A jó kubai szivar tartósít. Talán ezzel magyarázható, hogy Jacques Vergès, ez a kerek fejű, mandulaszemű, alacsony ember már a nyolcvanadik évét tapossa: ugyanis minden nyilatkozatakor ott lóg szája szegletében az ugyancsak méretes füstölgő dohányrúd. Őszülő haján látszik ugyan az idő múlása, de vagy húsz évet bátran letagadhatna életkorából. Ha létezik sztárügyvéd, ő Franciaországban biztosan az. Annak ellenére, hogy finoman szólva is ellentmondásos személyiség, a média minden szavát issza. Nemcsak azért, mert szinte kizárólag olyan ügyeket vállal el, amelyek a tömegtájékoztatás kiemelt figyelmére számítanak, hanem azért is, mert a tárgyalásokon mást sem tesz, mint eléggé sajátos elveit hangoztatja a jogról, a társadalomról, a közéletről, az erkölcsről. Védőbeszéd helyett vádbeszédet tart, mégpedig azoknak az érdekében, akik a közvéleménytől aligha számíthatnak együttérzésre. Egyesek azt állítják róla, hogy nem is annyira ügyvéd, mint inkább író, társadalomfilozófus.
Tény, hogy Jacques Vergès valódi személyisége ködbe vész. Évtizedek óta gyakran adott munkát a nyugati és a volt keleti titkosszolgálatoknak, hogy kibogozzák különböző államférfiakkal fenntartott átláthatatlan kapcsolatait, kiderítsék neves politikai pártfogóinak kilétét. Egész életútja teli van éles kanyarokkal, rejtélyes időszakokkal, homályos foltokkal.
Apja, Raymond Vergès orvos- és mérnökprofesszorból vált magas rangú francia közhivatalnokká a második világháború előtt. Egy vietnami tanárnővel kötött házasságából 1925. március 5-én Thaiföldön ikerként született meg Paul és Jacques. Paul Vergèst, ki tudja, hányadjára, épp a minap választották meg a réunioni regionális tanácsba a kommunista párt képviselőjeként. Az apa 1931-ben sziámi konzulság után tért haza Réunion szigetére. Baloldali értékeket vallva elkötelezetten harcolt a szegények jogaiért, elvetette a gyarmatosítást. Eszméi hű követőkre találtak fiaiban: Paul és Jacques az Indiai-óceánban fekvő szigeten 17 évesen, 1942-ben beléptek a Réunioni Kommunista Pártba, majd Franciaországban csatlakoztak a németekkel szembeszálló Charles de Gaulle felszabadító hadseregéhez. A háború után apját párizsi nemzetgyűlési képviselővé választották. Nagy része volt abban, hogy 1946-ban Réunion szigetét Franciaország tengerentúli területe egyik megyéjévé nyilvánították, ami óriási fejlődés volt az ezt megelőző gyarmati sor után. A réunioniak azóta is csodálattal ejtik ki a Vergès nevet.
Pault viszont bebörtönözték Párizsban azzal a váddal, hogy részt vett egy politikai gyilkosságban, amelynek áldozata apja egyik vetélytársa volt. Jacques Vergès ekkor iratkozott be a Sorbonne jogi karára. A párizsi egyetemen – a gyarmati diákok egyesületének elnökeként és úgy is, mint félig ázsiai – kiváló kapcsolatokat ápolt Indokínából származó társaival. Közéjük tartozott Pol Pot, Kambodzsa harminc évvel későbbi kommunista diktátora és majdnem az egész későbbi Phnom Penh-i vezetés. 1950-ben a keleti mentorok is felfigyeltek Jacques Vergèsre, Prágába hívták egy nemzetközi kommunista ifjúsági szövetség vezetőjének. Azóta sem tagadja, hogy ebben az időben „nehezen kezelhető”, de velejéig sztálinista volt. 1957-ben, amikor a magyar forradalom szovjet tankok általi eltiprása láttán sok nyugati értelmiségi rájött, hogy mi is az a szovjet uralom, Jacques Vergès is szakított a Francia Kommunista Párttal: igaz, ő nem a kommunizmusból kiábrándultak seregét gyarapította. Lépésével mindössze az ellen kívánt tiltakozni, hogy az FKP erőtlen, a polgári pártokkal szemben megalkuvó politikát folytatott.
Ügyvédi pályájának kezdete is erre az időszakra esett: Párizsban az algériai Nemzeti Felszabadítási Frontnak, az FLN-nek a franciák által letartóztatott embereit védte. „Abban az időben 150 védencemet ítélték halálra, de egyet sem végeztek ki közülük. A legfontosabb: időt kell nyerni” – árulta el taktikája egy részét a Figaro Magazine-nak. A perek nagyszerű alkalmat kínáltak neki arra, hogy szinte az egész francia sajtó előtt kifejtse gyarmatosításellenes eszméit. Az igazi ismertséget – és még valami mást is – az egyik ilyen ügy hozta meg számára: ő védte Dzsamila Buhiredet, a több halálos bombamerényletet elkövető algériai lányt. Halálra ítélték őt is, de a fokozott nemzetközi nyomásra – ennek megszervezése Vergès másik fegyvere – szabadon engedték, és védője feleségül vette. A sok részleges siker feltűnt a francia hatóságoknak is, s ahol csak tudták, akadályozták Vergès tevékenységét. 1960-ban hatvan napra leültették, és államellenes tevékenység miatt bevonták ügyvédi engedélyét. Ezt követően az algériai politikai vezető, Ben Bella tanácsadója lett. Felvette az algériai állampolgárságot, sőt a muzulmán hitre is áttért.
Vergès a hatvanas évek végén Izraelbe tette át székhelyét. A zsidó állam az új imperializmus jelképévé vált a szemében. A Palesztin Felszabadítási Szervezet számtalan aktivistáját védte az 1968-ban kezdődött gépeltérítési ügyekben, nem valami kiemelkedő sikerrel. De számára bőven elég volt, hogy ügyvédszerepben ostorozhatta a cionizmust. „Ha választanom kéne egy farkas és egy kutya védelme között, a farkast választanám. Különösen, ha az sebesült” – árulta el nem is olyan régen pályája egyik vezérmotívumát.
A hetvenes évek elején majd egy évtizedre eltűnt a nyilvánosság elől. A Közel-Kelet számtalan terroristakiképző tábora valamelyikében járt? Esetleg egy afrikai diktátor barátjának nyújtott segítő kezet? „Átmentem a tükör másik oldalára. Ez az én árnyékos részem” – nyilatkozta visszatérte után, ám többet nem volt hajlandó elárulni a nyolc évről. Vergès-életrajzírók azt gyanítják, hogy egy ázsiai származás jegyeit magán viselő férfi ugyancsak szemet szúrt volna arab vagy különösen afrikai környezetben. Valaki emlékezett volna rá. A legjobban tehát ott vegyülhetett el, ahonnan származik: Indokínában. Kambodzsában ekkor került hatalomra Pol Pot, a vörös khmerek kommunista vezetője, a történelem egyik legvéresebb kezű mészárosa. Közismert, milyen jó barátság fűzte Pol Potot Jacques Vergèshez. Talán nem túlzás azt feltételezni, hogy ha kellett, menedéket adhatott neki, esetleg tanácsadóként foglalkoztathatta egykori cimboráját, különösen abban az országban, amely a külföldiek elől igencsak el volt zárva. Nem tudjuk, milyen oka lehetett Vergèsnek arra, hogy eltűnjön a világ szeme elől. Talán ki akarta próbálni, hogy mit is jelent igazi hatalommal bírni? El akart játszani még egyszer egy nép maoista „átalakításának” gondolatával, mindegy, hogy milyen áron, akár milliókat elpusztítva? Erősödik a vélemény, hogy a tükör másik oldala Kambodzsa volt. Már csak azért is, mert a Pol Pot mellett haláláig kitartó második ember, Khieu Shampan küszöbönálló perének védője Jacques Vergès lesz. A bírósági tárgyalás talán feltárhat bizonyos részleteket azokból az „árnyékos” évekből is.
1978-ban Vergès ismét megjelent Európában, és újabb titkos kapcsolataira derült fény. A feltételezések szerint túl meghitt barátságot ápolt terrorista körökkel, ám a titkosszolgálatok még ma sem tudják biztosan, hogy tagja volt-e valamelyik terrorszervezetnek. Annyi azonban bizonyos, hogy szimpatizált velük, összekötőként, a hatalomhoz vezető szálként fel is használták. A keletnémet titkosrendőrség, a Stasi irataiban Herceg néven szerepelt. A nyolcvanas években a németek több beszélgetést is leírtak, amelyet Carlosszal, a Sakál becenévre hallgató, akkoriban rettegett nemzetközi terroristával folytatott. Talán a Stasi-ügy elevenébe vágott: „Ha valaki még egyszer felhozza ellenem a Stasi-papírokat, annak bíróság előtt kell igazolnia, hogy ezek valódiak” – szólt a kilencvenes évek közepén Vergès igencsak mérges válasza a vádakra. Azt viszont elismerte, hogy épp a francia hatóságok felkérésére kereste a kapcsolatot Carlosszal. Mégpedig azt kellett felajánlania Carlosnak, hogy ha a terrorista törli célpontjai közül Párizst, akkor francia fogságban lévő felesége, a német Magdalena Kopp enyhe büntetésre számíthat. Ám Vergès állítása szerint csak a börtönében találkozott először a Sakállal mint védője.
Azt viszont nem nagy merészség állítani, hogy a görbe utakon járó ügyvéd „szoros viszonyban állt terrorista körökkel, és egyszerre több titkosszolgálattal ápolt kiterjedt kapcsolatokat a Stasitól a CIA-ig” – állapította meg róla a Figaro. Nem tudni, mennyi belőle az igazság, de a kilencvenes évek közepén kirobbant botrányban a francia terroristaellenes egység kapitánya azt állította, hogy Mitterrand elnök és Mauroy kormányfő tudtával az 1980-as évek elején lépéseket tettek Vergès „kiiktatására”, mert „nagy veszélyt jelentett az ország biztonságára”. Az viszont biztos, hogy épp ebben az időben egy hamis vád miatt ez a bizonyos Barill kapitány ügyfele volt Vergèsnek.
Bármi igaz a fenti történetből, nyilvánvaló, hogy ilyen ügyekben nem életbiztosítás még összekötőként szerepelni sem. Vergès is felfogta ezt, és azóta inkább ügyvédi tevékenységével foglalkozott. 1987-ben nemzetközi hírnevet hozott neki a volt lyoni Gestapo-főnök, Klaus Barbie pere. „Ideje volna lerántani a leplet a francia ellenállás mítoszáról, és feltérképezni a kollaborálást a német megszállókkal” – mondta kicsit pökhendien a természetesen életfogytiglanival végződött tárgyalás után. Aztán jöttek a többiek: a német Vörös Hadsereg Frakció tagjai, Iljics Ramirez Sanchez, azaz Carlos, a holokauszttagadó Roger Garaudy, Ibrahim Abdallah, a libanoni terrorista, Charles Sobrhraj, az Indiába menekült francia sorozatgyilkos, Louise-Yvonne Casetta, a jobbközép párt pénztárosa, Omar Raddad, a gyilkossággal vádolt marokkói kertész, Bernard Bonnet, a lebukott prefektus. Vergès Szlobodan Milosevics védelmét is ellátta egy ideig a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróságon.
Mint láthatjuk, Jacques Vergès az ügyfelek tekintetében nemigen válogatós. Azaz dehogynem. A felsoroltak mindegyike biztosította az ügyvéd számára is a tömegérdeklődést. A hírhedt szélsőbalos és -jobbos ügyfelek, a menthetetlen gyilkosok kiválasztásának indoklására a következőket hozza fel: „Azt hiszem, nekem mindenkit védenem kell. Mit gondolna maga arról az orvosról, aki a nátháját kezelné, de ha szifilisze lenne, azt nem. Szerintem az ilyen nem orvos.”
A bukott iraki rendszer vezetőinek pere jó időre biztos munkát ad Jacques Vergèsnek és munkatársainak. Már igent mondott Tárik Aziz volt iraki alelnök felkérésére, és március vége óta készül tucatnyi munkatársával együtt Szaddám Huszein perére. A stratégiája egyszerűnek látszik: ki tette Szaddámot Szaddámmá? Kinek a fegyvereivel hajtotta végre két támadását két szomszédja ellen? Kitől kapott eszközökkel végzett ki oly sok embert? Ki szállított neki vegyi anyagot tömegpusztító fegyvereihez? A nyugati államok, amelyek nemcsak szövetségesnek, hanem egyenesen barátnak tartották, mindenről tudtak, ami abban az országban folyt, most pedig páriaként kezelik volt vezetőjét. Vergès szerint be kell idézni a bíróság elé Donald Rumsfeldet, a „vegyi és mérgező anyagokkal házaló ügynököt”, jelenlegi amerikai védelmi minisztert és Henry Kissingert, a washingtoni külügyek volt irányítóját, persze számtalan más nyugati vezető társaságában. Feltéve, ha egyáltalán lesz per, ugyanis Vergès attól tart, hogy az amerikaiak még azelőtt „megoldják” a kérdést.
Egy védő, akinek az a véleménye a bűnről, hogy az ember veleszületett eleme és természetes létezési módja. Vergès csökönyösen ellenáll mindenféle erkölcsi kísértésnek ezzel a felkiáltással: a történelemben hány gyilkosság maradt megtorolatlanul?!
Gátlástalan, becstelen ügyvéd, aki polgárpukkasztó módon gúnyt űz az egész igazságszolgáltatásból – ez a francia jogásztársadalom egy részének véleménye róla. Ragyogó, lázadó elme, akinek lesújtó értékeléseit nem tudják megbocsátani azok, akiket érint – ez a Vergès-hívők álláspontja. Az utóbbi húsz esztendőben rendszeresen jelentetett meg könyveket, amelyeknek néha már a címe is árulkodó: A bűn szépsége, (Klaus) Barbie-t védem, Igazságszolgáltatási fajgyűlölet. Vannak kevésbé beszédes címűek is: A védelmi stratégia, Több emlékem van, mint ha ezer évet éltem volna, Az igazságszolgáltatás szerelmes szótára. Egyik utóbbi könyvét Bernard Debrével közösen írta Általában a rossz közérzetről és különösképpen, ami Afrikát érinti címmel. Bernard annak a Michel Debrének a fia, aki az 1950-es években belügyminiszterként el akarta távolíttatni Vergèst az ügyvédi pályáról. A két férfi között megköttetett a béke. „Nagy műveltségű emberrel hozott össze a sors, akivel osztozunk Afrika szeretetében” – vallotta szerzőtársáról Debré professzor.
„Amíg él, addig folytatja az előremenekülést” – mondta róla a Szaddám-per megszerzése kapcsán a Parisien napilapnak nyilatkozó Bernard Violet. A francia újságíró néhány éve életrajzot közölt Vergèsről, ám ehhez természetesen nem kapta meg a hozzájárulását. „Gyermekkora óta, amikor ráeszmélt, hogy francia apától és vietnami anyától származik, állandóan az elismertséget kereste. Olyan kényszerképzetté vált ez nála, amely végül teljesen a hatalmába kerítette. Meggyőződéséhez híven egy időre hátat fordított a rá váró ügyvédi pályafutásnak, hogy a legvéresebb mészárosoknak adja el magát, és a kalandot keresse. Az első osztályú nemzetközi hírű ügyvéd álarca mögött nem lakozik más, mint a jog zsoldos katonája.”
origo.hu
Ukrajna EU-s tagságáról szóló szavazásra buzdít a kormány – videó
