Kék és piros filctoll

Igen könnyű lenne egy nemzet gazdaságának irányítása, ha minden folyamat a szikár üzleti tényekre épülne. Ebben az esetben egy matematikából erős közepes gimnazista is betölthetné a pénzügyminiszteri posztot, mindössze két filctollra lenne szüksége: egy kékre és egy pirosra. Amikor pörögne a gazdaság, csúcsra járnának a cégek, a termelés és az eladás, valamint ezekből kifolyólag az adóbefizetések a csillagos egekig emelkednének, a kék tollal jóvá lehetne írni nyugdíjemelést, béremelést, gyógyszer- és energiaár-támogatást, bővíteni lehetne azon politikai bennfentesek körét, akik megzabolázatlanul csapolhatják a költségvetést, minden kormánytag vásárolhatna magának kedvezményes (államilag támogatott) lakáshitelből luxusvillát (akár többet is), szóval a kék filccel csuda népszerű intézkedéseket lehetne hozni pártberkeken belül és azon kívül is.

A piros filc ennek ellenkezőjét szolgálná: ha leült a gazdaság, mert a cégek által befizetett adóforintokból már nem futja újabb nyugdíjemelésekre, luxuslakások költségvetési támogatású hiteleire, inzulinkészletre, béremelésre, s amikor már a politikai bennfentesek is egyre kevesebbet csórhatnak el a közös kasszából, úgy a piros filccel le lehetne húzni a fölösleges kiadásokat. És a nem fölöslegeseket is, éppen úgy, ahogy most teszi ezt Draskovics Tibor pénzügyminiszter.

A kommunista és a posztkommunista (a mostani) gazdaságpolitika között nincs nagy különbség: korábban is csak a külföldi hitelekre tudtak alapozni a nómenklatúra közgazdász fenegyerekei, akárcsak ma. Korábban is a közös vagyonból gyarapodott a kiváltságosok személyes vagyona, akárcsak ma. Mindössze az az árnyalatnyi különbség a korábbi és a mai gazdasági filozófia között, hogy napjainkban a szocialisták minden különösebb politikai aggály nélkül folyamodnak a pénzügyi megszorítások eszközéhez. Leírtuk már álláspontunkat: ezt a fiskális szemléletet tartjuk a legprimitívebb gazdaságpolitikai felfogásnak. Hatásai rövid távon kedvezőnek mutatkoznak, nem hiába nevezik a szakzsargonban sokkterápiának a megszorító csomagokat, ám hosszú távon kifejezetten kártékonyak. A restrikció, a megszorítás ugyanis megtöri a fejlődés lendületét, s mértékétől függően akár évekre visszaveti a gazdasági élet szereplőinek helyzetét.

A szocialisták gazdaságpolitikája tulajdonképpen a piros filctoll politikája. Minden zavart költségvetési megszorításokkal, csomaggal orvosolnak, amely tradíciónak itthon Bokros Lajos volt a letéteményese. A piros filc politikájának szükségességét pedig rendre a korábbi kormányok hibáival magyarázták; ’95-ben az Antall- és a Boross-, most az Orbán-kormányra mutogatnak, holott már csaknem két éve hatalmon vannak.

A kincstári kommunikáció azt szajkózza, hogy a gazdaságban minden a legnagyobb rendben megy. Kinek? Nekik? A hatalmon lévőknek? Már előre borsódzik a hátunk, amikor a miniszterelnök a gazdaság jó teljesítőképességét ecseteli valamely üzleti fórumon, hiszen egy-egy magasröptű megszólalás után a pénzügyminiszter első dolga, hogy fogja a piros filcet és újabb tízmilliárdokkal „vágja” meg a közintézmények működési kiadásait, a fejlesztési célokat szolgáló alapokat, a kutatási kiadásokat…

Talán nincs is kék filcük a szocialistáknak. Vagy, ha mégis, úgy azzal csak nagyon szűk körben tesznek engedményeket a költségvetés terhére.