Konzervatívok – neo nélkül

Az amerikai neokonzervatívok körüli csata (a hegemóniáért? világhatalomért?) elfeledteti velünk, hogy a törzsgondolat pontosan fél századdal ezelőtt született, ezen a nyáron ünnepelték keletkezésének évfordulóját egy washingtoni hotel egyik dísztermében.
Paleo és neo nélkül az igazi és töretlen konzervatívok.
Hogyan és honnan indult el a mozgalom a fejlődés vagy esetleg visszafejlődés útján?
1953 a következőket jelentette: reakció Roosevelt elnök „szocializmusa” (new deal) ellen; a marxista beszivárgással szemben, lásd MacCarthy szenátor hadjáratát a State Department kommunistái ellen, az Európából importált ideológiák ellen, az amerikai életmód visszaállításáért stb. Ezek voltak a konzervativizmus fő vonalai, és amíg a hidegháború dúlt, ettől a doktrínától nem létezett letérés vagy eltérés. Aki nem volt konzervatív, az gyanúsítottnak számított, esetenként baloldalinak, árulónak, rossz értelemben vett haladónak. Mivel a „kemény magot” az egyetemi értelmiségiek alkották, a mozgalom nem politikai irányzat volt, hanem kulturális, de persze a politikai színezetet nem lehetett kizárni. (Konzervatív politikai párt csak később látott napvilágot, akkor is csak két államban: New Yorkban és Kaliforniában, ahol nagy számban éltek kisebbségi népcsoportok, eleve gyanúsítottak.) Richard Nixon politikai pályája is Kaliforniából indult, de MacCarthy az amerikai „középen” fekvő Wisconsin államot képviselte, tehát a mozgósítandó és mozgósítható tömegeket, az „őslakókat”.
Mivel a tanár szervezők és irányítók fontos stratégiai helyzetben voltak, érthető, hogy a diákok voltak az első számú meghódítandó csoport. Két vagy három kezdeményezést lehet itt megkülönböztetni. Az első a déli államokban működő agrár reformeré, akinek még mindig fájt a polgárháború elvesztése és a rá következő északi, kommerciális invázió. A régi déli értékek visszaállításáról volt szó irodalomban, mondákban, monográfiában, életstílusban. A második mozzanat az egyetemeken kereste fókuszpontját, pontosabban Chicagóban, ahol az egyetem két fő alakja, Robert Hutchins és Mortimer Adler a tanrendet kívánta átdolgozni klasszikus mintára. Többkötetes kiadványuk, a Great Books program tankönyvül szolgált a jövendő tomisták számára, és az európai kultúrát óhajtotta terjeszteni. A később katolizált Adler lett itt a perpetuum mobile. Az a remény fűtötte munkásságát, hogy becsempészheti az egyetemekre a pragmatikus filozófia ellenmérgét, és hatással lehet az amerikai közélet döntő fogalmaira.
Körülbelül ugyanakkor szervezte meg Frank Chodorov a diákok számára a kapitalista értékrend védelmét, amely rövidesen átcsapott az egész európai és klasszikus tanrendre. Ennek nyomán keletkeztek a konzervatív think tankek.
Ahol a konzervativizmus nem volt képviselve, az egyetemek többségében, ott a diákszervezet elküldte saját önkénteseit előadások megtartására. A centrális ideológia, ha lehet ezt a szót használni, keresztény volt, legalábbis addig, míg a második vatikáni zsinat meg nem osztotta a keresztény közvéleményt. Akkor megindult a vallási öntudat és annak elemzése Erik Voegelin, F. Wilhelmsen és e sorok írójának vezetésével. A fővonal itt a gnosztikus ókor kutatása volt és annak hatása a modern ideológiákra. A másik vágányt Leo Strauss képviselte, aki chicagói tanszékén „Jeruzsálemet kötötte össze Athénnal”, keresve a modernség lényegét Machiavellinél, Hobbesnál és Rousseau-nál.
Ezekben a példákban látható egyrészt, hogy a keresztény Róma kimaradt volna az érdeklődés köreiből, ha olyan tanárok, mint Gilson, Maritain és Christopher Dawson nem keltették volna fel a diákok érdeklődését. Az ország puritán alapja, hogy csak ezt számítsuk, erősen hozzájárult e „mellékvágányok” kibővítéséhez, gazdagításához. Olyannyira, hogy amikor feltűnt a neokonzervativizmus, azt lehetett hinni, ez is csatlakozik a tudományok vizsgálatához. Ehelyett Reagan elnöksége után a politika erősebb vonzási erőnek bizonyult, „forradalmat” hirdetett és kormányzási pozíciókat keresett. Ez volt a törésvonal, amely bár a konzervativizmust praktikus sínekre lendítette, kivonta belőle a kultúrelemet és -tartalmat. A kapitalizmus mint elmélet és gyakorlat került ismét a központba, és innen könnyen foglalta el helyét a politikában. Ronald Reagan, akit mindenki konzervatívnak tekintett, és mint ilyet csodált vagy támadott, tulajdonképpen visszatért az eisenhoweri liberalizmushoz. Talán színészi tehetségének tulajdonítható, hogy őszintén megjátszotta a jobboldali forradalmárt, közben azonban semlegesítette a konzervatív impulzust. Viszont elnöksége alatt kerültek fontos pozíciókba azok a neokonzervatívok, akik most körülveszik George W. Busht, és diktálják a kakaskodó elnök iraki (stb.) hadászati tetteit.
Ez a fordulat alaposan megkavarta az Egyesült Államok politikai életét; első áldozata lett az eredeti konzervativizmus.
Ez érthető. Az 1950-es években szervezett konzervativizmus kultúralapokra épült, kezdeményezői egyaránt toborzódtak lokális értelmiségiekből és európai bevándorlókból. Ez utóbbiak feladata, amint ezt ők gondolták és tervezték, Amerika „nyugatosítása” volt kulturális szempontból, másodsorban pedig új hazájuk intellektuális védelme a kommunizmussal szemben. A hidegháború befejezésével a második stratégia értelmét vesztette, az első stratégia pedig feloldódott a neokonzervatívok hegemóniájával. Az eredeti konzervativizmus megszűnt érdekesnek lenni, tiszteletnek örvendő maradvány lett belőle, de nem tekinthető politikát művelő, nyomásgyakorló csoportnak. A kultúra szempontjából is pragmatikus Amerika mintha meggondolta volna magát, vadonatúj utakra lépett. A nehezen definiálható terror elleni háborúskodás egészen más érdekeket hoz felszínre: új gárdát, új szövetségeket.
A konzervativizmus mint olyan megszűnt. Csupán Kelet-Közép-Európában hisznek még benne egyesek, akik azt gondolják, hogy még mindig 1945-öt írunk. Amerika földjén azonban a dolgok gyorsabban haladnak, bár az illetékesek itt sem veszik észre, hogy Amerika jelenleg a brit imperializmus XIX. századi szerepét játssza el újra, annak hódításaival és hamis békéltetési kísérleteivel. Egy ilyen diagnózis ma nem is lenne népszerű, és nincs eredeti konzervatív, aki kimondaná e sommás ítéletet.
Manapság a háborús párt számít divatosnak, de ezt a neokonzervatívok foglalták le maguk számára.
Még akkor is, ha most másként hívják.