Marslakók és janicsárok

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Az ötvenhatos forradalom leverésének köszönhető „magyarkérdés” 1963-ban lekerült a napirendről az ENSZ-ben. A nyugati világ kiközösítését nehezen viselő Kádár-féle ellenforradalmi rendszer a színfalak mögött mindent elkövetett, hogy újra (?) szalonképes legyen. A titkos tárgyalások részleteiről a disszidens diplomata, Radványi János volt washingtoni követ tollából értesültünk (Hungary and the Superpowers, 1972). A Kennedy-adminisztráció kiegyezett Kádárékkal. A magyarkérdést levették a napirendről az ENSZ-ben, cserében a bebörtönzött politikai foglyoknak adott általános amnesztiáért. Kádárék mindent megígértek, de nem minden politikai elítéltre terjesztették ki a közkegyelmet.
Akárhogy volt is, a magyar külpolitika alkalmat kapott a „nyitásra”, arra, hogy a Nyugat felé is tájékozódjék. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy önálló külpolitikát folytathatnak, csak a kulturális kapcsolatokban kaptak némi mozgásteret. Tehát már nem csak „a szocialista igét” hirdethették, nem kellett például Illés Béla könyveinek angol nyelvű kiadását többé Pestről finanszírozni valamelyik „haladó” kiadónál, melyhez az összeköttetés még a spanyol polgárháború idejéből származott, amikor a két kultúrnyik együtt harcolt a nemzetközi brigádban. Az „igazi” magyar kultúra terjesztése természetesen nemcsak a belső emigrációban élő ellenzékiek szíve vágya volt, a kajászóröcsögei párttitkár is fontosnak tartotta, hogy Nyugaton megismerjék szocialista kultúránkat. A korai nyitási kísérletek nem sikeredtek túl fényesen. Az új köntösben jelentkező New Hungarian Quarterly 1960-ban nem talált egyértelmű visszhangra. Ignotus Pál például az egyik vezető angol hetilapban igen keményen bírálta. Ekkor figyelt fel a hivatalosság az ún. „emigránskérdés”-re, nevezetesen arra, hogy minden országban élnek befolyásos emigránsok, akik tekintélyük latba vetésével igyekeznek még enyhén szólva is „betartani” a hazai politikának. Új emigránspolitika született a pártközpontban. A KÜM-ben (ahogy a bennfentesek nevezték a Külügyminisztériumot) külön csoportot szerveztek, az EPO-t (az Emigráns Politikai Osztályt), hogy az „hasson oda”. Korábban ugyanis a külföldi magyarok (Nyugaton) három csoportba voltak sorolhatók: (1.) a „haladó emigráció”, tehát akik 1919-ben vagy az ordas eszmék következtében mentek el, s akiknek a támogatására vagy legalábbis jóindulatú közönyére számíthatott a rezsim; (2.) az egyszerű emberek, akik „kitántorogtak” Amerikába, és a Horthy-rendszert nem szívelték, de a gyulai kolbászt és a Pick szalámit (ami itthon is gyakran hiánycikk volt) igen. Ezek honvágyára mindig számíthatott a rezsim, ha előtte megbirizgálták a könnyzacskókat némi árvalányhajjal vagy esetleg egy kis fütyülős barackpálinkával. A Magyarok Világszövetsége volt az operatív szervezet, és képekkel bőven illusztrált lapját, a Magyar Híreket ebben a szellemben szerkesztették. (3.) Az 1945-ös emigráció (hozzácsapva a negyvenheteseket, akik az „élesedő osztályharc” elől menekültek) nem volt szalonképes az új típusú szocialista hazafiság országában. Sőt.

Néhány évvel a forradalom után azonban új helyzet állott elő. Az ötvenhatos menekülthullám színképelemzése minden árnyalatot magában foglalt: negyvenötösök, negyvenhetesek, reformkommunisták, forradalmárok, sok egyetemista, gazdasági menekültek, de voltak köztük ávósok, és Nyugatra telepített ügynökök is. Ezt az egyáltalán nem homogén csoportot kellett szétválogatni az EPO-ban, ki az ellenség, ki legalább semleges, és ki a potenciális szövetséges. Tehát megbontani és semlegesíteni az emigrációt. Erre a vonalra állt rá az EPO irányítása alatt álló Magyarok Világszövetsége a „nyitás” következtében. Kisebb mértékben a külföldre irányított média (Magyar Hírek és a Szülőföldünk rádió) is. (Még a hatvanas évek vége felé is azt magyarázta nekem Darvas József Párizsban, hogy a Magyar Híreket az öreg amerikás magyaroknak szerkesztik, ne méltatlankodjak azon, hogy az újság nem „tudósít”, hanem gyöngyös bokrétát igyekszik a pörge kalap mellé tűzni.)
A nyitás igazában 1970-re érett be az első anyanyelvi konferencia megrendezésével, ami több szálból eredt. Nagy Károly, a Nyírségből elszármazott amerikai egyetemi tanár földijéhez, az országos hírű költőhöz, Váci Mihályhoz fordult a már kint született magyarok érdekében, segítsenek otthonról intézményesíteni a második generációsok magyarságtudatának megőrzését. Mivel Kodály és Illyés is áldását adta a célra, a hithű kommunista költő javaslatát a pártközpontban nem dobhatták sutba. Egy másik szál is külföldön eredt. Ezt a Magyar Műhely és a holdudvarához tartozó, majdnem kizárólag ötvenhatos fiatal írástudókból álló tábora alkotta. A Magyar Műhely kemény magja hangsúlyozottan nem politizált, mivel Nyugaton szabadon kísérletezhettek, nem kellett tehát ifjúságuk tilalomfáit kerülgetni, és nem akarták a múlt terhes örökségét cipelni egy életen át. Ezért ők ott toporogtak Dévénynél az új idők új dalaival, az avantgárddal a motyójukban, bebocsátást kérve. A harmadik és (természetesen) a legfontosabb tényező maga a „nyitásvágy”, illetve a nyitási ukáz volt. Az anyanyelvi mozgalomból nem lehet baj, mert „nem arról beszélünk, ami elválaszt bennünket, hanem ami összeköt” – forgatták a szemüket a (hirtelen) báránybőrbe bújtatott sztálinista farkasok. De mivel buták nem voltak, tudták, hogy ha az édes anyanyelv langymelegében együtt tocsognak a nyugatiakkal, akkor az irodalom is óhatatlanul előbb-utóbb napirendre kerül. Ezt akarták kivédeni, kutyaharapást szőrével alapon. Az avantgárd tényleg apolitikus, és (sokaknak) ráadásul nem is érthető. Tehát nem veszélyes. Ezért a Magyar Műhely szerzőit be lehet engedni. A jól kigondolt tervekből mindig baj szokott lenni. Még mi sem gondoltuk Nyugaton, hogy a Magyar Műhely a trójai faló szerepét fogja betölteni, melynek belsejébe mindenki befért, aki be akart férni.
Ott álltunk tehát 1970 nyarán a debreceni egyetem aulájában az első anyanyelvi konferencia tiszteletére rendezett fogadáson, roskadozó asztalok mellett, ott ismerkedtem meg személyesen Béládi Miklóssal, akinek emlékezetére a Magyar Írószövetség az MTA Irodalomtudományi Intézetével karöltve az idén március 26-án emlékülést rendezett. Sokan emlékeztek vissza alakjára és érdemeire, még olyanok is, akik személyesen már nem ismer(het)ték. Sok mindenről szó esett, csak arról nem, hogy Béládi milyen fontos szerepet játszott a nyugati magyar irodalom hazai recepciójában. Pedig ő volt (lett) a kulcsfigura.
Eleinte kölcsönösen gyanakodva méregettük egymást, mi marslakóknak tűntünk az itthoniaknak, ők pedig nekünk janicsároknak, elvégre az eszmebarikádok ellentétes oldaláról néztünk farkasszemet. Aztán kiderült, hogy az ördög közelről sohasem olyan fekete, mint ahogy festik.
Béládit munkássága alapján ismertem, tudtam róla azt is, hogy párttag. Debrecenben átható, komor tekintetéből némi tartózkodással fűszerezett őszinte kíváncsiság áradt. Érthetően főként a nyugati egyetemi világ működési mechanizmusa iránt érdeklődött, azzal az alig titkolt céllal, hogy összehasonlíthassa a hazai egyetemi élet megszorításaival. Ahogy az évek folyamán egyre jobban megismertem, világos lett előttem, hogy ez a „fényes szellők” nemzedékével indult irodalomtudós egyre jobban kiábrándult az egyedül üdvözítőnek vélt hit bizonyosságaiból, és elkezdett hasonlítgatni. Hogy ez milyen világnézeti válságot okozott neki, nem tudhatom, mert zárkózott ember volt. Csak az volt nyilvánvaló, hogy talpig becsületes ember. Pár év múlva, mikor már kétségtelenül kiderült, hogy a hatalom rá osztotta ki a nyugati magyar irodalommal való törődést, Párizsban hármasban, a kitűnő esszéista Sipos Gyulával először is azért ültünk össze, hogy nevet adjunk ennek a „valaminek”, amit ott, Nyugaton művelünk. Felmerült az „emigráns irodalom” elnevezés. Nem jó, mondta Béládi teljesen őszintén, ezt az elnevezést mifelénk a moszkovitáknak tartják fenn. Ő a „határokon túli” jelzőt javasolta, ez viszont nekünk nem tetszett, mert tudatosan összemosta volna a teljesen más keletkezésű, kisebbségben művelt irodalmakkal az autonóm, önerejéből építkező nyugati magyar irodalmat. Végül a nyolcvanas évek végére polgárjogot nyert „nyugati” jelzőben állapodtunk meg. „Csak aztán a miénket ne »keleti« magyar irodalomnak nevezgessétek!” – jegyezte meg némi keserű humorral, de minden bántó él nélkül. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a magyar irodalom saját bőrén tapasztalt „keletiségét” ő sem szenvedheti.
Alkatilag a puritánság jellemezte, és azt hiszem, kezdetben semmi sem állt olyan távol tőle, mint az avantgárd, hiszen Illyés Gyulára és Németh Lászlóra esküdt fel, mégis a magyar avantgárd egyik legkorábbi, legkiválóbb szakértője lett belőle. Becsületes alapossággal elemezte és védte a nyugati magyar avantgárdot is. Itthon. Mert a Magyar Műhely konferenciáin, magánbeszélgetésekben mindig haragosan ostorozta a kísérletező irodalmat, célt tévesztett szellemi játéknak tarva azt. „Sorsirodalmat kellene írnotok!” – mondogatta. Aztán Papp Tibor egyik multimédia-bemutatóján az „Ősi hatos / ötvenhatos” refrénű, cím nélküli mű ráébresztette, hogy amit a műhelyesek csinálnak, az is sorsirodalom. Csak másképp. Az általa vezetett munkacsoport írta meg a (színéről) „spenót”-nak nevezett akadémiai irodalomtörténetbe a nyugati magyar irodalom első, vázlatos történetét (1982), amit két szerzőtársával (Pomogáts Béla és Rónay László) kibővített, és ami sok huzavona után jelent meg 1986-ban. A megjelenést már nem érte meg.
Amikor nem sokkal halála előtt sikerült Londonba csábítani, hogy előadást tartson a Szepsi Csombor Körben, egy oldott beszélgetés során derült ki, hogy akkor, ötvenhat novemberében ez az önmagához szigorú férfi szintén Nyugatra készült. Ám az utolsó pillanatban meggondolta magát és maradt. Itt maradt a sorsirodalom bűvöletében helytállni azok helyett is, akik elmentek, hogy majd ő egyengesse befogadásuk útját. Pedig Béládit nemcsak a felelősségtudás, a fegyelem vezérelte, valahol a mélyben játékosság is volt benne; az is Londonban derült ki, hogy ő is szívesen álmodott volna színes tintákról, nemcsak Kosztolányi.
Csak hát a sorsirodalmat nem színes tintákkal írják.