Az elemzés szerint Közép-Európában Magyarországon él a legnagyobb számú zsidóság. A népcsoport nagyságát pontosan meghatározni nem lehet, mert a zsidóság az 1990-es évek elején a magyarországi kisebbségi törvény kodifikációs folyamatában – a 13 regisztrált kisebbségi etnikummal ellentétben – nem kívánta magát nemzeti kisebbségként bejegyeztetni. A létszám pontosabb meghatározásának másik akadálya a magyarországi zsidóság asszimilációs és integrációs fokának rendkívül széles skálája, amely az aktív vallásgyakorlástól és a gyülekezeti életben való részvételtől az ateista – gyakran a kultúrában megnyilatkozó – identitásőrzésen át a vegyes családokban a néhai felmenők emlékének zsidó rítusok nélküli őrzéséig terjed. A magyarországi zsidóság létszámát 100–150 ezer közöttire tehetjük – az identitás definíciójától függően –, ami Magyarország lakosságának mintegy 1-1,5 százalékát jelenti.
A magyarországi zsidóság társadalmi élete gazdagon és sokszínűen tagolt. Budapesten található Közép-Európa egyetlen rabbiképzője és legnagyobb zsinagógája, működik zsidó általános iskola és gimnázium, számos társadalmi és kulturális egyesület, megjelenik több sajtókiadvány. Magyarországon – főleg Budapesten – aktívan jelen van az izraeli tőke, izraeli állampolgárok ezrei vásárolnak lakóingatlant, és több ezerre tehető a magyar–izraeli kettős állampolgárok száma.
A legújabb kori antiszemitizmusvita Magyarországon az 1990-es évek elején, a szocialista rendszer összeomlása után kezdődött. Az első szabad választásokat a nemzeti liberális–kereszténydemokrata irányultságú Magyar Demokrata Fórum nyerte. A liberális Szabad Demokraták Szövetsége – erős ellenzéki pozícióból – azonnal nacionalizmussal vádolta meg az új kormányzó pártot, és politikusai, valamint értelmiségi szimpatizánsai európai és észak-amerikai előadó körútjaikon és nyugati publikációikban a magyarországi nacionalizmus és antiszemitizmus veszélyére igyekeztek felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét – olvasható az interneten megjelentetett elemzésben.
E sok valótlanságot terjesztő, az első demokratikus magyar kormányt a külföldi sajtóban, nyugati egyetemi előadásokon és politikai körökben lejárató támadássorozatnak – amelyet a magyarországi sajtó politikai irányultságának megfelelően azonnal közvetített a magyar közvéleménynek – egyik nem várt hatása az lett, hogy a Magyar Demokrata Fórumból kivált a radikális Magyar Igazság és Élet Pártja. A párt elnöke, Csurka István, valamint egyes politikusai a párt megalakulásától kezdve számos antiszemita megnyilatkozást tettek, és így az európai és amerikai politikai közvélemény és a sajtó hamarosan besorolta az európai szélsőséges antiszemita pártok csoportjába. A párt az 1998-as választásokon átlépte az 5 százalékos parlamenti küszöböt és 13 fős frakciójával jobboldali ellenzéke lett az Orbán Viktor vezette jobbközép kormánynak. A baloldali szocialista–szabad demokrata ellenzék ekkor kezdte alkalmazni azt a politikai taktikát, amellyel Orbán Viktort és a Fideszt megpróbálta jobb felé szorítani, „odanyomni” a MIÉP-hez.
Ennek egyik legfőbb eszköze a folyamatos „elhatárolódás” követelése volt Csurka István és pártja minden, a baloldal által antiszemitának nyilvánított megnyilatkozásától. Ez a kommunikációs taktika egyrészt folyamatosan napirenden tartotta az antiszemitizmust mint aktuális belpolitikai veszélyt, másrészt – az elégtelen mértékű és határozottságú elhatárolódások folyamatos emlegetésével – igyekezett fokozatosan felépíteni Orbán Viktor és a Fidesz „rejtett antiszemita” képét. E tevékenységhez a szocialista és szabad demokrata politikusok, valamint újságírók jó ürügyet találtak egy-két kétes értékű újságcikkben, továbbá segítségül hívták nyugat-európai és amerikai kollégáikat is, akik számos cikket jelentettek meg az Orbán-kormány négy éve alatt a magyarországi antiszemitizmusról és a kormány elégtelen fellépéseiről az antiszemitizmus ellen.
Azok a gyakorlati lépések, amelyeket az Orbán-kormány tett a magyarországi zsidó közösség történelmi emlékeinek és kultúrájának megőrzése és társadalmi integrálása érdekében – pl. 1999-től a neonáci demonstrációk betiltása, a holokauszt-emléknap bevezetése az iskolákban, a Dohány utcai zsinagóga tatarozásának több száz millió forintos támogatása, a Holokauszt Múzeum alapításának kezdeményezése, a Páva utcai holokauszt-emlékmű alapkövének letétele – nem tudták ellensúlyozni a vádakat. Az antiszemitizmus körüli hisztériakeltés akkor sem csillapodott, amikor – a 2002-es választásokon – a MIÉP kiesett a parlamentből.
Az antiszemitizmus vádja mára súlyos politikai fegyverré vált a ma kormányon lévő politikusok kezében, amelyet lépten-nyomon használnak Orbán Viktor és a Fidesz – főleg nemzetközi – lejáratására, diszkreditálására. A szocialista-liberális kormány – hogy igazolja egy évtizedig folytatott kommunikációs taktikáját – törvényt alkotott a „gyűlöletbeszéd” megfékezésére. A törvényt a köztársasági elnök – a szólásszabadságot korlátozó cikkelyei miatt – az Alkotmánybírósághoz küldte, normakontrollra. Nem várt fejleményként a törvény ellen foglalt állást a kormányzó SZDSZ néhány politikusa és a liberális párt volt elnöke, Kis János is.
Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában ma is viszonylag gyakran olvasható egy-egy baloldali politikusi vagy újságírói megnyilatkozás a jobboldal által gerjesztett vagy megtűrt magyarországi antiszemita megnyilatkozásokról. Magyarországon pedig a sajtó egyes megnyilatkozásai tudatosan provokálják az embereket, antiszemita megnyilvánulásokat remélve. Ezt tette például a Tilos Rádió, amikor karácsony estéjén a keresztények kiirtását hirdette. Ennek a forgatókönyvnek következő bekezdése egy izraeli zászló elégetése volt a fenti rádióműsor elleni tüntetésen. Köztudott, hogy magyarországi tüntetéseken nem szokás zászlót égetni, konzervatív, keresztény érzelmű magyar állampolgárok – akik a tüntetők voltak – általában nem tartanak otthon izraeli zászlót, és a tüntetést nem Izrael, hanem a Tilos Rádió hangvétele elleni tiltakozásként szervezték. Az izraeli zászló megjelenése, elégetése és az égetés gondos lefilmezése az előkészített provokáció gyanúját ébreszti az elemzőben.
Az utóbbi napokban éles szócsata alakult ki a Fidesz és az MSZP politikusai között. Miközben a Fidesz követelte a február 13-ra tervezett provokatív célú, nem túl nagy számú neonáci tüntetés betiltását, Kovács László pártelnök kijelentette, hogy az MSZP az európai parlamenti választások kampányában nagy hangsúlyt helyez majd a jobboldali radikalizmus bemutatására.
Az interneten olvasható tanulmány következtetése szerint: a Magyar Gallup Intézet 1993 óta évente vizsgálja az antiszemita és romaellenes előítéletek alakulását Magyarországon. Adataik azt mutatják, hogy az elmúlt tíz évben a zsidósággal szemben nyíltan vállalt fenntartások mértéke jelentősen visszaszorult. Amíg 1993-ban a felnőtt lakosság 14 százaléka mondta azt, hogy „nem kedveli a zsidókat”, addig az így nyilatkozók aránya 2002-ben és 2003-ban már csak 6-7 százalék.
A mai Magyarországon az antiszemitizmus perifériális társadalmi jelenség, nincsenek szélsőséges megnyilatkozási formái (épületrongálás, temetőrongálás, emberek bántalmazása), a zsidó közösségek ugyanolyan biztonságban élnek, mint a társadalom bármilyen más csoportjai vagy tagjai. A magyar társadalom túlnyomó többsége nem foglalkozik a kérdéssel, illetve nem tartja fontosnak azt. Ám a zászlóégetéshez hasonló incidensek valóban alkalmasak a társadalmi feszültség növelésére, és hozzájárulhatnak a zsidó közösség egyes tagjainak fenyegetettség-érzéséhez. S ez az érzés csak mélyítheti a szakadékot a zsidó közösség tagjai és a nem zsidó többség között.
Az antiszemitizmus veszélyének napirenden tartása nem egyéb, mint a polgári oldal politikai és erkölcsi diszkreditálására felelőtlenül használt politikai eszköz. Az antiszemitizmus vádja általában nagyobb hangsúllyal akkor jelenik meg, amikor a posztkommunista erők rosszul állnak a közvélemény-kutatási mutatók szerint. Ezt igazolja a szocialista pártelnök fent idézett kijelentése is.
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
