Már nincs hova hátrálni

Visszhangtalan maradt, elsikkadt a mindennapok híráradatában egy igen fontos üzenet. Kevéssé figyeltünk fel arra, hogy megvalósulóban a földművelésügyi tárca politikai államtitkárának jóslata. Szanyi Tibor jövendölése vidéken szállóigévé vált. Gyakorta idézik, a gazdákkal szembeni érzéketlenség netovábbjának tartják a termelők a szocialista politikus nevezetes bejelentését, miszerint az unió beköszönte után a honi mezőgazdaságban félmillió magyar ember veszíti el majd a munkáját. A Központi Statisztikai Hivatal hozta nyilvánosságra a minap: a legfrissebb felmérések szerint máris kétszázezerrel kevesebb az egyéni gazdaság. Íme, tehát az államtitkári jövendölés feléhez közeledünk. S ehhez nem is kellett uniós csatlakozás.
Egyrészről levonható a tanulság: megszületett a szocialista agrárpolitika valódi eredménye. A nagyüzemeket bátorító kormányintézkedések, a családi gazdaságok támogatásainak megvonása, a köddé vált hitelek és kárenyhítések, a gyeplőt lovak közé hajító piacszabályozás mind-mind megtette a maga hatását. Az Antall-kormányt sokat kárhoztatták, hogy időszaka alatt százezrek veszítették el az állásukat. Úgy gondolom, hogy most sem történik más. Akkor azonban egy szükségszerű társadalmi átalakulás is beleszólt a földből élők sorsába. Most viszont a fő ok a kormányzati mulasztás. Persze nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ma már elsősorban a piac és a gazdasági erő diktál, és egyre szűkül a nemzeti agrárpolitika mozgástere. Mint ahogy zsugorodik – méghozzá sokkoló gyorsasággal – a magyar mezőgazdaság.
Mostanság egyre több olyan hiánypótló elemzés lát napvilágot, amelyik vállalkozik arra, hogy meghatározza az unió kapujába érkezett magyar agrárium helyzetét. Az ezekben összeállított adatsorok elszomorító képet mutatnak, és borús jövendőt rajzolnak elénk. Megoldatlan válság, torzóban maradt tulajdon- és rendszerváltás, növekvő tőkehiány: ezek is okai az egyéni gazdaságok drámai eltűnésének. 1990 óta folyamatosan gyengül a magyar mezőgazdaság szerepe, teljesítménye. A zsugorodás szemmel látható következménye, hogy egyre kevesebbeknek ad kenyeret a földművelés és az állattenyésztés.
Szintén KSH-adat, hogy a bejelentett agrárfoglalkoztatottak száma 1992 és 2002 között 460 ezerről 241 ezerre, tehát közel a felére csökkent. Ugyanakkor a bérből és fizetésből élő mezőgazdasági dolgozók száma 1990-ben még 813 ezer fő volt. Egy részük hamar önállósult, részben ennek köszönhető a 2000-ben felmért csúcs, a 924 ezer egyéni gazdaság. Most ebben a körben jelezte a statisztika – bő három év alatt – a kétszázezres csökkenést. Ami abból a szempontból várható volt, hogy a magángazdák léte hajszálon függ, ők szenvednek meg leginkább minden megpróbáltatást. Őket küldi padlóra elsőként az árcsökkenés, a termelési költségek emelkedése, végzetes lehet számukra minden természeti csapás. Törékenységüket mutatja, hogy 94 százalékuk (874 ezer gazdaság) 2000-ben átlagosan egy hektár körüli földet művelt.
Tíz hektár feletti birtokkal – amit a szakemberek az életképesség egyik zálogának tartanak – az ezredfordulón csupán mintegy ötvenezer egyéni termelő rendelkezett, az öt és tíz hektár közöttiek száma pedig csak 42 ezer volt. A borús jövőt szemléletesen jelzi a napokban véget érő gazdaregisztráció, mely az uniós támogatások igénybe vételének alapfeltétele. Tavaly december óta mindössze 250-300 ezer gazdaság jelentkezett be. Mi következtethető ki ezekből az információkból? Egyrészt az, hogy az államtitkári jóslat időben visszafelé egyszer már megvalósult. A rendszerváltás óta félmillió honfitársunk már biztosan elhagyta a mezőgazdaságot. Ugyanakkor, ha hinni lehet az adatoknak, jelenleg is van legalább háromszázezer olyan gazdálkodó az országban, aki láthatóan nem igényli a földterület után járó brüsszeli apanázst sem. Ezzel végleg kiszorulhatnak a piacról, ami egyet jelenthet számukra a halálos ítélettel.
Ha csupán a piacra bízzuk a magyar agrárgazdaság sorsát, akkor még Szanyi Tibor jövendölésénél is nagyobb tragédiák következhetnek be vidéken. Nem véletlen, hogy az állami-költségvetési gyámolítás teljes körű leépítéséért keresztes hadjáratot vívó Egyesült Államok is nemrégiben váltott, és a támogatások nagyarányú növelésével bizonyította a kormányzati körökben itthon példaszerűnek emlegetett liberális agrárpolitika tarthatatlanságát. Nálunk azért sem követhető az elengedett gyeplő elve, mert az ágazat zsugorodása az idén már az életképesebb, a helytállás érdekében jelentős beruházásokat és hitelállományt magukra vállaló gazdaságokat is elérte. A bő hét múlva ránk köszöntő unióban ez a folyamat még inkább felgyorsul majd. Ha a nemzeti agrárpolitika nem vet be minden rendelkezésére álló eszközt a magyar mezőgazdaság önvédelme érdekében, az a még versenyképesebb hazai termelést is alapjaiban rendítheti meg.
Mert sarokba szorult a honi agrárium a történelmi sorsforduló napjaira. Nincs tovább, innen hátrálni már nem lehet. Az Agrárgazdasági Kutató és Információs Intézet (AKII) munkatársai által összeállított friss helyzetképben szerepel az a megállapítás, hogy míg a világ agrártermelése 1990-től 2002-ig 27 százalékkal emelkedett, a hazai termelés ugyanezen időszak alatt 25 százalékkal csökkent. Tehát a világ termelésében betöltött arányunk durván a felére esett vissza. A mezőgazdaság részesedése a bruttó nemzeti össztermék (GDP) előállításában tizenkét esztendő alatt 12,5 százalékról 3,5-re olvadt. A foglalkoztatásban tizenhét helyett hat százalék, az exportban huszonöt helyett nyolc, a beruházásokban kilenc helyett három százalék az ágazat aránya.
Az új befektetésekkel, fejlesztésekkel kapcsolatos adatsorok talán még egyértelműbben mutatják az agrárválság folyamatos jelenlétét. Tendencia, hogy a mezőgazdasági beruházásokban a saját forrás aránya már nem éri el az ötven százalékot, tehát támogatás és hitel nélkül jóformán lehetetlen az előrelépés. A 2001-ben jegyzett 89 millió forintos agrárberuházás reálértéken a tíz évvel korábbi összeghez képest szinte semmit sem változott. A tavalyi rekordadat is részint a vállalkozások nem mindennapi erőfeszítéseinek köszönhető. Mint ahogy a szakminiszter is megemlítette, nem egy közülük a hitelek tekintetében erején felült vállalt. Az AKII szakértői pedig egyértelműen leszögezik: a fejlesztések elmaradása miatt gyengült a hatékonyság, a piaci alkalmazkodó képesség. Elapadtak a jövedelemforrások, agrárgazdaságunk mélybe tartó spirális pályára tévedt.
Folyamatos hátrálás, zsugorodás olvasható ki az agrárkereskedelem adataiból is. Miközben exportunk esztendők óta stagnál, évről évre nagyobb szeletet adunk át a hazai piacból a külföldi áruknak. A saját pályánkon vernek meg minket az ellenfeleink. Az 1990-ben mért 600 millió dolláros importunk 2001-re jóformán a duplájára – 1132 millió dollárra – emelkedett. Még tanulságosabb az EU-ból érkező agrárbehozatal alakulása. Az előbb említett két évszám között itt ötszörös az emelkedés, az összes agrárimporton belüli uniós arány is 21-ről 46 százalékra növekedett. Az utóbbi esztendőkben a kölcsönös vámleépítéseknek köszönhetően, fokozatosan hárult el minden kereskedelmi korlát, és nyílt ki előttünk az EU sokat emlegetett négyszázmilliós piaca. Ezzel a lehetőséggel nem tudtunk élni, elvesztettük a csatát. A csatlakozási tárgyalásokon aztán olyan dokumentumot írtunk alá, mely egyértelműen a brüsszeli „Nagy Testvér” szándékait képviseli. Kevesebb támogatás, kordába szorított termelés, másodrangú tagság.
Így várnak minket a jövő héten a közös Európába. A hazai agrárpolitikából pedig hiányzik a nemzeti önvédelem.


Nincs tovább, innen hátrálni már nem lehet. Az Agrárgazdasági Kutató és Információs Intézet munkatársai által öszszeállított friss helyzetképben szerepel az a megállapítás, hogy míg a világ agrártermelése 1990-től 2002-ig 27 százalékkal emelkedett, a hazai termelés ugyanezen időszak alatt 25 százalékkal csökkent