Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
Liliputban érezhettek valami hasonlót a Nagy Emberhegy, azaz Lemuel Gulliver megpillantásakor. Azzal a különbséggel, hogy ezeket az óriás mamutfenyőket nem lehet megszabadítani „rabságukból”, mert akkor meghalnak. Persze a Sierra Nevada őstornyai nem is arra születtek, hogy járjanak, háborúzzanak. A földhöz láncolva élnek, csoportosan és mégis magányosan. Talán azért nőttek ilyen magasra, hogy közelebb legyenek Istenhez.
Nyelvünkben vannak bizonyos szavak, amelyek hibátlanok, magyarosak, de a köznapi használat során helyénvaló az óvatosság – figyelmeztet bennünket Bernáth Aurél festőművész. Példának hozza az „elbűvölő” szót, mondván: az „elbűvölőben” akkora túlzás van, hogy egyetlen kifejezés az életen túli világba rukkoltat minket. Ez sok! S a nyelvben a pontosság a legnagyobb erény. „Elbűvölni” senki sem tud bennünket – teszi hozzá –, csak a szerelem.
És mégis: az észak-amerikai óriás mamutfenyők láttán így kiáltottam fel: elbűvölő! Megrendített a természet fensége.
Szinte hihetetlen, de földünk legmagasabb és legöregebb faóriásairól a XVIII. század közepéig azt sem tudták, hogy a világon vannak. Egy Kaliforniában utazó szerzetes tett említést róluk először 1769-ben. Tudományos leírásuk azonban még majdnem egy évszázadot váratott magára. Nevüket egy 1770-től 1843-ig élt irokéz indiánról – Se-Quo-Yah – kapták, aki az indián ábécé megalkotója volt.
Az örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens) a nyugati partvidéken, az Észak-Kaliforniától Dél-Oregonig húzódó sávban – mintegy ezer méter tengerszint feletti magasságig – összefüggő erdőket alkot. Fentebb (1400 és 2600 méter között) és valamivel kisebb területen, de így is legalább 400 kilométer hosszan a kaliforniai Sierra Nevada hegység nyugati oldalán az óriás mamutfenyőket (Sequoiadendron giganteum) találjuk. A két faj növésre hasonló. A legmagasabbak a száz métert is meghaladják, és törzsük átmérője tíz–harminc méter körüli. Az örökzöld mamutfenyő azonban ritkán éri el az 1500 éves kort, míg az óriás mamutfenyő átlagos életkora ennek éppen kétszerese, mintegy 3000 év. Az ószövetségi szerzők szerint a leghosszabb életű ember a 969 évet megélt Matuzsálem, Noé nagyatyja volt. Maga Ádám is 930 évig élt. (Más kérdés, hogy milyen időszámítási, kronológiai rendszerbe illeszkedett bele ez a közel ezer-ezer esztendő.)
A XXI. század embere 70–90 évével felfogni sem tudja egy óriási mamutfenyő távlatait. Még apró magonc, amikor Dávid megalapítja a júdeai királyságot, meghódítja és fővárossá teszi Jeruzsálemet (Kr. e. 1016). Csecsemőnek mondható (kb. 70 éves), amikor a Salamon király vezette zsidó állam a fénykorát éli (Kr. e. 946). Az első (ókori) olimpia idején (Kr. e. 776) ezrével termi az első magvakat. Krisztus születésekor lép át az ifjúkorba… Birodalmak születtek, omlottak össze, népek pusztultak, újak léptek a helyükbe, a közömbös föld megremegett, s városok hamuvá égtek, az óriásfenyők azonban, süketen az emberi nyomorra – s tán épp ezért sérthetetlenül –, tovább szőtték létüket saját beteljesülésük felé. Az emberi történelem légnyomására egyetlen águk sem rezdült, csak saját történelmük nyögette őket.
A természet katedrálisai ők. A reimsi székesegyháznál ugyan szimplábbaknak látszanak, de – ha az élet a legfőbb mértékegységünk – magasabb rendűek nála. A katedrális állókép, nincs anyagcseréje, nem tud szaporodni, emberi kéz emelte, emberi kéz rombolhatja. A fák nemzetsége azonban halhatatlan; amíg naprendszerünk működik, tűleveleik sarjadásával, hullásával mérni fogják a mérhető földi időt.
Ahogy autónk kapaszkodik felfelé a Yosemite Nemzeti Parkban (a két legszebb állomány itt és a Sequoia Nemzeti Parkban található; előbbiben élnek a legnagyobb, legidősebb és legpompázatosabb mamutfenyők), jobbról egy tábla figyelmeztet: „Lassíts! A száguldó autók az elmúlt három hónapban tizenkét medvebocsot gázoltak halálra.”
A többség bűntudatot érez – és nem csökkenti a sebességet.
Áll az ember a Sequoia Nemzeti Parkban a 3500 éves Sherman tábornok nevű óriásfenyő előtt és hallgat. (A mogorva és ormótlan fa az amerikai polgárháború legkegyetlenebb tábornokáról, William T. Shermanról kapta a nevét.) A Sierra Nevada több mint hatvanhat ligetében magasodó száz és száz vén mamutfenyő közül ez a legmegtermettebb. Összezsugorodik, ami születés és halál között van. Az emberi lét nemhogy kitágulna, ellenkezőleg: jobban érezzük a beszűkülő határt. Hippokratész is figyelmeztet: „Az élet rövid, a művészet örök, az alkalom mulandó, a tapasztalat csalfa, az igazság nehezen kifürkészhető.” Ennek az óriásfenyőnek (82 méter magas, 1500 tonnányi, a törzs átmérője a fa tövénél 25,5 méter) nincs gondja az élet hosszával. Csak az ember érzi – miközben hátrahajló gerinccel a tábornok koronáját lesi –, hogy nem napokkal, nem is évekkel, hanem csupán szívdobbanásokkal mérhető az élet.
Sherman néhány rangos szomszédja is nevet kapott. Így sorakoznak egymás mellett: Elnök, Sequoyah főnöke, Herkules oszlopa, Kéményfa, Megégett ikrek. Tanúsíthatom: egyéniség mindegyik. És azok is, amelyek név nélküli őstornyok. Hasonlítanak egymásra, és különböznek is egymástól. Ezen a helyen valóban érvényes a XVIII–XIX. században élt német rokokó költő egyik szállóigévé vált sora: „Sie sehn den Wald vor lauter Bäumen nicht” – írta Wieland. Hogy ugyanis „a csupa fától (hozzáteszem: a sok nagy egyéniségtől) nem látják (nem látjuk) az erdőt”.
Akárhogy magyarázzuk is: a természetben nincs jutalom, és nincs büntetés, csak következmények vannak.
A legtöbb fát betegség sújtja, férgek támadják meg, erdőtűz pusztítja el. A sequoia azonban szívós. Átvészeli a zord teleket, a forró, száraz nyarakat, ellenálló képessége kivételes. Fél méternél is vastagabb kérgében igen sok csersav található. Ezért aztán a férgek, termeszek nem tudnak kárt tenni benne. Gyanta nélküli vastag kérgük szinte tűzálló palástként védi őket, s ha egy-egy makacs tűz itt-ott üreget éget is beléjük, az egész fa akkor sem lobban lángra. A kiégett terület pedig hamar elszigetelődik, mert a sejtnedv gyógyító hatására a tűz égette seb beforrad.
Az óriások egyetlen gyengéje a „lábuk”. Míg sok kisebb fa mélyre fúrt gyökerekkel kapaszkodik a talajba, a sequoia „elefántlábaival” bizonytalanul vet horgonyt, s gyökerei alig nyúlnak egy méternél hosszabbra. Tudja ezt az orkán is, ezért aztán néha úgy istenigazából megrángatja. A nagyon öreget ki is döntheti.
Egy középkori tudós szerint a csillagok is csak egy hajszálon kapaszkodnak az égbe.
A múlt század közepéig az óriás mamutfenyő volt a Föld legidősebb élőlénye. De az 1950-es évek derekán a Sierra Nevadával párhuzamosan futó White Mountains 3000 méter magas havasain, nyolcszáz kilométerre innen a mamutfenyőknél is öregebb fenyőfákra leltek. Azóta ezek az erős, fagyos szelek viharában, gleccserek közelében, száraz, köves talajon növő öttűs, alig tízméteres szálkásfenyők (Pinus longaeva) számítanak a Föld eddig ismert legidősebb növényeinek. Közülük is kiemelkedik a 4600 éves Nagy Öreg az úgynevezett Matuzsálem-ösvényen. De ezen a vidéken tizenhét 4000 évesnél idősebb fenyőfát is találtak. Itt tengetik életüket, mert a mostoha talajon és a zord klímában megcsavarodva, elszáradva, eltorzulva hevernek, és többségükben csak tíz százalék az élet.
Az öreg óriásfák ritkán dicsekedhetnek Heléna szépségével. És mégis: az ünnepek idején ékszerrel kellene feldíszíteni őket. Ahogy az athéni Akadémosz kertjében egykoron ékszerek függtek a hatalmas platánpéldányok legszebbikén. Ókori szerzőktől tudjuk, hogy Szmirnában, Euboia szigetén és Auliszban is nevezetes platánpédányok éltek. Mikor Agamemnón hazatért Trójából, a hálaáldozatot a szent platán alatt mutatta be.
Gyerekkoromban féltem a fáktól, amihez nagyban hozzájárult, hogy a balatoni viharok idején nem egy fába belevágott a villám. S mi tudtuk, mindenhová menekülhetünk, csak a fák menedékét kell elkerülnünk. Az óriásfenyők országában gyűszűnyi félelem sem szorult belém. Sőt egyenesen bebújni szeretnék a törzsükbe, elrejtőzni a világ elől, mint a tisztecskék rejtőztek el a Nagy Emberhegy kabátzsebeiben.
A természet e néma katedrálisai az ember lelkiismeretéig hatolnak. Búcsúzóul szeretném átölelni őket, ha hagynák. Mint Illyés a versében a jól működő tanyasi kályháját.
Különös ember Thomas Pakenham. Ír történész és – fakutató. A szóösszetétel az első pillanatban különös érzetet kelt. Mi az, hogy fakutató? – kérdezheti az olvasó. Olyasvalaki, aki a világ legszebb és legfenségesebb fáinak felkutatásával, lefényképezésével és benyomásainak leírásával foglalkozik. Ezt teszi Thomas Pakenham az utóbbi egy évtizedben. Irigylésre méltó tevékenység az övé. Földünk faóriásait, törpe fáit, matuzsálemeit, mesebeli és veszélyeztett fáit kereste fel, hogy a világ elé tárja a csodát: a természet fenségét. S miközben ő évszázados, évezredes léptekkel száguld a fák országútján, addig a legtöbb ember két nap között is nehezen találja meg az összekötő hidat. Lehet tehát miért irigyelni az ír történészt, aki nemegyszer élete kockáztatásával készítette felvételeit azokról a fákról, amelyek a világ számos pontján méltók a halhatatlanságra.
A fotók élnek és hatnak. A hozzájuk csatolt mondanivaló pedig arányosan kapcsolódik azokhoz a fákhoz, amelyekről tudni illik a legfontosabbakat. A történeti vázlaton kívül a szubjektív momentumok sem hiányoznak Thomas Pakenham leírásaiból, amikor kiderül, hogy milyen körülmények között készült a szóban forgó kép.
Hátradőlünk a székben és ábrándozunk. Egy utazásról, amely a fák országútjára visz.
(Thomas Pakenham: Csodálatos fák a világon. Kossuth Kiadó, Budapest, 2003. Ármegjelölés nélkül)
