Hogyan legyél humoralista (32.)

NE ÚGY, MINT ÉN
– például a naivitásommal. Régebben meghívtam önálló estemre – nevet nem mondok – Perneczky Gézát. – Jó, eljövök, de a szélére ülök (mondotta volt). – Miért? – kérdeztem (naivan), a labdát puhán feladva. – Hát hogy ha nem tetszik, felállhassak és hazamehessek. Érdekes, ez addig nem is jutott eszembe… (hogy valakinek, esetleg…)

ÚGY SE LEGYÉL HUMORALISTA
ahogyan én egyszer – helységet megközelítőleg sem mondok – Rákospalotán egy moziban. Vegyes műsorban szerepeltem, és a számom alatt arra lettem figyelmes, ketten felállnak és kimennek. Kiderült, még az előadásom alatt sörözni mentek. (Nem csak kenyérrel él az ember…) (Igaz, folyékony… de nem sajtolok többet ebből a „humorforrásból”.) Kisvártatva – még mindig a műsorom alatt – visszajöttek. Nagyon erősnek hittem – akkor még – magam, lementem a nézőtérre, közelebbről is megszemlélve: kik követték ezt el „ellenem”. Majd visszatérve a színpadra folytattam adys átkaimat (átkozott legyen az…!). Kultúrát csöppentettem az „esztrádba”. Szünetben megkerestek a bosszú(szomjas) fiatalemberek, hogy a végén majd megvárnak. Ne félj semmit, amíg engem látsz – mondta egy bűvész kolléga. Nevét tényleg nem írom ide (Forrai Buda). Ketten indultunk hát előadás után haza, és nem féltem, mert láttam, mellettem van… állt… mindaddig, amíg nem jelentek meg a törlesztők. Így, ritka kiruccanásom egyike után a vegyes műsorokba – két bivalyerős emberrel szemben –, megint egyszemélyes színház maradtam. Azonnal belefejeltek az orromba, erre én akkorát üvöltöttem, hogy ezzel megúsztam… (nem is olyan könnyű a műfaj). Jóllakottan távoztak, sőt, jó (öröm) ittasan. Akkor hát nemcsak ők, végül én is valamit okoztam.
ÚGY MEG VÉGKÉPP NE LEGYÉL HUMORALISTA
ahogyan – megint csak én – egyik régebbi előadásomon. Önálló estem kellős közepén észreveszem, egy fiatal hölgy az első sorból feláll és kifelé siet. Ha ezt a nyilvánvaló „látványt” nem veszi észre az ember: ügyetlen, ha lereagálja: ripacs. Az utóbbit választottam. Ugyanis azonnal arra gondoltam, másokban is felmerülhet: tényleg, nem is olyan jó ez az egész, csak hát bent ülünk, ugye, itt a közepén… – Mi az, nem tetszik a műsorom?! – szólítottam meg finom visszafogott agresszivitással. – Elnézést, művész úr (ezt rám mondta), nagyon tisztelem a műfaját, áldott állapotban vagyok, az utolsó pillanatokban, s mivel most hosszú ideig nem tudok majd elmenni sehova, gondoltam, megnézem még, hátha nem lesz semmi baj.
Mit lehet erre mondani? Semmit. Győztesen végképp nem lehet belőle kijönni… A közönségben meg az az egészséges káröröm… na, most jössz te…! Tényleg, bármit mond ilyenkor az ember… maximum mínusz nyolcról mínusz kettőre… [Első – és utolsó – nekifutásra, kapásból, improvizációm visszavonhatatlanul, menthetetlenül (korrigálhatatlanul, a helyreigazítás legkisebb lehetősége nélkül) elhangzott.] Majd mondja meg neki, szóltam utána, hogy ő már volt a műsoromon. (Tapsos kimenetele csak ennek az asszonynak volt.)
Közhely – én is annak vettem sokáig –, hogy az élet olyanokat produkál, amiket mi (humoristák, moralisták és egyéb alkotó cimborák) meg sem közelíthetünk a pihent agyunkkal. Helységet most már tényleg nem mondok: Nyíregyháza, Tanárképző Főiskola… Hogy a poént ne lőjem le, jaj! hogyan is adagoljam?! ha már az ötletet se én, hanem az élet… (Előzményként – visszautalva:) teltek, múltak az évek… egyszer csak, egyik előadásom végén, egy kábé kétméteres főiskolás mellém penderedett, és… enyhe kajla sviháksággal, igen… megszólított:
– én már voltam a műsorodon.
(Ennyit egyelőre az abortuszvitáról.)