Mennyei csatornák

K Ö N Y V E S H Á Z

Ugyanaz az eseményfolyam pereg le A média története című könyvet olvasó szeme előtt, mint ha az újkor történetét tanulmányozná, de ismeretei új valóságszelettel bővülnek. Látja, amint a forrongó Párizsban több száz polgár a köztereken hangosan felolvassa az aznapi lapok lázító cikkeit, megtudja, hogy Napóleon miért végeztette ki a Németország sanyarú állapotáról szóló pamflet szerzőjét, vagy hogyan tudósított a korabeli sajtó a Flaubert Bovaryné című regényével kapcsolatos perről. E történelmi tablón minden államférfi íróasztalán ott hever egy sorsfordító levél és a helyi lapok egy-egy száma. Ebben a könyvben az elfogott, újságok által közölt sürgönyök változtatják meg a történelem menetét. Ilyen a német–francia háborút elindító Bismarck-féle meghamisított emsi telegram vagy az első világháború idején kitudódott Zimmermann-távirat, amely az Egyesült Államok elleni támadás tervét tartalmazta. Nekünk, magyaroknak ezzel kapcsolatban elég a Clemenceau által nyilvánosságra hozott Sixtus-levélre gondolnunk, amelylyel a Monarchia utolsó esélyét is elveszítette egy nem megalázó béke megkötésére.
A Barbier–Lavenir szerzőpáros munkája nagy terjedelmet szentel az információ értékének és eladhatóságának bemutatására is. Kiderül, a spekulációban érdekelt Rotschildoknak fontos volt, hogy mások előtt órákkal értesüljenek Napóleon waterlooi vereségéről, vagy hogy 1871-ben a hírügynökségek, akárcsak a birodalmak a gyarmatokat, felosztották egymás között a hírpiacot. Hogy a hírverseny sem új keletű fogalom, arra elég példaként megemlíteni, hogy a kétmilliós példányszámú Paris Soir 1934-ben képes helyszíni tudósításban számolt be az I. Sándor jugoszláv király elleni marseille-i merényletről – egy órával az esemény után. Jellegzetesen francia könyv ez, amely a médiatörténet kezdőpontjának is a felvilágosodást, az Enciklopédia kiadását jelöli meg. Sajnos a francia szerzők jóformán csak egyszer említik meg Magyarországot: Kazinczy Ferenc az, aki „megkísérli rögzíteni a magyar nyelv szabályait, hogy a magyar nyelv végre elismerten kultúrahordozó és irodalmi nyelv legyen”. A szerzők nyilvánvalóan felületesen jártak el a magyar vonatkozású rész írásakor, hiszen ha nem így tesznek, akkor ismerhették volna a XVI. századi költő, Balassi Bálint verseit, értesülhettek volna Sylvester János nyelvészeti munkásságáról, esetleg Geleji Katona István Magyar grammatikácska című 1645-ben készült művéről, és arról a tényről, hogy a nyelvújítás (!) korában több mint harminc nyelvtan született. A könyv kiadója legalább egy lábjegyzetben tájékoztathatta volna olvasóit a pontos adatokról.
A sajtómágnások és a médiabirodalmak, a mozi világának és a televíziózás térhódításának elemzéséről szóló részekben azonban már a nemzetközi színtérről is több információt kapunk a globális tévéhálózatokon át az internetig. A könyv nem marad adós a manipulációs technikák bemutatásával, a politika és a média összefüggéseivel, valamint a gazdasági vonatkozásokkal sem. Megtudhatjuk, miért támogatta a Nixon-kormány a kábeltelevíziózást a Watergate-ügy idején, és hogyan egyezkedett az égi csatornák két ura, Maxwell és Murdoch. Érdemes felütni a könyvet a valóságshow-król szóló résznél is. Ott az áll: „A hagyományos erkölcsi kategóriák veszítenek jelentőségükből… Az emberek mind kevésbé tudják, honnan merítsék az egyéni vagy társas viselkedés mintáit… Az egyén ezentúl a televízióból, a képernyőn látott… történésekből tudhatja meg, hogyan kell adott helyzetben viselkednie. Ez a valóságműsorok igazi szerepe.”
Akkor most már értjük, hogyan kerül Majka a képernyőre.
(Frédéric Barbier – Catherine Bertho Lavenir: A média története Diderot-tól az internetig. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 3680 forint)