Előretörtek a szélsőségesek – harsogta tegnapi számában az észak-írországi választásokról szóló cikkében a Washington Post. Tagadhatatlan, hogy a hivatalos végeredményre várakozókat alaposan meglepte a két radikális párt, a katolikus-nacionalista Sinn Féin és a protestáns Demokratikus Unionista Párt (DUP) látványos előretörése. Főleg ez utóbbi megerősödése váltott ki általános meglepetést, hiszen Ian Paisley tiszteletes pártja három évtizedes fennállása alatt egyetlen választáson sem tudta megelőzni közösségi riválisát, a David Trimble vezette Ulsteri Unionista Pártot (UUP). Hogy Észak-Írországban ki a szélsőséges, az persze felettébb kétséges, hiszen a tartomány alkotmányos státusát rendező 1998-as „nagypénteki megegyezés” óta némiképpen felcserélődtek a szerepek. A Washington Post szélsőségesekkel riogató állítását mellőzve inkább úgy kellene fogalmaznunk: az észak-írországi választók jelezték, hogy ideje volna tartalommal megtölteni a történelmi megegyezést. Az emberek megelégelték, hogy nincs kormányuk, működő parlamentjük. Miután az eredménytelenséget sokan a békefolyamat két zászlóshajójának, az UUP-nek és a mérsékelt katolikus Szociáldemokrata Munkáspártnak (SDLP) tulajdonítják, nem csoda, hogy ezúttal mindkét közösségen belül a „keményebb” pártra szavaztak. Sokatmondó tény, hogy az 1998-ban még Nobel-békedíjjal kitüntetett és világszerte ünnepelt John Hume és David Trimble hovatovább nem politikai tényező az ír sziget hat északi grófságában – az SDLP egykori elnöke már évekkel ezelőtt visszavonult a napi politizálástól, az UUP első embere pedig éppen a szerdai választási kudarc eredményeképpen –, talán éppen ezekben a napokban tesz pontot politikai karrierje végére.
Észak-Írországban a helyi parlament mindmáig azért nem kezdhette meg működését, mert a nemzetközi bábáskodással tető alá hozott történelmi megállapodás után a kölcsönös bizalmatlanság változatlanul megmaradt. Hiába kezdte meg fegyvereinek szimbolikus beszolgáltatását az IRA, az unionisták folyamatosan bizonyítékokat követeltek. Hiába határolódott el az elmúlt esztendőkben a köztársasági szakadároktól – Continuity IRA, Real IRA – a Gerry Adams vezette Sinn Féin, a túloldalon folyamatosan leterroristázzák őket. S végezetül hiába minden erőfeszítés, a másfél milliós tartományban meglehetősen belterjesek a viszonyok, mindenki pontosan emlékszik arra, hogy néhány évvel ezelőtt ki tört a másik életére fegyverrel a kézben.
Észak-Írországban a mindennapos erőszak ma is jelen van a társadalomban, és tehertételként vetül minden jó szándékú kezdeményezésre. A „nagypénteki megegyezés” után a világsajtó némileg előre ivott a medve bőrére, de az Észak-Írország iránt érdeklődők figyelmét nem kerülte el, hogy a két közösség továbbra is feszült viszonyban élt egymás mellett, bár az utcai cselekmények, a robbantások és a merényletek száma kétségkívül csökkent. Ennek ellenére erőszakmodellként él Észak-Írországban, és mondani sem kell, hogy az ősi gyűlölet bármikor újra fellángolhat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az elmúlt évszázad utolsó évtizedeiben arrafelé is megváltozott a világ. Az Ír Köztársaság és az Egyesült Királyság mára számos olyan kérdést meghaladott, amely a ’60-as, 70-es években még beárnyékolta a két állam viszonyát. Az észak-írországi emberek túlságosan is megszenvedték a mindeddig 3600 áldozatot követelő polgárháborút, ezért különösen nagyra értékelik a törékeny békét. Éppen ezért tovább nem lehet halogatni az északír parlament felállítását – bármilyen áron is, de meg kell kezdenie működését. Ha a brit és az ír kormány, az amerikai közvetítők, a lefegyverzési megfigyelők és a nemzetközi közösség ezt nem tudja kikényszeríteni, könnyen meglehet, hogy a társadalmi tömegbázisukat vesztett fegyveres csoportok új erőre kapnak.
origo.hu
Ezt mondta Orbán Viktor Gyurcsány lemondásáról és válásáról
