Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy ez az ország kikeveredik-e valaha is a seggverés állapotából. Mikor kezdődött el ez a seggverés? Bárhonnan nézzük, mi magyarok, rég voltunk boldogok. Voltunk-e egyáltalán?
Boldogságunk sohasem változott elégedettséggé. Volt-e valaha miénk a szabadság, a gazdagság, az erő, a méltóság, a remény, a szeretet gyönyörűsége. Szerettük-e úgy teljes egészében egyszer is önmagunkat? Boldogságunk, akár lelkesedésünk, úgy lobbant el mindig, mint a szalmaláng.
Győzelmeink és fellendüléseink rövid ideig tartottak.
Most nemrégiben olvastam, hogy megint belefulladt valaki a megáradt Csele-patakba. Néhány évvel ezelőtt, kíváncsiságból, történelmi érdeklődésből (?) megnéztem közelről azt a vízfolyást. Úgy láttam, lehetetlenség belefulladni.
De mi mindenbe belefulladtunk már. És mi mindennek örültünk.
Régmúlt május elsejéken a lizsében vígabbak voltunk, mint a rendszerváltozáskor. Pedig az idő tájt már tudtuk, hogy el vagyunk nyomva. Ezért siettünk alkalomadtán Gorenjéért Ausztriába. Mosolytalanul, mély belső fájdalommal vettük a Gorenjét. (Persze én nem. De én nem is voltam boldog.)
A rendszerváltozás óta pedig egy fél napig sem tudtunk egyfolytában (mindahányan) örülni. Lám, a kommunisták sohasem voltak igazából szomorúak, talán csak Kádár János azon az emlékezetes kongresszuson, amikor a lelkiismeret átütött a bordáin, és valamely transzcendens révületben vallott arról, ami később feloldódott egy „na és?”-ben, majd belefulladt egy „mi az hogy?”-ban. A kommunisták komolyak voltak, meggondoltak. Mosolyukban atyai jóindulat és derű volt, nem kellemkedés. A rendszerváltozás tanította meg őket a szívből jövő, őszinte, viszonzásra váró mosolyra. Miként a boltos is a konkurencia miatt mosolyog. A szociknak, ha kamerát pillantanak meg, jókedvük lesz, arcuk kisimul. Ha netán kényes kérdésre kell válaszolniuk – ami ritkán fordul elő –, mosolyuk egy csöppnyit gúnyos lesz, s rögvest kifejezi: minden rosszról az ellenzék tehet, s most ők ennek tudatában kicsit megrovón is mosolyognak. Ha pedig bejelentik vagy definiálják a jóléti rendszerváltozás újabb fázisát, az ezredik reformot, mosolyuk széles és egyre szélesebb. László mosolyog, mintha menne, Draskovics is mosolyog, mintha jönne. Mint elektromos szikra, ível át köztük a derű. Kin mosolyognak ezek?
A boltos akkor mosolyog leginkább, amikor „másodlagos frissességű áru” eladására törekszik. A szocik eladják a viszonylagos frissességű árut is, a szemük se rebben.
Ezzel a derűvel szemben (de nem ellenében) ott áll egy szomorú ország. Egyik fele attól szomorú talán, hogy a szocik nincsenek véglegesítve, a másik fele attól, hogy itt vannak, és mosolyukon nyoma sincs az aggodalomnak. Egyre kínosabb dolgokat közölnek: már megint itt kotkodácsol az aranytojást tojó tyúk, és meg ne kérdezd, hogy sok-sok éven át ki lopta ki, ki lopja ki alóla a tojást.
A mindenható média csak elszomorítani tud, amikor azt sugallja (baloldalról) a népnek, hogy „derüljön zordon homlokod, szűd teljék meg az öröm porával…”, akkor csak komédiázásra képes, kabaréra, rossz viccekre, önmaguk poénjain vihogókra. Példaértékű volt, hogy lényegében ugyanez a sajtó néhány hónap alatt elvette a választók kedvét az első szabadon választott országtól, s azóta az a párt, amely győzött egykor, csak szerény, kiegyensúlyozott mosolyokra képes. Aztán micsoda ordináré módon került közszájra az, hogy merjünk örülni, merjünk ünnepelni, merjünk nagyok lenni, ha tudunk. Mennyi gúny érte a múltból táplálkozó jövőt. Micsoda megvetés és felzúdulás övezte a dinamizmust, a nagyot akarást.
A boldogtalan nép pedig négyévenként cserélte ki maga fölött a rendet. Mindig csalódott. Akkor is, amikor lényegében rendben ment minden, nem volt válság, csökkent az adósság, nőtt a nemzeti össztermék. A boldogtalan szavazók többet, mást akartak.
Most megkapták.
Megkapták a szocik mosolyát. Ahogy magabiztosan nézik, miként árad a Csele-patak, s miként erőlködik a tyúk, hogy megtojja az évszázadok óta várt aranytojást.
Tisztelt szavazópolgárok! Szomorú hölgyek és urak. Hát megérte? Miért érte meg? Én nem tudom…