Lehet-e bírni erővel, anyagiakkal azoknak az állandósult pusztításoknak a gyógyítását, amelyek – ha az események így folytatódnak – már-már humanitárius katasztrófával fenyegetnek Irakban? Amikor az otthonaikból elűzöttek és menekülők hetven százaléka asszony és gyerek. A ruandai polgárháború kitörése után tíz évvel pedig még mindig új tömegsírokat tárnak fel. E kérdések nem meglepőek Kecskeméti Edit számára. Mint mondja, a világ 140-150 súlyos helyzetű országában, ahol az UNICEF nemzeti irodáinak munkatársai jelen vannak, a legváratlanabb helyzetek adódhatnak egyik napról a másikra. Igaz, az elmúlt évtizedekben voltak olyan szerencsésebb időszakok, amikor a harmadik világ szenvedéseinek enyhítésén túl a gyerekek előtt megnyíló új lehetőségekre, az oktatásra, a szellemi fejlődésre, a gyermekmunka tilalmára nagyobb erőket tudtak összpontosítani. Ám az ígéretes fejlődést időről időre visszavetik a különböző kiterjedésű és idejű helyi háborúk. Ezért jó ideje annak, hogy gyermekmentő és segélyezési stratégiájukat a kényszerű körülményekhez való igazodás, az újrakezdés és a türelem jellemzi. Úgy fogalmazhatunk, a jóban való bizakodást nem adják fel, legfeljebb okosan visszavonulnak a fegyverek elől, és készülnek a béke pillanatára. Hogy miképp történik ez – azt így vázolja Kecskeméti Edit:
– Ruanda Afrika egyik olyan országa, ahol már évtizedek óta erősen jelen volt a szervezetünk. Az egészségügyi felvilágosításon belül igen nagy hangsúlyt fektettünk az AIDS megelőzésére. Az általános gyakorlatnak megfelelően arra törekedtünk, hogy az adott ország polgárait kiképezzük a folyamatos teendők ellátására. A helyi segítőknek mindenütt kulcsszerepük van a lakossággal kiépített kapcsolattartásban, a bizalom megteremtésében. Az 1994-ben kirobbant polgárháború miatt arra kényszerültünk, hogy tevékenységünket felfüggesszük Ruandában. Amikor 1996-ban, a háború befejeztével a nemzetközi szervezet munkatársai ismét hozzákezdtek a munkához, döbbenettel tapasztalták, hogy a ruandai tanárok ötven, az egészségügyi hálózat helyi munkatársainak pedig hetven százaléka eltűnt, meggyilkolták vagy elmenekült.
Politikai szakértők még jó ideig keresgélik a valós okokat, hogy milyen külső erők motiválhatták a Ruandában meghatározó többségben élő hutuk és tuszik között kirobbant mészárlásokat. De persze az is lehet, hogy más kérdések fontosabbak lesznek, és a kérdés kérdés marad. Amit viszont nem lehet elkendőzni: az ország 8,2 milliós népességéből nyolcszázezer embert pusztítottak el, köztük háromszázezer gyermeket. Mindezt tetézi az Afrika más országaiban is honos szokásjog, hogy a különböző magánhadseregek elviszik, utánpótlást „nevelnek” belőlük. Ezek a körülmények szabják meg a jelenlegi humanitárius segítségnyújtás módját, lehetőségeit.
– Mi volt Ruandában az első teendő?
– Az elemi szükségletek fedezése, az élelmezésről, az ivóvízről, az alapvető egészségügyi ellátásról és fedélről gondoskodni. Eddigi adataink szerint mintegy százezer gyermek maradt árván. Érdekes viszont, hogy közülük mindössze négyezren élnek úgynevezett árvaházakban. Ezen persze nem a mi fogalmaink szerinti gyermekintézményeket kell érteni, hanem a helyi anyagi és éghajlati lehetőségekhez igazodó, táborszerűen kialakított létesítményeket.
– Tehát négyezer árva gyerek szervezett ellátásban részesül. És a többieknek mi a sorsuk?
– Az UNICEF úgy becsüli, hogy Ruandában százezer olyan nagyobb gyerek van, aki családfenntartóként gondoskodik kisebb, olykor négy-öt testvéréről. Ez a felnőtt gondokat viselő réteg különösen ki van téve a kizsákmányolásnak. A lányok éppen az előbb említettek miatt kényszerülnek prostituálódásra, így az AIDS-fertőzéssel is számolhatnak. Ez azért is fájdalmas számunkra, mert éppen az AIDS-veszéllyel kapcsolatos munkánkat szakította meg a háború. Akárcsak Etiópiában, itt is rendkívül sok felnőtt halálozik el idő előtt e betegségben, ellátatlan gyermekeket hagyva maga után. A ruandai háború okozta károkhoz számítható az is, hogy ma több százezerre tehető azok száma, akik nem részesülnek semmiféle szervezett iskolai oktatásban.
A riasztó számok persze nem azt jelentik, hogy ebbe a helyzetbe bele kell nyugodni. Több, háború utáni helyzet tanulsága, hogy a szörnyűségeket átélt gyermekek számára létfontosságú, hogy a valamikori életükre emlékeztető rendszeresség vegye körül őket. Ezért a leggyorsabban, akár a legegyszerűbb körülmények között is meg kell kezdeni a tanítást. Ezt szolgálja az „Iskola a dobozban” akció. A „dobozok” voltaképp nagy, könnyen mozgatható konténerek, amelyekben akár nyolcvan gyerek tanításához szüksége felszerelés is elfér. Hazánkhoz közel, például a boszniai válság idején is jó szolgálatot tettek ezek a „doboziskolák”, és magyar adományokból is került ilyen tanoda Ruandába. A biztató jelek közé tartozik az UNICEF családegyesítési, az életben maradt rokonok felkutatását szolgáló tevékenysége. A helyi szokások, hagyományok ismeretében a család fogalmát ebben az afrikai országban igen tágan értelmezik, s igen erős az összetartás. Ezért ha csupán a leghalványabb remény van arra, hogy a szétszakadt szálakat sikerül összekötni, erre kell helyezni a hangsúlyt – vallják az UNICEF szakemberei. Ezért van az, hogy bár a népirtás után a jóléti országokból számosan jelezték, szívesen fogadnának örökbe ruandai árvákat, ők ezt az utat nem támogatják. Úgy vélik, hogy az addig elviselt megpróbáltatások után a gyerekeket nem lehet kitenni egy „kulturális sokknak”. Tapasztalataik szerint saját környezetükben, a legegyszerűbb körülmények között is több az esély arra, hogy valamelyest könnyebben szabaduljanak a gyötrő emlékektől. De még így is évtizedes folyamatról van szó.
De hogyan találhatnak egymásra a felperzselt földön a magukra maradottak és a ki tudja, hol élő rokonok? Például a fényképek segítségével. A Kodak cég minden menekülttáborban lévő, egyedülálló gyermekről fényképet készített. A felvételek pedig útra keltek. Több tízezer családi kapcsolatot sikerült ily módon helyreállítani, illetve az elvesztett szülők helyett egy távoli hozzátartozóra lelni.
De tíz esztendővel a népirtás után még mindig sok a megválaszolatlan kérdés. Ahol ilyen tömegek szembesültek az oktalan gyilkolással, hogyan lehet mindezt feledtetni? Vagy mi lesz a felégetett falvakból elhurcolt, majd katonává képzett gyerekek sorsa? És azoké, akik a „sajátjaikért” öltek, s most ezrével várnak a börtönökben ítéletre? Ilyenkor lehet-e egyáltalán gyermeki jogokról beszélni, és hogyan értelmezik ezt éppenséggel Ruandában? Mint megtudom, az UNICEF arra is figyelmet fordít, hogy a háborús traumákkal foglalkozó szakembereket küldjön a háborúk sújtotta övezetekbe. A pszichiátereknek, pszichológusoknak az a feladatuk, hogy az ott élő segítőknek átadják azokat a módszereket, amelyekkel a gyerekek szorongásán oldani tudnak, és közelíthetik őket a már-már elfeledett hétköznapi élethez. Ami a gyerekkatonákat illeti, nem túl biztató, hogy a szomszédos Kongóban még mindig elég sok a szabadcsapatokhoz tartozó ruandai gyerek. Vannak, akiket elhurcoltak, mások a túlélés reményében „önként” csatlakoztak hozzájuk. Csepp a tengerben, hogy létezik az úgynevezett visszavezetési program, amelynek célja, hogy a gyerekkatonákat elengedjék, és visszaszokjanak a hétköznapi élethez. Az igazsághoz tartozik, hogy ez még igen törékeny próbálkozás.
Ruandában immár fél évtizede annak, hogy több ezer olyan gyermekkorút tartanak fogva, akik erőszakos cselekményekben vettek részt. Háborús bűnök esetében a ruandai törvénykezés ugyanúgy jár el, mint a felnőttek esetében. Az UNICEF ajánlására annyit sikerült könnyíteni helyzetükön, hogy a felnőtt raboktól már elkülönítették őket. A börtönök belső viszonyai, a zsúfoltság viszont változatlan. A fogva tartott gyerekekkel kapcsolatos peres eljárásokban az ottani szokásoknak megfelelően nincs védelem, nincs bizonyítási eljárás, az ítélkezésben alapvetően a törzsi hagyományoknak megfelelően járnak el. Az életkor mindössze annyit számít, hogy a gyermek a felnőtt büntetésének a felét kapja.
Az iraki gyerekek helyzete a ruandai állapotokhoz hasonlítva elviselhetőnek mondható. De azért a nagyobbak eddigi életükben így is kétszer kerültek háborús szituációba, éltek át légitámadásokat – sommáza a helyzetet Kecskeméti Edit, majd így folytatja:
– Szerencsére szinte az amerikai inváziót megelőző utolsó napokig működhetett az UNICEF irodája. Így még a bombázások előtti időszakig segíteni lehetett az árvaházaknak és az óvodáknak. Tudtuk, hogy a polgári lakosság, a családok számára a vízellátás lesz az egyik legnagyobb gond. Hiszen még az öbölháború idején tönkretett vízvezeték-hálózat rendbehozatala sem fejeződött be. Mivel számítani lehetett a közműhálózat újbóli megrongálására, a nagyvárosokban idejekorán gondoskodni kellett az ivóvíz fertőtlenítéséhez szükséges szűrőkről és tartályokról. Feltehetően ennek is köszönhető, hogy nem törtek ki nagyobb járványok. Az is igaz, hogy a háborút megelőző hetekben az UNICEF helyi munkatársai elképesztő munkát végeztek. Négymillió iraki gyereket oltottak be paralízis és félmilliót kanyaró ellen. Az első békés napokban pedig, szintén az UNICEF kezdeményezésére, a polgári lakosság összegyűjtötte a Bagdadban és környékén hosszú idő óta felhalmozódott hulladékot.
A szervezetnek már sikerült felvenni a kapcsolatot az új iraki adminisztrációval. Ennek köszönhetően ismét négymillió gyermek részesül majd úgynevezett kombinált védőoltásokban. A vakcinák már a helyszínen vannak. Az UNICEF jelenleg is naponta tízmillió liter vizet szállít Irak szomjazó lakosainak. A készleteket Jordániából indítják útra, speciális tartálykocsikban. Kevéssé ismert adat, hogy a korábbi években az iraki gyerekek egynegyede nem járt iskolába, a pedagógusok jelentős része elhagyta a pályát, az iskolaépületek tönkrementek. Ezek közül százötvenet már sikerült rendbe hozni. A múlt esztendőben több millióan kerültek viszsza a szervezett oktatás keretei közé, és hat hónap alatt sikerült számukra tartalmilag is új tankönyveket megírni, kinyomtatni. Igaz, ezek csak a legszükségesebb ismereteket tartalmazzák. De még így is szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a tizenévesek generációjának jelentős része írástudatlan marad.
Állandó veszélyben. Az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, az UNICEF évente több mint egymilliárd dollárból gazdálkodik. Ennek alapja a tagországok önkéntes hozzájárulása és magánadományok. Legnagyobb befizetője az Egyesült Államok. Az utóbbi évtizedekben 30-40 helyi háborúval kellett számolniuk. Az éves költségvetésük húsz százalékát a természeti katasztrófák és az említett háborúk áldozataira fordítják. A humanitárius szervezetnek egyre inkább számolnia kell azzal is, hogy munkatársai életét sem kímélik, kimenekítésük veszély esetén pontosan kidolgozott terv szerint történik. Nem tudják viszont megvédeni a helyi munkatársakat és ottani önkénteseiket. A világ több mint harminc országában mintegy 300 ezer kiskorút vetnek be fegyveres összecsapásokban. A nemzetközi szervezet idevágó tanulmánya megemlíti Ugandát, ahol a toborzóbandák nyolc–tíz éves fiúkat és lányokat rabolnak el e célra. Árvaházakból, felnőttektől megtisztított falvakból kerül ki az utánpótlás, a gyerekeknek ez az egyetlen esélyük a túlélésre. A felnőtteknél használhatóbb katonák, mozgékonyabbak náluk, nincs veszélyérzetük. Kiválóan bánnak az egyre könnyebb fegyverekkel. Irakban a múlt évben az UNICEF 22 millió dollárt költött ivóvízre, oktatásra 15 milliót. Az egészségügyi és élelmiszer-ellátásra 30 millió dollárt fordítottak. Csaknem négymillió oktatási csomagot és tanszert osztottak szét. Mivel Bagdad környékén eddig 650 aláaknázott helyet térképeztek fel, 2,5 millió, az aknaveszélyt ismertető kiadványt juttattak el a lakossághoz.
origo.hu
Új kullancsfigyelő alkalmazás segít a vérszívók elleni védekezésben
