Nem látszol valami tehetségesnek – mondta nemrég Lars von Trier a Rekonstrukciót jegyző Christoffer Boe-nak, s az ember rögvest arra gondol, hogy Trier csillaga leáldozóban lehet, mert féltékeny az öreg. Azóta pompás kis díjözön árasztotta el Boe-t, akit ma Dániában a legeredetibbnek tartanak Trier óta. Pedig még csak huszonkilenc esztendős, de amilyen fiatal, olyan bravúros szemtelenséggel pofozza szanaszét a skandináv filmfelfogást. Múlt csütörtökön első filmjével, a Rekonstrukcióval vezette fel Dánia magyarországi nagykövete a tegnap estig tartó dán filmhetet, s a dolgozat mától a mozikban is látható.
Könnyen pofára eshetett volna Christoffer Boe, amikor úgy döntött, ihletért a szerelemhez nyúl; a végeredmény azonban szívderítő. Ujjong a szakma is, mert Boe megbabonázó képi világot teremtett. Úgy ötvözte a harmadik évezred nyújtotta lehetőségeket a klasszikus hagyományokkal, a szép-szemcsés kézi felvételeket a légi fotókkal, hogy szem nem marad szárazon. A Rekonstrukció nyelvtani film: Godard-hoz hasonlóan itt is játékos lendületbe jön a filmnyelv, ráadásul boncasztalra kerülnek az érzelmek; ahogy Boe vallja: „az érzelmeknek is megvan a maguk grammatikája, és valamibe meg kell kapaszkodnunk, ha ezt akarjuk felmutatni. Mert különben újramelegített Danielle Steel lesz az eredmény, amely nem érti, és nem is próbálja rendszerezni az érzelmeket – csak feltartóztathatatlanul hagyja őket ömleni a vászonra. Szeretek mindent főmondattá tenni, amit készpénznek veszünk és többnyire mellékmondatban festünk le”.
A Rekonstrukció varázslat. Huszonnégy óra története: a fényképész Alex találkozik az érett, gyönyörű Aimee-vel és felrúgja korábbi életét. Azt hiszi, elég bátor ahhoz, hogy a szenvedélyért otthagyja korábbi énjét, barátnőjét, Simone-t. Aimee világhírű író férjével vendégeskedik a fővárosban, s hiába szánna neki az idősödő irodalmár mindent: szerelmet, regényeket, életet; a szenvedélyért ő is felhagyna mindennel, ám a döntés a fotós kezében van.
Ennyi lenne a lecsupaszított epika, ha Boe szét nem zúzná az időt, nem játszana múlttal, jelennel és jövővel; de úgy variálja, ismétli a jeleneteket, hogy a nézőnek állandóan déja vu érzete támad. Alex és Aimee találkozik a bárban. Minden gesztusuk, nézésük hangsúlyos – amikor Boe újra eljátszatja velük/velünk a találkozást, a legapróbb különbségek is hangsúlyossá válnak. Mert a mellékmondatok döntik el a sorsodat, ember.
A film főhőse kafkai burokba kerül: az Aimee-vel töltött éjszaka után lakásajtaja helyén padlásajtót talál, a szomszédja idegennek látja, Simone nem ismeri meg, a barátai akár egy bolyongó őrültet zavarják el. Dübörög a világ, remeg a kézi kamera, amikor apjával szembesül: ő sem ismeri fel. Magára marad. Döntenie kell, Aimee-t választja-e. Boe groteszk humorral regél arról, hogy mellékmondatainkért vállalnunk kell a felelősséget, még akkor is, ha az érzelmek hálójából látszólag nincs kiút. Szerelembe esés és kiátkozottság, amiben Aimee férjének hirtelen papírra vetett soraitól függ a filmbéli jelen. Boe keretes történetében felvezetésként és befejezésként is a filmszerűséget hangsúlyozza: idefigyelj, néző: én most konstruálok neked egy történetet, nézd végig, ez a dolgod. Pár éve Kiarostami toldotta meg A cseresznye ízét néhány percnyi werkfilmmel: zene szól, a filmbéli táj virágzásnak indul, könnyedség tölti be a teret, és cigarettaszünetet tartanak a színészek. Ébresztő, ez játék volt, nem más. Így van ezzel Boe is. Beülünk a moziba. Aztán betölti a a szétzúzott tér-idő kontextust két ember szerelme. Pedig csak színészek, mi mégis elhisszük érzelmeiket. De Boe a film elején és a végén is figyelmeztet: ne feledjük, ez csak film. Rekonstrukció az egész. Mégis fáj.
(Rekonstrukció. Feliratos dán dráma, 2003, Rendezte Christoffer Boe. Forgalmazza a Budapest Film.)
origo.hu
Újabb csapás érte a rács mögött ülő Kiss László óbudai polgármestert
