Van-e igény a Képcsarnokra a képkorszakban?

A képek korszakában élünk. Világszerte egyre kevesebben olvasnak, és egyre több a funkcionális analfabéta az általános iskolából kikerülők között, a kereskedelmi csatornáknak, a multiplex moziknak „köszönhetően” képek milliói peregnek szemünk előtt. Képekkel bombázzák az autóst az óriásreklámok, a minél több vásárló reményében az egyre alacsonyabb színvonalat megcélzó „szabadidős magazinok”. S miközben milliószám szaporodnak a nyers erőszakot, erotikát, a gátlástalan önérvényesítést népszerűsítő képek, az otthonok falán egyre kevesebb a festmény, a grafika, a nívós fotográfia. Nincs igény ma már műalkotásokra? Vagy lenne, de az emberek egyre nehezebben tájékozódnak, s ha szeretnének is nívós műalkotásokat venni, azt sem tudják, hol keressék azokat?
Természetesen a galériákban – vágnánk rá a választ, ekkor azonban jön a következő kérdés: és hol vannak a galériák? A művészek könnyen megválaszolják e kérdést, és persze azok is, akik rendszeresen járnak kiállításokra, olvassák a szaklapokat. A számuk azonban legfeljebb néhány ezer – néhány tízezer? – lehet.
Magyarországon – részben talán azért, mert a történelem viharai sokkal több műemléket, műalkotást pusztítottak el, mint más országokban – a képzőművészet mindig is mostohagyermek volt egy kicsit. A XX. század első évtizedeire azonban mégis eljutottunk oda, hogy a műpártolás polgári erény lett, amit jól mutat az is, hogy a jelentős művészeti központoknak számító városokban, Nagybányán, Hódmezővásárhelyen, Pécsett, Szentendrén a polgárcsaládoknak természetessé vált, hogy képet vesznek a szomszédban alkotó piktoroktól. Márpedig akinek a falán festmény függött, az igényes volt a berendezési tárgyak iránt is, és az igényes polgárok rajta tartották a szemüket a közterületen is.
Az igényes polgár azonban a szocializmus éveiben persona non gratává változott, ahogyan a klasszikus értelemben vett műkereskedelem is. Így történt meg, hogy míg a nyugati országokban galériák egész hálózata alakult ki, addig „keleten” állami monopóliummá vált a képeladás. A klaszszikus művek a Bizományi Áruház Vállalaton keresztül cserélhettek gazdát, a kortárs alkotók munkáit pedig évtizedeken át a Képcsarnok Vállalat galériái forgalmazták Budapesten és a nagyobb vidéki városokban.
Látszólag nem is volt semmi baj a sajátos szisztéma szerint működő vállalkozással. Általa lehetővé vált, hogy az új lakásba költözők megtalálják a kortárs műalkotásokat, miközben a Képcsarnok – és még jó néhány más vállalkozás, például az Iparművészeti Vállalat, a képeslapokat megjelentető Képzőművészeti Kiadó – nyereségét alapítója, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja „visszaforgatta” a kortárs művészet támogatására, így könnyebbé vált engedelmeskedni a zsdanovi felszólításnak: Művészek, alkossatok remekműveket!
Remekművek persze nem születtek, ami miatt a hetvenes évektől egyre több bírálat érte a Képcsarnokot, illetve a híres-hírhedt „heti zsűrit”, amely élet-halál ura volt, egyben a korrupció melegágya, hiszen aki egyik nap mások műveit zsűrizte, tudta, hogy másnap az övét fogják bírálni. A rendszer legnagyobb baja azonban nem ez volt, hanem az, hogy amíg a nyereségből a művésztársadalom egésze igen szerényen részesült, a hatalom kedvencei, apologétái olykor szinte művészfejedelemnek érezhették magukat.
A nyolcvanas évekre, a puhuló diktatúra korára nyilvánvalóvá váltak az ellentmondások. Immár nem volt állami monopólium a műkereskedelem, a versenytársak miatt a Képcsarnok Vállalatnak is nyitnia kellett. Szekeres Anna, aki frissen végzett közgazdászként a hetvenes évek közepén került a vállalathoz, egyike volt azoknak, akik felismerték, hogy az igényes műkereskedelem felé kell elmozdulni. A Qualitas Galériában évekig dolgozott azon, hogy színvonalas kortárs műveket és értékes klasszikusokat kínálhasson az érdeklődőknek. Jöttek is szép számmal, mivel azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a régi struktúrában nem valósíthatók meg az elképzelései, hamarosan feladta a sziszifuszi küzdelmet, és magángalériát nyitott.
A rendszerváltozás első éveiben megkezdődött a képzőművészeti intézményrendszer átalakítása, amelynek során az addigi állami intézmény, a Művészeti Alap feladatait – szociális támogatás, nyugdíj, alkotótelepek működtetése – két szervezet vette át: a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE), amelynek hatezer művész tagja van, s a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (MAK), amely az alaptól örökölt eszközökkel – például a Képcsarnok befizetett nyereségével – volt hivatott a MAOE tagjainak támogatására.
A várt jótékony hatás elmaradt, sőt működése első időszakában krimibe illő fordulatokat produkált a MAK.
Az Orbán-kormány időszakában ez a folyamat megállt, a helyzet újra stabilizálódni kezdett, ami azt is jelenti, hogy a MAK és a MAOE vezetői konstruktív tárgyalásokba kezdhettek a kortárs magyar művészek támogatásáról.
A MAK vagyonfelélését éveken át nem kis részben a Képcsarnok több száz millió forintot kitevő befizetései ellensúlyozták. Csakhogy ennek történetében is voltak aggasztó fordulatok, hiszen a kilencvenes évek közepére eljutott oda, hogy gyakorlatilag felhagyott a kortárs művek árusításával. Csődbe jutott? Kívülről szemlélve úgy látszik, bár sosem került igazán padlóra a vállalat. Tény, hogy sok száz millió forint értékben halmozódtak fel műalkotások a raktárban, s a vállalat galériái képtelenek voltak teljesíteni a bevételi tervet a műalkotások eladásából. Megkezdődött a helyiségek bérbeadása, ami valóban jelentős bevételeket hozott, hiszen például az egyik fővárosi galéria bérlői évente százmillió forintos bérleti díjat fizetnek. Itt kortárs magángaléria, régiségkereskedő és pénzváltó működik, a legtöbb galéria azonban profilidegen bérlőt kapott, van, ahol könyves-, máshol lakástextilbolt, s van olyan is, ahol százforintos üzlet működik.
Helyrebillenthető a „kizökkent idő”? Szekeres Anna, aki a múlt év végén megpályázta és el is nyerte a jelenleg kft.-ként működő Képcsarnok igazgatói posztját, úgy véli, igen. Szerinte erre egyrészt az a garancia, hogy az új kereskedelmi galériák, aukciósházak megjelenése ellenére máig hiányzik a megfelelően hatékony – mert eléggé széles körű – közvetítői hálózat a kortárs művészet és a közönség között. Másrészt az, hogy a Képcsarnok tulajdonosa, a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány garantálja a feltételeket a cég újraszervezéséhez. Azaz a következő öt évben a vállalatnál képződő nyereséget nem kell befizetnie a MAK-nak, hanem ezt galériái újraindítására fordíthatja.
Lépésről lépésre haladva szeretné viszszaszerezni a galériákat, ahogyan a bérleti szerződés lejár, s azokat a még meglévő bérleti díjakból felújítani, megnyitni. Nem kis vállalkozás ez, hiszen tizenkilenc galériáról van szó, amelyekbe egyrészt a művészeket kell visszacsalogatni, másrészt fel kell kelteni irántuk az érdeklődést, hogy néhány éven belül nyereséges vállalkozássá váljanak. A változások ebben az évben kezdődtek el a budapesti Mednyánszky Teremben, s folytatódnak a székesfehérvári, pécsi galériával (az előbbi helyen Barabás Mártonnak, az utóbbin Jávor Piroskának nyílik kiállítása novemberben, de a szegedi Gulácsy Galéria is ismert művész, Vén Zoltán bemutatóját nyitotta meg októberben).
A művésztársadalom érdeklődését jelzi, hogy a székesfehérvári kínálatban indulásként kétszázhatvan művész négyszáz alkotása szerepel, s hogy a kezdeti idegenkedés után már művészcsoportok, műhelyek veszik fel a kapcsolatot a Képcsarnokkal. Jelenleg 4500 műtárgy képezi a kínálatot, Szekeres Anna tervei szerint azonban ez az anyag sosem gyarapodik „raktári készletté”: az egyes galériákban látható művek CD-katalógus formájában másutt is szemrevételezhetők, így a vásárlói igények alapján át is csoportosíthatók. A zsűri kizárólag szakmai szempontok alapján dolgozik, a beadott mű árát alkotója állapítja meg a galéria egyetértésével. És – ezt reméli Szekeres Anna – egyre több visszacsalogatott vevő jóváhagyásával.