Koszorú a hősök folyosóján

Hatvanöt évvel ezelőtt, 1939. január 15-én avatták tisztté azokat a ludovikásokat, akik minden ötödik évben ezen a napon megkoszorúzzák az egykori Ludovika épületében, a „hősök folyosóján” található domborművet a második világháborúban elesett bajtársaik tiszteletére. Azon az évfolyamon száznégyen végeztek, tüzérek, hegyivadászok, huszárok. Közülük már csak kevesen élnek. A nagy múltú magyar hadiakadémiáról beszélgettem a már ősz urakkal, Hetyei Tibor tüzérszázadossal, Czár István hegyivadász főhadnaggyal és Baróthy Miklós páncélelhárítós századossal.

A függetlenségi küzdelem része volt az önálló magyar tisztképzés megteremtése. 1808-ban a pozsonyi országgyűlés megszavazta egy pesti tisztnevelő intézet felállítását. A felépítendő létesítményt I. Ferenc feleségéről, Mária Ludovikáról nevezték el. Az Orczy-kertben 1830. június 28-án helyezték el a magyar katonai akadémia, a Ludoviceum alapkövét, ami – Pollack Mihály tervei alapján – hat év alatt épült fel. Az épületkomplexum 124 szobából, 37 teremből, 17 konyhából, 62 éléskamrából, lovardából és kápolnából állt. Az angolpark jellegű Orczy-kert továbbra is nyitva állt a nagyközönség előtt. 1849. január 7-én rövid időre megnyílt a Magyar Hadi Főtanoda, de a szabadságharc leverése miatt bezárta kapuit. Végül is a tisztképzés csak a kiegyezés után kezdődhetett el. 1872. november 1-jén, nyolc évtizedes huzavona után kezdte meg működését a Magyar Királyi Honvédségi Ludovika Akadémia.
A Ludovika fogalom volt. A fiatal tisztjelölt nemzeti szellemű nevelésben részesült, majdan széles körű műveltséggel, szilárd erkölcsi tartással rendelkezett. Az intézmény tisztek ezreit nevelte, akik közül sok százan adták életüket a hazáért. 1945 után az internacionalizmus jegyében mégis szétverték az intézményt.
Czár István és Baróthy Miklós hivatásos katonának készültek, s már tízéves korukban Kőszegre, a Hunyadi Mátyás reáliskolai nevelőintézetbe kerültek. Mielőtt felvették volna őket a Ludovikára, karpaszományosként szolgáltak egy évet a hadseregben. Érettségi után, az akadémián találkoztak Hetyei Tiborral. – A Ludovikán rendkívül sokat kellett tanulni – magyarázták mindhárman. – A gyalogostisztjelölteknek 32, a tüzéreknek 43 tantárgya volt a teljes képzés ideje alatt – fűzte tovább a szót Hetyei Tibor. – Ahol mi tanultunk – erősítette meg Czár István –, ott a gyalogság, a lovasság és a tüzérség helyezkedett el. Kassa visszafoglalása után a Ludovika repülőakadémiája a Felvidékre került. – A mi időnkben – emlékezett vissza Baróthy Miklós – Jány Gusztáv, később Szombathelyi Ferenc és Kisbarnaki Farkas Ferenc volt az akadémia parancsnoka.
A négyéves képzés a háborús helyzet miatt lerövidült, és augusztus helyett már 1939. január 15-én, mint hadnagyokat, a csapattestekhez vezényelték őket. A magas szintű hadtudományi felkészültség ellenére a magyar hadsereg fegyverzete zömmel elavult volt – mondták egybehangzóan a tisztek –, s a ludovikásokat sem készítették fel a háborúra. Ahogyan Baróthy Miklós megjegyezte: egyszer csak a Tatár-hágónál találta magát. –Az olaszoktól kapott Ansaldo kétüléses páncélosokkal rendelkeztünk – folytatta Baróthy Miklós –, de azok nem értek fel a németekével. Később a Magyarországon gyártott Toldi páncélossal egészítették ki a hadfelszerelésünket.
Hetyei Tibort már 1939. március 13-án Kárpátaljára vezényelték, első világháborús lövegekkel. Csak 1940–41-ben jutottak hozzá a svéd licenc alapján Diósgyőrben gyártott 15 centiméteres, korszerű, lövegtalpas ágyúkhoz. Czár Istvánnak először Erdélybe kellett bevonulnia, ahol az egyik kerékpáros-zászlóaljat át kellett képeznie sízászlóaljjá. Fegyverzete egy karabély és egy pisztoly volt. 1942 őszén a Donhoz vezényelték, ott vett először a kezébe zsákmányolt, korszerű szovjet géppisztolyokat.
A sors és a háború végül is a doni frontvonalhoz vetette a három osztálytársat. A 2. magyar hadsereg legszörnyűbb időszaka 1943. január 12-én az áttöréssel kezdődött – emlékezett tovább Hetyei Tibor. Nemcsak a katonák között, de a katonai vezetésben is pánik tört ki. A fagytól, az éhségtől, a tetvektől több magyar honvéd halt meg, mint a tényleges harcoktól. Hetyei százados a hetedik hadosztálynál harcolt az áttörés idején. Másnap észak felé húzódtak, a Donnal párhuzamosan, a kanizsai hadosztály körletébe, amelynek védelmét a voronyezsi német vonal adta. A komáromi hadosztály sajnos meglépett. – A mínusz negyven fok persze mindent eldöntött – magyarázta Baróthy Miklós. – A motorok leálltak, a lövegeinket nem tudtuk megmozdítani, a géppisztolyaink is befagytak. A magyar hadsereg parancsnoksága nem engedte kiosztani a hazulról küldött téli felszerelést.
Óhatatlan adódik a kérdés: lehetett-e a Ludovikán tanultakat hasznosítani a fronton? – A fegyelmen, a bátorságon kívül nem sok mindent – válaszolja Czár István. – A
k. u. k. korszerűsített változatát tanultuk, erre a modern hadviselésre abszolút nem voltunk felkészülve – szögezte le a hegyivadász. A szövetségesek, a németek tökéletesen fel voltak szerelve páncéltörő ágyúkkal, repülőgépek támogatták őket, és akkor már az oroszok is rendelkeztek az amerikaiaktól kapott korszerű tehergépjárművekkel, fegyverekkel – vette át a szót ismét Hetyei Tibor tüzérszázados. Aztán a bajok közé lehet sorolni, hogy Jány Gusztáv parancsnoksága alatt a 2. magyar hadsereg 200 kilométeres sávot kapott, pedig még 100 kilométert is nehezen tudtunk volna megvédeni. 1941 végén kivonták a magyar gyorshadtestet a frontról, így a 2. magyar hadsereg legjobban felszerelt katonáit hazavitték karácsonyra.
A doni tragédia ellenére Jány Gusztáv háborús bűnösségét mindhárom ludovikás tiszt a leghatározottabban elutasította. Szerintük igazi katona volt, aki háború idején parancsot teljesített. Írásban, telefonon kérte, sürgette, hogy küldjenek katonáinak téli felszerelést, élelmet – hiába. Czár István, Hetyei Tibor és Baróthy Miklós a voronyezsi németekkel együtt vonult vissza. A hideget, a szabadban éjszakázást, a menekülést, az éhezést, az oroszok, a partizánok lecsapó támadásait soha nem felejtik el. Hetyei Tibor alakulata négyszázhúsz emberrel ment a Donhoz, százhúszan érkeztek haza. Czár István ezer embert kitevő sízászlóalja is megfogyatkozva érkezett Magyarországra. A hegyivadász jobb lába megfagyott. A 2. magyar hadseregből, a kétszázezer emberből csaknem százezer odaveszett, de nem a katonák gyávasága miatt. Ilyen körülmények mellett egyetlen nemzet fiai sem tudták volna tovább tartani a frontvonalat – hangsúlyozták beszélgetőpartnereim. – Mi, ludovikások, bátorságot, kitartást tanultunk – mondta egy kicsit szomorkásan Czár István, – de a végén nekünk kellett szégyenkeznünk a visszavonulás miatt.
A háború különbözőképpen ért véget számukra. Baróthy Miklós páncélelhárítós százados a hadosztály-parancsnokság törzsszázadát menekítette Ausztriába, Steyernél esett orosz fogságba. A Kaukázusba vitték, ahol hadifogolyként egy lágerben dolgozott két évig. Magyarországon először segédmunkásként helyezkedhetett el, majd egy nagy vállalatnál gépkocsivezető, később műszaki főelőadó lett. Hetyei Tibor tüzér százados 1944 augusztusában az alföldi harcokban vett részt. Kiskunhalasnál megsebesült, hadikórházba került. Ő is Ausztriába ment, ahonnan 1946-ban jött haza. Itthon letartóztatták, a katonapolitikai osztály Nádor utcai pincéjében tartották hetekig. Szerencséjére igazolták, így a malomiparban dolgozhatott mint malomellenőr, később a Gázművektől ment nyugdíjba. Czár Istvánt – fagyott lábbal – a kormányzóhelyettes özvegye, Horthy Istvánné hozatta haza Kijevből vonattal. Sikerült megmenteni a lábát, ennek ellenére negyvenszázalékos rokkant lett. A civil életben mezőgazdászként dolgozott nyugdíjazásáig.
A Ludovika már a múlté, és egyre kevesebben élnek azok közül, akiket e nagy hagyományú intézetben avattak tisztté. Ők hárman hatvanöt éve végeztek hivatásos tisztként, de egyöntetűen vallják, hogy a Ludovika nemzeti érzést, tartást, egyenes gerincet adott, becsületet tanított. Szerintük, ha másért nem, ezért érdemes volt a hallgatójának lenni.