Az önt hazafias kémelhárító hírébe keverő, ám dehonesztáló állítását a bíróság előtt bizonyítani képtelen Népszava főszerkesztője a Már bocsánat című írásában kommentálta az ítéletet. Azt írta lapjában, hogy Kondor Katalin nem lehet boldog ettől az ítélettől. Ön hogyan vélekedik erről a kijelentésről?
– Németh Péternek végre egyszer valamiben tökéletesen igaza van. Ugyan miért kellene boldognak lennem? Vagy ha elvesztettem volna a pert, akkor meg mitől kellene boldogtalannak lennem? Egyébként pedig ebben a végtelenül szennyes közéletben senkinek sincs oka arra, hogy boldognak érezze magát. Iszonytató csatározás folyik olyan válogatás nélküli módszerekkel, amelyekben legkevésbé egy ember becsülete számít. És ez teljesen független attól, hogy a bíróság most igazat adott nekem.
– Meglehetősen higgadt elemzésnek tűnik ez ebben a helyzetben.
– Számomra a bíróság nem mondott semmi újat. Én tökéletesen tudom, hogy milyen vagyok. Jóban vagyok a Jóistennel meg a lelkiismeretemmel. A benső béke pedig olyan dolog, amit semmiféle rágalomhadjárat nem tud megingatni, s aminek a hiányán semmiféle sajtónyilvánosság nem tud segíteni.
– Nem is gondolja úgy, hogy valamiféle igazságtétel történt?
– Minden bírósági döntés az, ha nem is képes végső igazságokat megfogalmazni. Elégtételt azonban nem érzek, hiszen én az első perctől tudtam, hogy mi az igazság. Hideg fejjel pedig azt is megállapíthatom: akik be akartak engem sározni, elérték a céljukat. Nem az volt a céljuk, hogy rám bizonyítsák a kémelhárítói múltat, hiszen az az ő köreikben egyáltalán nem szégyenletes tevékenység – még miniszterelnök is lehet az ember. A hitelemet akarták tönkretenni azok szemében, akik méltányolják több évtizedes munkámat. Jól felépítetten minden olyan ember nimbuszát le akarják rombolni, akinek van reputációja – bár lehet, hogy nem kifejezetten a Népszava olvasótáborában. Az úgynevezett polgári oldal előtt akartak erkölcsileg tönkretenni.
– Ennek korábban is voltak jelei?
– Ahogy a kormánypárti kurátorok betették a lábukat a Magyar Rádióba, a Népszavát afféle házi újságként kezdték használni. A kuratórium elnöke például rólam nyilatkozva olyan kijelentést is megengedett magának, hogy nem is érti, miért nem számolok el a múltammal…
– Ezek szerint elképzelhető, hogy Gellért Kis Gábor már be volt avatva abba, hogy mi készül ön ellen?
– Én ezt nem tudhatom. A kuratóriumi elnök úr rendezze el ezt a dolgot a saját lelkiismeretével.
– Egy másik lapban tett nyilatkozatában Gellért Kis arra is utalt, hogy esetleg adás előtt bekéret bizonyos kazettákat.
– Erre nincs joga.
– Arra van joga, hogy a rádió alkalmazottait utasítsa, vagy – mint előfordult – beleavatkozzék a műsorfolyamba?
– Szadai Károlyt, a korábbi kuratóriumi elnököt tudom idézni, aki figyelmeztette Gellért Kis Gábort a belső szabályzatra, miszerint a rádióról adatokat kizárólag rajtam, az elnökön keresztül kaphat, az én megkerülésemre nincs módja és törvényes lehetősége. Kétféle típusú beavatkozási kísérletet tapasztaltam a részéről. Az első, amikor a tágabban vett adminisztrációtól kért kimutatásokat, dolgoztatta a rádió alkalmazottait. Belátható, hogy ők nem erre valók: nem készíttethetnek elő velük például jogszabályt. A másik beleavatkozási forma, amikor az elnök úr betelefonál a rádió élő műsoraiba. Ezt megtette a Vasárnapi Újság és a Krónika esetében is.
– Meglepő tájékozottságot árult el az ügynökkartonok dolgában is.
– Nem tudom, mivel árulta el, másokkal együtt én sem láttam az ő átvilágítópapírjait. De egyet nem értek: hogy veszi magának a bátorságot, hogy engem kioktasson viselkedéstanból, vagy a múltammal kapcsolatosan éppen ő bármiféle számonkérésnek vessen alá? Ezen igencsak meglepődök. Ha megnézünk bármilyen más médiakuratóriumot vagy akár az MTI tanácsadó testületét, egyetlen kurátor szájából sem hangzott el általánosságban olyan kritika, hogy az elnökök alkalmatlanok volnának. Ha idő előtt leváltottak valakit, azt konkrét indokokkal tették. Egész pályafutásom alatt egy kezemen is meg tudom számolni, hány gyalázkodó levelet kaptam – ezek közül a legtöbbet a Calypso Rádió megszüntetése miatt. Miután megvolt a III/III-as igazoló papírom, az ellenségeim csináltak belőlem III/II-est.
– Úgy hírlik, a bírónő igen határozott volt az eljárás során.
– Igen, még az én ügyvédemet is „megdorgálta”, hogy nem nézett utána egy bizonyos 0012/1972-es belügyminisztériumi parancsnak, miszerint a szóban forgó 6-os kartont mindenkiről ki kell állítani – azokról is, akiket nem tudtak beszervezni. Erről az én egy darab papíromról többet írtak, mint mondjuk a világháború bármelyik mozzanatáról.
– Megviselte a nyolc hónapos meghurcoltatás?
– Meg. Mindenki hazudik, aki azt mondja, leperegnek róla a rágalmak. Még a részvétnyilvánítások is végtelenül elfárasztják az embert, noha persze meg is hatnak. Iszonyatosan sokszor meg kellett például hallgatnom, hogy miért lehet egy miniszterelnöknek III/II-es múltja, míg másnak nem. Sokan furcsállták azt a motívumot is, hogy miként tudtam volna én megválni egy olyan szervezettől, amiből nem lehet csak úgy kiszállni. Sokan felhívtak a hálózattól is, s hosszan sorolták, ki mindenki volt beszervezve a média világából. Nagyon műveletlen voltam ezekben a kérdésekben, fokról fokra okosítottak ki. Még azt sem gondoltam először, hogy a Népszava esetleg nem egyedül vív háborút ellenem.
– Vagyis hogy voltak külső segítői?
– A törvény szerint mindenkinek be kellett szolgáltatni minden birtokában lévő ilyen papírt. Kérdés, hogy a Népszava miért nem szolgáltatta be a rám vonatkozó dokumentumot, ha azt hitelesnek tartotta. Vagy azért nem szolgáltatta be, mert tudta, hogy nem hiteles? Ezt senki nem kérdezte meg tőlük. Kutyakomédiát folytathatnak az emberrel, árucikké, zsarolási eszközzé válhat sok hiteles és hiteltelen papír. Én az ügyem előtt is azt mondtam: minden titkosszolgálati papírt nyilvánossá kell tenni a diktatúra idejéből, aztán mazsolázzon belőlük, aki akar. De hát ilyen furcsa ez a mi közéletünk, hogy a szelektivitás mellett voksol. Egy állítólagos jogállam, ami nem hajlandó rendbe tenni a dolgait. Mint közszereplőről bármit leírhatnak büntetlenül rólam – még azt is, hogy homoszexuális vagyok. Nem mintha szégyen volna – de ha egyszer nem vagyok az. Tudomásul veszi az ember azt is, ha leügynöközik, de nem békél meg vele. A jogszabályt olvasva lehetnek ugyan kétségeim afelől, hogy én vajon valóban közszereplő vagyok-e, de hogy Pokorni Zoltán édesapja nem az, arról nem lehet vitát nyitni. Meg sem ismerhették volna a rá vonatkozó iratokat! Ahol ez megtörténik, ahol szakértőkről bármit le lehet írni, ahol nem közszereplőket a múltjukkal zsarolhatnak, ott nincs jogállam. A III/II vonatkozásában csak én vagyok kutatható, más nem? S a törvényhozásban nem akadt egyetlen ember sem, aki szóvá tette volna, hogy ez törvénytelen. Tetszik, nem tetszik, ez minden politikai erő közös felelőssége.
– Rádióelnökként érezte hátrányát az ügynek?
– Gondolom, az intézményünkben is épp úgy megosztotta az embereket, mint a társadalomban. Senki nem kémelhárítózott le az utcán, jellemzőbb volt a rokonszenv-nyilvánítás. De – jóllehet, én nem bújom őket, azt mondják – internetes csetelőfórumokon tovább folytatódik a mocskolódás. Egy ilyen ügyből nem lehet jól kijönni. A társadalom velem rokonszenvező fele anynyira megcsömörlött már a hazugságoktól, hogy azt se hitték volna el, ha anyagyilkos vagyok. A másik tábor meg a bírósági ítéletnek nem hisz. Nem zörög a haraszt – mondják, és ez is volt a célja a rágalmazóimnak. A Magyar Rádiónak mindenesetre ez a játszma óriási presztízsveszteséget okozott: minden botrány – ha valóságos, ha nem – árt a közszolgálatnak. Igen árulkodó volt Németh Péterék azon kitétele, hogy nekik nem is a múltammal, hanem a jelenemmel van bajuk. Elképesztő, hogy egy demokráciában, a társadalmi károkozást is felvállalva, valakik vindikálják maguknak a jogot, hogy ítéljenek élők és holtak fölött.
– Az ítélet befolyásolhatja-e a közrádiónak juttatott költségvetési póttámogatás mértékét?
– Nem befolyásolhatja. Nem ez befolyásolhatja.
– Akkor micsoda?
– Egy olyan támogatás, ami nem normatív, csakis igazságtalan lehet. Ott, ahol megszüntetik az objektivizálható előfizetési díjat, szembetűnő a pórázon tartás szándéka. Ebben a furcsa lobbizási kényszerben én nem állok jól. Két eredendő bűnöm van. Az első, hogy szóba álltam Orbán Viktorral – egy másik országban ezt nem is értik, miért ne nyilvánulhatna meg a közrádióban rendszeresen a kormányfő. A másik bűnöm, hogy nem gázoltam le a Vasárnapi Újságot, ami megszakítás nélkül, 1987 óta működik, s amelyet a baloldali kötődésű elnökök sem gázoltak le, holott sokkal több baj volt vele, mint az én időmben.
– A megbízatása jövő augusztusig szól. Szándéka szerint kitölti a mandátumát?
– Nincs rá garancia, hogy ki fogom tölteni, de eltökélt szándékom.
– Hogy szolgálnak ehhez a kedves idegei?
– Köszönöm, jól. Számot vetettem a helyzettel, megdöbbentettek a támadások, de a lelkem mélyét nem sikerült feldúlniuk. Viszont sok időt és energiát elvont az ügy a valódi munkától. Talán ez is volt a mögöttes szándékuk a támadóimnak.
– Indít személyiségi jogi pert a Népszava ellen?
– Azt hiszem, ez ezek után kötelességem – de igazából nem érdekel. Rábízom az ügyvédeimre. Sajnálom az időt a bírósági eljárásoktól – inkább dolgozom helyette.
origo.hu
Erre mindenkinek figyelnie kell! Vörös riasztást adott ki a Gmail
