Robert C. Castel: Ez lesz az orosz válaszlépés

Igen sok nyilatkozat és szakvélemény jelent meg arról, hogy milyen választ fog adni Oroszország a légibázisait érintő ukrán támadásra. Vannak, akik bibliai rettenetességű bosszúforgatókönyvekről beszélnek, esetleg horribile dictu, atomcsapásokat vizionálnak. Én a magam részéről egy másik irányból szeretném megközelíteni ezt a témát, és a következő két kérdést szeretném górcső alá venni. Egy: milyen defenzív lépéseket fognak tenni az oroszok, hogy a támadás következményeit mérsékeljék, az elveszett kapacitás helyett alternatív megoldásokat találjanak, és hogy elejét vegyék hasonló próbálkozásoknak? Kettő: milyen offenzív lépések állnak a rendelkezésükre, amivel tompítani tudják az ukrán drónfegyver élét?

Az első és legkézenfekvőbb válaszlépés a terv szerinti és az ad hoc diszlokációk taktikája. Oroszország már korábban is alkalmazta a bombázók áttelepítésének különböző variációit: 2025 májusában Tu–22M3-asokat és Tu–95-ösöket vezényeltek át az olenyai és az engelsi légibázisokra, valószínűleg az ellenséges hírszerzés megtévesztése céljából.

A bombázók további széttelepítése távoli orosz vagy belorusz repülőterekre csökkentheti a dróntámadásokkal szembeni kitettséget, ugyanakkor ez meg is nyújtja az ellátási vonalakat.

Egy másik ilyen válaszlépés a stratégiai feladatok egy részének átterhelése a taktikai repülésre. Ehhez hasonló taktikát láttunk a második világháború idején, amikor német Bf–109-es taktikai vadászok stratégiai bombázófeladatokat láttak el a brit szigetek fölött.

A bombázóveszteségek ellensúlyozására Oroszország a taktikai repülőgépekre helyezheti át a hangsúlyt a rakéta- és siklóbombás csapásokhoz. Ezek a gépek nem képesek olyan nagy hatótávolságú támadásokra, mint a stratégiai bombázók, viszont precíziós fegyverek célba juttatására teljesen alkalmasak.

Ez a megoldás ugyanakkor fokozott kockázatot hordoz, mivel a taktikai repülőgépek kénytelenek közelebb repülni a frontvonalhoz, így sebezhetőbbek az ukrán légvédelemmel szemben.

A harmadik szükségszerű lépés a repülőterek fizikai, elektronikus hadviselési, kiber- és hírszerzési védelmének a megerősítése lesz. Oroszország prioritásként kezelheti a rövid hatótávolságú légvédelem és az elektronikai hadviselési rendszerek áttelepítését a frontvonalakról a hátországi légibázisok védelmére.

A drónfelderítő radarokba és zavarótechnológiákba történő beruházások csökkenthetik a jövőbeni támadások hatékonyságát, bár ezek kiépítése és a kezelőszemélyzet kiképzése hosszú és időigényes vállalkozás.

A hagyományos légvédelmi egységek átképzése és felszerelése a drónok elleni harcra, szintén része lehet a hiányosságok kezelésének.

Egy lehetséges negyedik válaszlépés az ukrán dróntámadás hatásainak enyhítésére a stratégiai bombázók fokozatos háttérbe szorítása, és a csapásmérő kapacitások súlypontjának áthelyezése alternatív platformokra. Ez a gyakorlatban azt jelentheti, hogy Oroszország nagyobb mértékben támaszkodik majd a földről és tengerről indítható fegyverrendszerekre

– például az Iszkander ballisztikus rakétákra, illetve a Kalibr típusú cirkálórakétákra, amelyeket hadihajókról és tengeralattjárókról indítanak. Ezzel párhuzamosan várható, hogy Oroszország gyorsítja a nagy hatótávolságú drónplatformok fejlesztését is. Ezek a rendszerek a jövőben részben pótolhatják a stratégiai bombázóflotta kieső kapacitásait, noha a jelenlegi technológiai színvonaluk és tömeges bevethetőségük még messze van attól, hogy valódi alternatívát jelentsenek.

Az ötödik opcióként szóba jöhet a Tu–160M2-es stratégiai bombázók sorozatgyártásának felpörgetése. Moszkva megkísérelheti gyorsítani a gyártást a kazanyi repülőgépgyárban, de a realitásokat figyelembe véve ez leginkább szándék marad. Az orosz hadiipar gyártókapacitása jelenleg is terhelés alatt van, a pénzügyi források szűkösek, és a modernizációhoz szükséges alapanyagok vagy alkatrészek sem állnak teljeskörűen rendelkezésre. A kieső kapacitás részleges pótlására technikailag adódik a Tu–95-ös és Tu–22M3-as gépek modernizálása – például a Tu–22M5-ös szabvány elérése –, de ez nem egy rövid távú megoldás. A korszerűsítés időigényes, és a fejlesztési volumen sem képes ellensúlyozni a stratégiai flotta gyors ütemű veszteségeit. A külső technológiai segítség enyhítheti a nyomást – ilyen például kínai alkatrészek vagy szoftverek bevonása –, de ez újabb problémákat generál. Nemcsak a katonai rendszerek feletti autonómiát kockáztatja, hanem stratégiai kiszolgáltatottságot is teremt, ami hosszabb távon Moszkva mozgásterét tovább szűkítheti.

Egy hatodik lépés, ami valószínűleg nélkülözhetetlen velejárója lesz az összes többi megoldásnak, a megtévesztés és a műveleti biztonság.

Végül, de nem utolsósorban az sem kizárt, hogy a hagyományos nukleáris triád is át fog alakulni, válaszként az ukrán drónok jelentette kihívásra. Az orosz nukleáris triád egyik lába hirtelen megrövidült. A triáddal nem rendelkező atomhatalmak – lásd Franciaország és az Egyesült Királyság – példája azt mutatja, hogy egy atomhatalom két, sőt akár egy lábon állva is atomhatalom marad. Az sem kizárt, hogy a kiesett stratégiai bombázók helyét újszerű platformok veszik majd át. Jó példa erre az indiai nukleáris triád tengeri komponense, amely – az atomrakétákkal felszerelt tengeralattjárók elterjedése előtt – szokatlan megoldást alkalmazva, felszíni hajókról indított ballisztikus rakétákra épült.

Ami az ukrán drónfegyver elleni offenzív lépéseket illeti, itt három különböző célpontcsoportról beszélhetünk.

Elsőként ott van a haditechnika, a drónok, a dróngyártás infrastruktúrája és a drónhadviselés egyéb komponensei. A második célcsoport az információ, ami a rendszer ereiben áramlik. A harmadik célcsoport pedig az élőerő: a drónok irányítói, a speciálisan kiképzett technikai és logisztikai harctámogatók, továbbá a hátországban a tervezéssel és a fejlesztéssel megbízott tudósok, mérnökök és technológusok.

Az első célcsoportot képező haditechnikát természetesen lehet pusztítani kinetikus eszközökkel. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a hírszerzési akciókban rejlő potenciált sem. Az egyik lehetséges taktika a piacok elárasztása selejtes vagy „hátsó ajtóval” rendelkező drón-komponensekkel, csipekkel, giroszkópokkal, érzékelőkkel. Egy másik ilyen taktika lehet egy mesterséges komponenshiány gerjesztése a világ meglévő gyártási kapacitásának a lekötésével, attraktív szerződések megkötése által. Ezzel a két taktikával nem szükséges a teljes komponenslistát megtámadni, elég megcélozni velük néhány kritikus alkatrészt.

Ami a második célcsoportot illeti, fontos felismerni azt a tényt, hogy a megfelelő információ hiányában egy ilyen drón le sem gördül a futószalagról, illetve igen hamar egy költséges játékrepülővé degradálódik. A drónökoszisztémában áramló információ támadható célpontot képez a gyártás és a bevetés minden fázisában. A végeredményt nézve sohasem lehet elég mindegy, hogy egy drón egy hősies légicsatában semmisül-e meg, vagy pedig egy gyár futószalagján válik használhatatlan selejtté.

A hírszerzési, elektronikai hadviselési, illetve kibertámadások egyaránt irányulhatnak az ellátási láncokat, a gyártósorokat, a katonai logisztikát vagy a harctéren bevetett drónokat működtető információ ellen.

A harmadik célcsoportot a drónökoszisztéma humán komponense jelenti, az elméleti kutatást folytató tudósoktól, a gyártóüzemek mérnökein át a terepen harcoló drónirányítókig. Célzott likvidálások, megfélemlítés, továbbá az információs hadviselés különböző formái jöhetnek itt számításba. Paradox módon az erőszakos eszközöknél gyakran jóval hatékonyabb lehet egy új, jól fizető munkaajánlat, ami egy kulcspozícióban lévő szakembert nagyobb hatékonysággal von ki a drónökoszisztémából, mint egy levélbomba, amit a lakcímére kézbesítenek.

Amint a fent említett példákból kiderül,

a válasz a „mit fog most tenni Oroszország?” kérdésre sokkal összetettebb, mint egy vehemens válaszcsapás konvencionális vagy akár nem konvencionális eszközökkel.

Oroszországnak nemcsak az elrettentő erején esett csorbát kell kiköszörülnie, hanem ezzel párhuzamosan választ is kell adnia a pillanatnyilag még akut és megválaszolatlan drónfenyegetésre.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa