefántnak azért fejlődött ki ormánya, hogy könnyebben fölszedhesse vele a földről a táplálékot. No de akkor mivel indokoljuk, hogy a többi állatnak nincs ormánya?
A fenti szöveg a november 17-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető november 22-én (szombaton) a Duna Televízióban 10.55-től, november 23-án (vasárnap) az MTV-n 13.15-től, valamint az M 2-n 22.15-től.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása november 24-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
