Becslések szerint a világon 13–14 milliónyian tartoznak a zsidó közösséghez. Mintegy hatmillióan Izraelben élnek, a fennmaradó hét–nyolc millió pedig diaszpórában, azaz a gyermekkorú őshazától távol, sajátos kultúrájú közösségekben. A legtöbben a lehetőségek országában, az Egyesült Államokban telepedtek le, főként a második világháború előtt és idején. Itt több mint hatmillióan vallják magukat zsidónak, így a világ többi országában együttvéve egy–két millióra tehető az izraeliták száma. Amerika mindig is vonzó volt a bevándorlók számára, ezt jelzi, hogy még manapság is igen magas azok aránya, akik Izraelből az Újvilágba költöznek, s ott teremtenek maguknak biztos egzisztenciát. S a már megszokott, biztos életet nem szívesen adják fel még azok sem, akik ott-tartózkodásukat eleinte csak ideiglenesnek tekintették. Gyermekeik már amerikaiakként nőnek fel – igaz, erős zsidó identitással.
A messze földön híres izraeli iskolák – elsősorban a felsőfokúak – magasan képzett szakembereket adnak a világnak, akik így kapósak lesznek a multinacionális cégek számára. Egész zsidó kolóniák alakultak ki például ennek hatására a kaliforniai Szilícium-völgyben, amelyek tagjai összejárnak, együtt ülik meg a sátoros ünnepeket, s vágyakozva emlegetik Izraelt, közös hazájukat. Visszatelepülni azonban nagyon kevesen akarnak. Az „újrabevándorlók” többsége azok közül kerül ki, akik őseik földjén akarnak meghalni, s nyugdíjas éveiket Izraelben akarják leélni – amerikai nyugdíjból. Gyermekeik viszont csak elvétve vállalkoznak a hosszú és bizonytalan utazásra.
Hasonló a helyzet az európai kolóniákkal is. Franciaország félmilliós, Nagy-Britannia háromszázezres, Németország százezres közösségei mondhatni teljesen „befagytak”. Ezekből az országokból ugyan folyamatosan várják Izraelbe a bevándorlókat, ám ebben az esetben is egzisztenciális okok akadályozzák az elköltözést. A gond nem a szegénység, épp ellenkezőleg. A zsidó közösségek tagjai ugyanis a többségi társadalom színvonalán – tehát viszonylagos jólétben – élnek, így nem szívesen adják fel egzisztenciájukat, nem beszélve arról, hogy a dédszüleik is itt születtek. Izrael miniszterelnöke, Ariel Saron ugyan többször elmondta európai utazásain, hogy a növekvő antiszemitizmus elől minden zsidó költözzön a Sion-hegy alá, eddig azonban kevesen hallgattak a hívó szóra. Valószínű, hogy Európából nagyobb tömegek nem fognak elindulni, mint ahogy Ausztrália, Argentína vagy Dél-Afrika százezres kolóniái is maradnak választott hazájukban.
Ezzel azonban jórészt vége a Jewish Agency (Zsidó Ügynökség) számára „célterületnek” számító országok sorának. Az ügynökség, amely nem hivatalosan, ám izraeli állami pénzből próbálja rábírni a világ zsidóságát az Izraelbe költözésre, most nehéz helyzetben van. Európa, Amerika és Ausztrália zsidósága gyakorlatilag megtalálta a helyét, a Távol-Keleten és Fekete-Afrikában pedig ma már elenyésző a zsidóság létszáma. A Közel-Kelet és Észak-Afrika, a zsidóság kirajzásának ősrégi állomásai gyakorlatilag kiürültek. Izrael állam megalakulása óta ugyanis 720 925 zsidó távozott az arab államokból a zsidó hazába, s ehhez hozzá kell adni a 61 221 török zsidót. Az „arab zsidók” száma így mára igen csekéllyé zsugorodott. Pedig valaha hatalmas tömegekben éltek zsidók az iszlám földjén. Tehették is, hiszen a virágzó mozlim kultúra idején a vallási törvényeket betartva a zsidóknak is jutott hely akár a kalifák asztala mellett is. A zsidók szívesebben telepedtek le a hazájukéhoz hasonlító, forró éghajlatú arab államokban, mint a hideg és elutasító európaiaknál. Bár az arabok szélesebb jogokat biztosítottak az izraelitáknak, mint Európa lakói, a világhatalom mégis az öreg kontinens kezében volt, így az itt élő zsidók – a gyakran hátrányos megkülönböztetés ellenére – erősebbekké váltak az arab országokban élő testvéreiknél. Jellemző, hogy a mai Izraelben is többnyire az askenázik – az Európából visszatelepültek – vannak a vezető pozíciókban.
Pedig az afrikai–arábiai származású (szefárd) zsidók a máig köztünk élő történelem letéteményeseiként igen fontos szerepet játszottak a közelmúltig az arab történelemben. Izrael kikiáltása után azonban szinte azonnal felkerekedtek, s átköltöztek a zsidó hazába. Így esett meg, hogy az egykor több százezres zsidó közösséggel bíró Marokkóban ma alig több mint ötezer zsidó él. Jemenből az Izrael megalapítása utáni első három évben 52 ezren kerekedtek fel, hogy a dél-arábiai sivatagot a Negevvel cseréljék fel. Mára nagyjából húszan maradtak az országban. Az egész arab világban együttvéve talán tízezer zsidót lehet találni, ők is szinte mindannyian idős emberek, akiknek a gyermekei már külföldön találták meg a számításukat. Az idősebbek ma már nem vállalkoznak hosszabb utakra sem, nemhogy életük alkonyán lakhelyet változtatnának. Libanon, Líbia, Algéria és Jemen egyébként együttesen sem tud felmutatni száz zsidó származású honfitársat, az ott lakó kevesek viszont a társadalom fontos részeivé váltak a hosszú évek során. Jó példa erre Marokkó és Tunézia, ahol a többi országhoz képest jelentékeny zsidó közösség meglehetős biztonságban és megbecsüléstől övezve élheti mindennapjait. Tunézia messze földön híres a Dzserba szigetén épült zsinagógájáról, de Tuniszban is sok zsidó él még ma is. Jelenleg öt rabbi tevékenykedik Tunéziában, a vallásukat tartók pedig kóser éttermekben étkezhetnek.
Marokkóban Casablanca számít a legnagyobb zsidó városnak, ahol ötezren követik Mózes hitét. Ugyanakkor még mélyen a sivatagban is élnek zsidók: az ősi Marrákesben vagy Fezben is megtalálhatók. Ezen a földön szintúgy, mint Tunéziában, kétezer éve élnek izraeliták. A Spanyolországból kiűzött zsidók is itt telepedtek le, s bár kevesebb jogot élveztek az arab lakosságnál, a közösség erőteljesen fejlődött a számára kialakított mellahokban, azaz lakónegyedekben. A második világháborúban a Franciaországban uralkodó – így Marokkót is irányító – Vichy-kormány deportáltatni akarta a zsidókat, ám ezt V. Mohamed király megakadályozta. Izrael állam kikiáltásakor 270 ezer zsidó élt Marokkóban. A népvándorlás után a helyén maradt zsidóság mára biztonságban él, s bár már nem tartja a mellahok kereteit, a vallás továbbra is él körükben, mint ahogy a hagyományos elzárkózás is, azaz arab–zsidó házasságokról szó sem lehet.
Törökországban már más mércével mérnek: húszezren vallják magukat izraelitának. Ők azonban kiváltságos helyzetben vannak, hiszen Törökország hangsúlyozottan nem iszlám, hanem világi állam. Ennélfogva egyik vallás sem élvezhet előnyt, még a lakosság 99 százaléka által követett iszlám sem. Az ország pedig fejlődik, kapcsolatai barátiak az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és Izraellel is, így a közösség tagjainak legfeljebb a szélsőséges irányzatok képviselőitől kell tartaniuk. A másik „kakukktojás” az Iráni Iszlám Köztársaság, ahol sokkal nehezebb helyzetben vannak az izraeliták, főleg az 1979-es forradalom óta. A valaha Babilonból átköltözött ezrek az évszázadok során erős közösséget hoztak létre Perzsiában, ám a forradalom idején többségük külföldre távozott. Így mára 25 ezer ember alkotja a kolóniát, amely érdekes módon parlamenti képviselettel is rendelkezik a konzervatív síita köztársaságban. Imaházakat, zsinagógákat tart fönn, hogy követni tudja az ősi hitet. Nem lehet persze azt mondani, hogy minden téren tökéletes az együttműködés, ám zsidóellenességről, azaz az ott élő zsidók elleni fellépésről nem lehet beszélni. Az egyetlen gondot az Izraelhez fűződő viszony jelenti, Irán ugyanis elítéli a zsidó állam tevékenységét, a helyi zsidók viszont érthetően rokonszenveznek vele. A hetvenmilliós Irán viszont elbírja ezt a törpe kisebbséget anélkül, hogy bármilyen szankciókkal sújtaná.
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
