Az ötödik opcióként szóba jöhet a Tu–160M2-es stratégiai bombázók sorozatgyártásának felpörgetése. Moszkva megkísérelheti gyorsítani a gyártást a kazanyi repülőgépgyárban, de a rea­litásokat figyelembe véve ez leginkább szándék marad. Az orosz hadiipar gyártókapacitása jelenleg is terhelés alatt van, a pénzügyi források szűkösek, és a modernizációhoz szükséges alapanyagok vagy alkatrészek sem állnak teljeskörűen rendelkezésre. A kieső kapacitás részleges pótlására technikailag adódik a Tu–95-ös és Tu–22M3-as gépek modernizálása – például a Tu–22M5-ös szabvány elérése –, de ez nem egy rövid távú megoldás. A korszerűsítés időigényes, és a fejlesztési volumen sem képes ellensúlyozni a stratégiai flotta gyors ütemű veszteségeit. A külső technológiai segítség enyhítheti a nyomást – ilyen például kínai alkatrészek vagy szoftverek bevonása –, de ez újabb problémákat generál. Nemcsak a katonai rendszerek feletti autonómiát kockáztatja, hanem straté­giai kiszolgáltatottságot is teremt, ami hosszabb távon Moszkva mozgásterét tovább szűkítheti.

Végül, de nem utolsósorban az sem kizárt, hogy a hagyományos nukleáris triád is át fog alakulni, válaszként az ukrán drónok jelentette kihívásra. Az orosz nukleáris triád egyik lába hirtelen megrövidült. A triáddal nem rendelkező atomhatalmak – lásd Franciaország és az Egyesült Királyság – példája azt mutatja, hogy egy atomhatalom két, sőt akár egy lábon állva is atomhatalom marad. Az sem kizárt, hogy a kiesett stratégiai bombázók helyét újszerű platformok veszik majd át. Jó példa erre az indiai nukleáris triád tengeri komponense, amely – az atomrakétákkal felszerelt tengeralattjárók elterjedése előtt – szokatlan megoldást alkalmazva, felszíni hajókról indított ballisztikus rakétákra épült.

Ami az ukrán drónfegyver elleni offenzív lépéseket illeti, itt három különböző célpontcsoportról beszélhetünk. 

Az első célcsoportot képező haditechnikát természetesen lehet pusztítani kinetikus eszközökkel. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni a hírszerzési akciókban rejlő potenciált sem. Az egyik lehetséges taktika a pia­cok elárasztása selejtes vagy „hátsó ajtóval” rendelkező drón-komponensekkel, csipekkel, giroszkópokkal, érzékelőkkel. Egy másik ilyen taktika lehet egy mesterséges komponenshiány gerjesztése a világ meglévő gyártási kapacitásának a lekötésével, attraktív szerződések megkötése által. Ezzel a két taktikával nem szükséges a teljes komponenslistát megtámadni, elég megcélozni velük néhány kritikus alkatrészt.

Ami a második célcsoportot illeti, fontos felismerni azt a tényt, hogy a megfelelő információ hiányában egy ilyen drón le sem gördül a futószalagról, illetve igen hamar egy költséges játékrepülővé degradálódik. A drónökoszisztémában áramló információ támadható célpontot képez a gyártás és a bevetés minden fázisában. A végeredményt nézve sohasem lehet elég mindegy, hogy egy drón egy hősies légicsatában semmisül-e meg, vagy pedig egy gyár futószalagján válik használhatatlan selejtté. 

A harmadik célcsoportot a drónökoszisztéma humán komponense jelenti, az elméleti kutatást folytató tudósoktól, a gyártóüzemek mérnökein át a terepen harcoló drónirányítókig. Célzott likvidálások, megfélemlítés, továbbá az információs hadviselés különböző formái jöhetnek itt számításba. Paradox módon az erőszakos eszközöknél gyakran jóval hatékonyabb lehet egy új, jól fizető munkaajánlat, ami egy kulcspozícióban lévő szakembert nagyobb hatékonysággal von ki a drónökoszisztémából, mint egy levélbomba, amit a lakcímére kézbesítenek.

Amint a fent említett példákból kiderül, 

 Oroszországnak nemcsak az elrettentő erején esett csorbát kell kiköszörülnie, hanem ezzel párhuzamosan választ is kell adnia a pillanatnyilag még akut és megválaszolatlan drónfenyegetésre.

A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai szakértője, lapunk főmunkatársa