Mostanában minden lépéséről beszámolnak a híradások, hiszen olyan vidékekre és eseményekre jár, ahol fájdalomban és nélkülözésben élnek az emberek. Otthonról hozta ezt a kalandvágyat és az elesettek iránti szolidaritást? Ezért lett lelkész?
– Olyan családban nőttem fel, hogy ha otthon megráztam a könyvespolcot, akkor nem a Biblia, hanem ponyvaregény esett a nyakamba. Szüleim három műszakba jártak munkásként a százhalombattai olajfinomítóba, a család megélhetése és a vállalattól kapott lakás fenntartása gyakorlatilag felemésztette az összes erejüket. Amikor jobbra fordulhatott volna a sorsunk, akkor elváltak a szüleim. Tizennégy éves voltam, és hirtelen minden sokkal rosszabbá vált, annak ellenére, hogy ők megpróbáltak megkímélni a veszekedésektől. Ekkor kerültem kollégiumba, ahol felszabadultnak éreztem magam. A váci középiskolában a barátok, bulik mellett természetes könnyedséggel jött az alkohol, ezért aztán egyik pillanatban ünnepelt sztárként tiszteltek, mint országos ifjúsági sakkbajnokot, a másik pillanatban pedig ott álltam az igazgatói iroda szőnyegén azért, mert ellógtam az óráról, vagy megint elkaptak részegen. Érettségi után gyakorlatilag az utcára kerültem, mert nem voltam hajlandó elfogadni sem édesapám, sem édesanyám megoldási javaslatait. Fura élet kezdődött, egyfajta underground korszak, koncertről koncertre bóklászva, néha a műszaki főiskola padját is koptatva eltöltöttem pár „semmire sem emlékszem” évet. A katonaság alatt változott meg minden, mert egy rosszul végrehajtott parancs után büntetésből egy harcálláspontra kerültem, ahol az előírt hét nap helyett negyvenkilenc napra felejtettek ott egyedül. Csak egy úgynevezett parancsnoki telefonon tudtam értekezni a külvilággal, és ezen a titkos vonalon akadtam össze azzal a fiúval, aki elkezdett nekem beszélni Istenről, Jézus Krisztusról. Soha nem találkoztam vele (ma sem tudom, hogy hívják), de egyre inkább vártam, hogy hívjon, és beszélgessünk a hitről és a Szentírásról. Amikor leszereltem, vettem egy Bibliát, és elkezdtem olvasni. Szembekerültem azzal a kérdéssel, hogy ez vagy igaz, de akkor így kell élnem, vagy hazugság, és akkor hagyjuk az egészet. Kápolnásnyékre kerültem az ottani református gyülekezetbe, ahol Szénási J. Sándor lelkész befogadott a családjába. Ott vált végérvényessé, hogy a hit útján kell járnom. Öregotthonba kerültem szociális munkára, később három évet jártam református teológiára. Alapvizsgáztam, de teológiai viták miatt el kellett jönnöm onnan. Baptista lelkésszé 1994-ben avattak.
– A Baptista Szeretetszolgálat nyolc éve alakult. Miért hívta életre?
– Már lelkésszé szentelésemkor éreztem elhívást a szegények és elesettek felé. Kezdetben gyülekezeti keretek között végeztünk humanitárius munkát – az akkoriban megnyíló Albániába jártunk többször, ahol templomot is építettünk. Kerestem a lehetőségét, hogy milyen intézményi hátteret lehetne az efféle tevékenységnek adni, ezért bejelentkeztem egyházam vezetőihez az ötlettel. Elmondtam nekik, hogy korábban végeztem már hasonló munkát, ugyanis dolgoztam a Kelet-Európa-misszióban is. Meglepően egységes támogatásra találtam az egyházvezetés részéről, de így is nagyon sok múlt azon, hogy valaki felszólalt a gyűlésen és azt mondta: ismer engem a teológiáról, és én úgyis meg fogom csinálni ezt a szervezetet, tehát jobb, ha támogatnak – legalább az egyházon belül marad. Akkor a baptista egyház az ökumenikus szeretetszolgálat közgyűlésének volt a tagja, és néhányan még azóta sem értik, miért volt és van szükség még egy protestáns szeretetszolgálatra.
– Ha már említette a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatot, milyen a viszony velük?
– Indulásunkkor és most is úgy gondolok rájuk, mint egy nagyobb testvérre. Megalakulásunk után az első utam a MÖSZ vezetőjéhez, Lehel Lászlóhoz vezetett, segítséget és bátorítást kérve a munkánkhoz. Akkor ezt nem kaptam meg, de sok konfliktus és félreértés után már korrekt és egymásra figyelő viszony van közöttünk. Mi, baptisták Magyarországon történelmi kisegyház vagyunk, ebből fakadóan kezdetben az úgynevezett nagyegyházak nem gondolták azt, hogy figyelembe kellene venni a munkánkat. Aztán számukra is kiderült, hogy a baptista közösség a világon az egyik legnagyobb protestáns hálót alkotja a maga százmilliós tagságával, és ez a kapcsolatrendszer a magyarok nemzetközi munkáját is jelentősen megkönnyíti: majd mindenütt van helyi emberünk. Nemzetközi tevékenységünknek köszönhető, hogy az Európai Unió egyik kiadványában a négy legfontosabb civil magyar szervezet egyikeként említenek.
– A humanitárius munkában mennyire fontos a médiajelenlét? Akadnak, akik „Fókusz-szervezetnek” hívják önöket, mert gyakran szerepelnek a bulvárműsorban.
– El kellett döntenünk, hogy a dolgainkat kisegyházi keretek között tartjuk, vagy mindent nyilvánossá, átláthatóvá, követhetővé teszünk. Személyes döntésem volt, hogy minél nyilvánosabban, minél több emberhez eljutó módon dolgozzunk. Ez azzal járt, hogy engedtük a segélyakcióinkat médiasztorikká válni, elneveztek „Sándor atyának” egy riportban (holott a baptista egyházban nem szokás atyának szólítani a lelkészeket), munkatársaimból hétköznapi hősöket faragott a sajtó. Tudomásul vettük, hogy egy Pokoli történet vagy Fókusz-portré után nemcsak az történik, hogy megismernek minket az utcán, hanem emberek sokasága mozdul meg egy jó ügy érdekében. Legutóbb például a Kossuth rádiónak óriási szerepe volt abban, hogy a karácsonyi iráni földrengésben árvákká lett gyerekeknek jelképes örökbe fogadó magyar szülőket találhattunk. Számunkra is megdöbbentő módon alig két hét alatt több mint másfél ezer magyar család jelentkezett azzal, hogy havi rendszerességgel támogatást küldene egy iráni árvának. Ugyanez érvényes az írott sajtóra is, a Magyar Nemzetben megjelent erdélyi tehetségmentő programunkról szóló riport után örömmel tájékoztathattuk a romániai partnerszervezetet, hogy az általunk vállalt száz tehetséges gyereknek megtaláltuk a támogatóit. Így ezek a diákok kollégiumba járhatnak, egyetemre készülhetnek (ezt a programot szeretnénk ősszel háromszáz fősre kibővíteni, így további adományozókat keresünk). Megtanultunk a szerkesztők és az adományozók fejével gondolkodni, ezért aztán tudatosan választunk olyan támogatási formát, melyben nem egy nagy kalapba adnak pénzt a donorok, hanem személyre szabottan támogatnak valakit, akinek tudják a nevét, címét, és rendszeresen fotót kapnak róla.
– Erdélyen kívül hol végeznek jelenleg humanitárius munkát?
– A fent említett rendszerű Fogadj örökbe! programunk Észak-Koreában, Mongóliában, Vietnamban, Kambodzsában, Malawiban, Irakban, Iránban, Csecsenföldön, Kárpátalján és Délvidéken fut, Nyugat-Szaharában pedig Pető-módszerrel működő, mozgássérült gyermeket gyógyító intézményt indítunk a menekülttáborokban. Nemrég segítettünk egy háborúban sérült iraki kisfiú magyarországi műtétjében, Magyarországon pedig – eddig egyedülálló módon – közel huszonötezer roma családot látogattunk meg egy svájci–német humanitárius és szociális program helyi partnereként. Utcafrontunk kábítószer-megelőzéssel foglalkozik, télen pedig krízisautóval viszünk teát és ruhaneműt a hajléktalanoknak. Működtetünk Debrecenben egy rehabilitációs intézményt szenvedélybetegségükből szabadultak részére, Pesten pedig egy hajléktalan-menedékhelyünk van. Az elmúlt nyolc évben hét háborúban és harminc menekülttáborban jártunk, és közel százezer emberért vállaltunk felelősséget a támogatók és Isten előtt.
– Miért van annyi külföldi programjuk? Sokan úgy gondolják, mivel itthon is sok a rászoruló, előbb rajtuk kellene segíteni.
– Ezzel a kérdéssel magunk is gyakran találkozunk, néha nagyfokú értetlenséget, néha ellenségeskedést is tapasztalva. Tudomásul kellett vennem: ahhoz, hogy hatékony munkát végezhessünk itthon, előtte olyan helyzetekben kell bizonyítanunk, amelyeket más nem végezne el. Így vállaltuk az észak-koreai munka megkezdését, de a csecsenföldi misszió beindítását is. Egy másik szempont is fontos: lassan szoknunk kell a tényt, hogy Magyarország a segélyre szoruló országok kategóriájából átkerült a segélyező országok táborába. Erre már a nemzetközi előírások is kötelezik a kormányt: az uniós csatlakozás után a költségvetés egy előre meghatározott százalékát olyan külföldi humanitárius missziókra kell fordítanunk, melyekben nem vagyunk közvetlenül érintettek.
– Néha van olyan érzésem, hogy a külföldi (főleg nyugat-európai és amerikai) támogatóik azért küldik önöket a veszélyes övezetekbe, mert ők nem akarnak odamenni. Kevéssé értékes a magyar segélymunkás élete, mint a nyugatié?
– Tény, hogy sok olyan szponzor van, aki csak adománygyűjtéssel foglalkozik, de ezek eljuttatását már nem vállalja. Az is tény, hogy sok olyan helyre eljutunk, ahova más nem mer menni, de azért nem fogalmaznék olyan erősen, mint ön. Ezt azzal bizonyítom, hogy általában mi keressük meg a külföldi adományozót a konkrét programmal, és sokszor azt a választ kapjuk tőlük: nem örülünk annak, Sándor, hogy megint háborúba mégy, de imádkozunk érted, és küldünk tízezer dollárt a költségekre. Az is tény, hogy szeptember 11. óta az amerikai támogatás radikálisan, tizedére csökkent. Korábban a bevételünk öt százaléka volt hazai forrásokból, most fele-fele az arány, és a magyar adomány folyamatosan növekszik.
– Mennyire függ a munkájuk az aktuális magyar belpolitikai helyzettől? Kapnak például állami támogatást? Mekkora az éves forgalmuk?
– Büszke vagyok arra, hogy az elmúlt években akartunk és tudtunk is semlegesek maradni. A Bibliából azt tanultam, hogy „törekedjetek a ti városaitoknak a jólétén, hogy nektek is jó legyen dolgotok”. Megelégedéssel tölt el, hogy a mindenkori hatalom elfogadja, tűri és ideális esetben segíti a munkánkat. Munkánk állami elismertsége az előző kormány idején kezdődött, amikor a Külügyminisztérium vezetése (a MÖSZ mellett) bennünket is megbízott azzal, hogy az összesen százmillió forint értékű magyar kormánysegélyt kijutassuk Afganisztánba. Jelenleg is nyertes pályázatunk van a külügyben iraki és kambodzsai programjainkra. A Gyermek- és Ifjúsági Minisztérium és a Szociális és Családügyi Minisztérium támogatja a hazai szociális programjainkat, és intézményeink normatív támogatásban is részesülnek. Tavaly félmilliárd forintot meghaladó készpénzforgalmunk volt, a természetbeni adományok mennyiségét nehéz megbecsülni, mert sok esetben „direktbe kötjük” a szálakat, ezért a külföldi támogatás be sem jön Magyarországra, egyenesen a segélyre szorulókhoz visszük. Létrehoztunk egy speciális mentőcsapatot is, mely legutóbb az iráni földrengés során partnere tudott lenni a hivatásos mentőcsapatoknak. Fontosnak tartom, hogy a csapatból mindenkinek legyen valami speciális képesítése, így aztán van közöttünk jogi doktor, tűzoltó, diplomás ápoló, búvár, pedagógus. Néha mosolygok azon, hogy én vagyok a legképzetlenebb a szeretetszolgálatban, mivel csak egy teológiai diplomám van. Összesen tizenhárom nyelven beszélnek a munkatársaim, és mindenki képes az önálló munkára a legnehezebb körülmények között is.
– Velencei gyülekezete hogyan viseli, hogy állandóan távol van?
– A szeretetszolgálati és a gyülekezeti szolgálatban is elvem, hogy a felelősséget és a munkát, de a sikereket és az eredményeket is meg kell osztani a kollégáimmal. Ez annak is köszönhető, hogy szerencsére hamar rájöttem, nem én tudok mindent a legjobban. Így aztán akár hosszú hónapokig is működik a szeretetszolgálat a személyes közreműködésem nélkül, és a gyülekezet is aktív és növekvő akkor is, ha engem máshova szólít a kötelesség.
– Jut elegendő idő a családra is?
– Egyszer a kislányom bejött otthon a dolgozószobámba és azt mondta, hogy nézd, apa, lerajzoltam a családot. Épp sürgős dolgom volt, nem értem rá vele foglalkozni, ezért rászóltam, hogy menjen ki, később megnézem a rajzát. Sírni kezdett, összegyűrte a papírt és odadobta elém. Soha nem figyelsz rám – mondta és becsapta az ajtót. Mérgesen simogattam ki a papírt, és én hirtelen nagyon szomorú lettem: lányom lerajzolta a testvérét, az édesanyját és magát, de én nem voltam rajta a családi képen! Utánamentem és megkérdeztem, hogy engem miért nem rajzolt le, a legnagyobb természetességgel válaszolta, hogy „apa, te épp külföldön vagy”. Az eset nagyon elgondolkodtatott – azóta tudom, hogy nem nekem kell mindent csinálnom a szeretetszolgálatban. Leültem a feleségemmel – aki különben konduktor, és sokszor hűséges társam a humanitárius munkában is –, megbeszéltük, hogy ezentúl amennyit lehet, együtt leszünk. Nemrég Nyugat-Szaharában, a sivatagban gondolkodtam el azon, hogy új misszionárus született a tizenkét éves lányom személyében, aki egész jól bírta a különleges körülményeket. A családdal együtt voltunk Koszovóban a háború után, eljöttek velem tanulni Csehországba és dolgozni Észak-Koreába. Mélyül a családi kapcsolat, és Istennek hála áldás van rajtunk. Kilencéves kisfiam már nemcsak a kedvenc autóját ajándékozza oda a rászoruló gyereknek, hanem arról álmodozik, hogy ha felnő, akkor speciális mentő lesz belőle. Ma már mindannyiunknak erről szól az élete.
– Sejti már, hogy mondjuk öt év múlva is erről szól majd?
– Amikor éjjel autóval utazunk, a gépkocsi reflektora csak az előttünk levő szakaszt világítja meg, de az út nagy része sötétben marad. A szeretetszolgálat következő lépése a Ráháb-csoport kiterjesztése, amely a prostituáltak között végez felvilágosító és szociális munkát. Megtörténhet, hogy Isten új feladatokkal bíz meg engem, és nyugodt szívvel lépek tovább, mert a szervezet a jelenlegi munkatársakkal nagyon jól működtethető. Nekem is vannak álmaim: ezek jelentős része egy erős, eleven baptista egyházról szól, egy olyan közösségről, melynek van véleménye a világról, és képes Isten szavát hatékonyan és gyümölcsöző módon képviselni. Sokan bolondnak tartanak az álmaim miatt, és nem mondom, hogy nincsenek percek, amikor legszívesebben én is feladnám őket, de olyankor visszanézek az életemre, és beleborzongok, mekkora is az élő Isten hatalma. Vele együtt ugyanis nincs lehetetlen.
origo.hu
Hatalmas hajtóvadászat van érvényben az ország legkeresettebb bűnözői ellen
