Három lelkes fiatalember, Dudás Miklós agrármérnök, Déri János frissen diplomázott állatorvos és a felesége – még 1984-ben – madárkórházat, a lábadozó rétisasok, barna kányák és uhuk visszavadítására alkalmas tágas röpdéket, csodával határos gyógyulásokat álmodtak a kiveszőfélben lévő ritka fajok számára a Hortobágyon. A terv hét évig pihent az illetékes minisztérium illetékes fiókjaiban, majd a meseszámidő elteltével valóra vált. Az egykori tanyasi iskola épülete környékén létrejött a górési madártelep, s Lakos István humán orvos madárgyógyításban elért sikereinek átvételével megkezdődött a mérgezett, nyílt szárnytörést szenvedett, vagy éppen áramütött madarak kezelése is. Másfél éve azonban megritkult a levegő Déri doktor körül: a kezelések drágaságára és indokolatlanságára hivatkozva szerződést bontott vele a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatósága. Ennek következtében a sziszifuszi erőfeszítéssel felszerelt madárkórház szinte teljesen pénz nélkül maradt. Ráadásul ekkortájt kezdett tönkremenni a Hajdú-Bét, s vele együtt a libatartásra berendezkedett hortobágyi termelők népes tábora is. Az a korábbi gyakorlat sem volt tartható, hogy a vadmadarak gyógyítását a munkából, vagyis a lúdgyó-gyászat bevételeiből finanszírozzák.
– Az állatorvosi egyetem elvégzése után a Hortobágyi Állami Gazdaságban kezdtük a pályánkat a feleségemmel – kezd bele a történetbe Déri János. A doktor dolgozószobájában ülünk, ami már nem a lakással egybeépült madárkórház, hanem a családi otthon részét képezi, bár inkább hasonlít munkahelyre. – Azért akartunk kifejezetten itt munkát vállalni – magyarázza a hőskort Déri doktor –, mert a szakmán belül leginkább a vadmadarak gyógyítása izgatott bennünket, ezt tekintettük élethivatásunknak. Nem is vártunk különösebb külső segítségre vagy megkeresésre: házi körülmények között gyakorlatilag azonnal megkezdtük a munkát. Rendelő nem volt, volt viszont konyhaasztal, ahol műtöttünk, nem volt röpde sem, de volt padlás, ahol a gyó-gyulási idő alatt a madarak meg tudták húzni magukat. Sokat kínlódtunk, de fel se vettük a nehézségeket. Szásztelken egy tanyán végeztük mindezt, egészen addig, amíg a nemzeti parkos szakemberek felfigyeltek ránk, és felkértek, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park frissen alapított ragadozómadár- rehabilitációs telepének állatorvosi feladatait lássuk el. Néhány tízezer forintos megbízási díjért vállaltuk, ám több mint tíz év után túlnőttünk a górési telep keretein. Annyi beteg madár és annyi elfoglaltság volt már, hogy nem tudtuk megoldani a rendszeres kezelést az otthonunktól közel harminc kilométerre lévő telepen. 1999-ben például több mint háromszáz madár ment át a kezünkön, s ebből sokat naponta többször is át kellett kötözni. Ezért úgy döntöttünk, hogy beköltözünk Hortobágy községbe, ebbe az épületbe, ahol most is működik a madárkórház. Létrehoztuk a Madárkórház Alapítványt, évente több száz madarat gyógyítottunk, és jelentős műszerparkot alakítottunk ki. Ennek fenntartásához havi több százezer forintra volt szükség, s akkor még az extraköltségekről nem is beszéltünk, hiszen akadt például egy olyan mérgezett rétisasunk, amelynek egyéves kezelése megközelítőleg egymillió forintba került.
Déri doktor elmondja még, hogy számításai szerint a madárkórház fenntartása évente minimum ötmillió, optimális működtetése pedig tízmillió forintba kerül. Ám a nemzeti park szakemberei szerint az állatorvos számításai egyáltalán nem állják meg a helyüket, és szakmai érvelése sem helyes. Gyarmathy István igazgatóhelyettes szerint például fölösleges, hogy a nyílt törést szenvedett, a teljes gyógyulás reményével nem kecsegtető eseteket is kezeljenek, illetve pénzt költsenek arra, hogy egy madarat ötször-hatszor megműtsenek. Dudás Miklós természetvédelmi felügyelő, korábban a Madárkórház Alapítvány kuratóriumi tagja is Gyarmathy István álláspontjához áll közel. Elmondása szerint az európai gyakorlat az, hogy nyílt törést nem gyógyítanak, az ilyen sérülésekkel érkező madarakat azonnal elaltatják. A svájciak minden esetben ezt a megoldást választják, a franciák és spanyolok viszont a fokozottan védett madarak esetében csonkolnak, s arra rendezkednek be, hogy a teljes egészében meg nem gyógyítható értékes madarakat tenyésztésbe fogják – ecseteli a nemzetközi tapasztalatokat a madármentés egyik honi alapítója.
Vita van a visszavadítás esélyeiről is. Tarja magát az az álláspont, hogy a fióka- korban befogott madár nem repatriálható, a felnőtt állatnak viszont megfelelő tartás esetén van esélye a természetes körülmények közötti életre. Bár csak a gyűrűzés segítségével tudják követni a gyógyult madarak további sorsát, mégis úgy vélik, a viszszavadítás kevés eredménnyel kecsegtet.
– Örülnénk, ha erről többet tudhatnánk, de mind ez idáig hiába reméltünk pénzt arra, hogy adóvevővel tudjuk felszerelni a gyógyult madarakat – mondja lemondóan Kiss Róbert, a górési telep vezetője, ahová időközben megérkezünk. Egyébként neki is az a véleménye, hogy a menthetetlen madarak hosszas gyógyítása pazarlás, ráadásul a több hónapos bezártság annyira ellentétes a madarak életszükségleteivel, hogy az már önmagában is állatkínzás. – Akkor inkább az altatás – summázza véleményét Kiss Róbert, majd rövid úton meg is cáfolja saját álláspontját. Az egyik röpde mellett állva ugyanis elmondja, hogy az egyik szabad életre alkalmatlan vörösvércse-tojó több mint tíz évig tucatnyi fiókát költött és nevelt fel a rabságban.
A Fővárosi Állat- és Növénykert biológus gyűjteményi igazgatója, Jánossy László sem ért egyet az altatási verzióval, sőt. Véleménye szerint a sebesült vadakat, ha sérüléseik miatt nem engedhetők szabadon, életük végéig tartani kell. Náluk is az a gyakorlat, hogy a nyílt töréses állatokat is megműtik, és csak végszükség esetén csonkolják szárnyukat vagy lábukat. A műtét és a hosszadalmas gyógykezelés náluk is pont ugyanolyan drága, mint Déri doktor kórházában, csak ők ezt nem számolják fel a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatóságának, hanem természetvédelmi támogatásként gyakorlatilag ingyen gyógyítanak.
– Két olyan állatorvosunk is van, akik kiválóan értenek a ragadozó madarakhoz, ám mégis szerencsésebb lett volna, ha a Hortobágyi Nemzeti Park területén találnak megoldást a madarak kezelésére – mondja Jánossy László. – Évente négyszáz madarat hoznak ide a Hortobágyról, és bár tapasztalataink szerint nem viseli meg a szállítás őket, nyilvánvalóan kevesebb stresszel járna, ha helyben lehetne megoldani gyógykezelésüket. Ha ez nem megoldható, mi szívesen megcsináljuk, de az elaltatás semmiképpen nem megoldás – fűzi még hozzá.
Az állatkertben kezelt hortobágyi ragadozó madarak mindenesetre szépen gyó-gyulnak, és a nemzeti park szempontjából jelenleg a költségek is optimálisak, hiszen az állatkert havi harmincezer forint átalányért – a valós költségek töredékéért – vállalja a gyógyítást. Kérdés, hogy valóban muszáj-e a sérült madarat kitenni a szállítási tortúrának, és miből finanszírozza az egyébként deficites állatkert mindezt. A műtéthez használt eszközök és gyógyszerek ugyanis a fővárosban éppoly drágák, mint a Hortobágyon. Lehet, hogy mégis hasznosabb volna a költségeket oda csatornázni, ahol a madarak élnek. E regionális szemlélet talán az EU-s forrásokat is hamarabb megnyitná.
origo.hu
Világosan kiderül a legújabb hangfelvételből: hazudott Magyar Péter a tüntetések költségeiről - de honnan jöhet a pénz?
