Végh Alpár Sándor a Magyar Nemzet Magazin hasábjain Keletre, magyar, avagy hogyan nyerjük vissza illúzióinkat? címmel hat részből álló cikksorozatot jelentetett meg. Tekintettel arra, hogy a szerző által (Őstörténetünk kérdései – A nyelvészeti dilettantizmus kritikája című könyvemmel kapcsolatban) név szerint én is érintett vagyok, így beállok a vitázók sorába.
A cikksorozat vezérgondolata az illúzió, közillúzió. Mi a latin eredetű illúzió jelentésköre? 1. érzékcsalódás (lélektan); 2. olyan elképzelés, ábránd, melyet főként az érzelmek és vágyak irányítanak; 3. valóságnak tetsző látszat. (1. A magyar nyelv értelmező szótára I–VII., Bp. 1952–1962). Szende Tamás (Magazin, 2004. március 27.) szerint az illúziók „tudományos igazoltság nélkül ténynek beállított hipotézisek. Téves voltuk lényege az a kettősség, hogy egyszerre tartanak igényt a tudományos tézis ismérvére és a jelképes érték hitelére. Egy illúzió »igazságértéke« ennélfogva… szükségszerűen »hamis«.” Például tudományosan igazolható tény: a magyarság a honfoglalás előtt a hun, majd a bolgár–török (onogur, kazár) birodalomban élt. A hunok nyelvéről úgyszólván semmit sem tudunk; vezető rétegük feltehetőleg irániakból, törökökből és gótokból (germánok) állt. A magyarban sok a török jövevényszó, de a két nyelv nincs rokonságban (erről még lásd alább). Ennélfogva a hosszú időn át feltételezett magyar–török nyelvrokonság is a hamis illúziók világába tartozik. Ugyanakkor a hosszan tartó érintkezés következtében a magyarságban a törökségre jellemző embertani komponensek hányada rendkívül magas (30-40 százalék körül van).
Végh Alpár Sándor cikkeinek másik kedvelt szava a közillúzió. Mivel az illúzió szónak meglehetősen negatív konnotációja (mellékértelme) van, jobb volna (jobb lett volna) helyette a nemzeti öntudat vagy önérzet, azonosságtudat kifejezéseket használni.
Mielőtt tulajdonképpeni mondanivalómra rátérnék, szeretném egy-két példával megvilágítani a nemzeti öntudat, azonosságtudat (közillúzió) fogalomkörét. Például: a magyar az a nemzet Európában, amelyik körös-körül önmagával határos. Ez a meghatározás a sérült nemzettudatnak ma már szólásszámba menő kifejezése. Másképp kifejezve ez azt jelenti, hogy a magyarság Trianonban elveszítette területének kétharmadát, és az elcsatolt területekkel együtt körülbelül hárommillió magyar a határokon kívülre került. Mindebből az következik, hogy a magyar nemzetfogalom nem szorítkozhat csupán a mai határok között élő magyarságra, hanem a határokon kívül a Kárpát-medencében és szerte a világban szétszórt kisebb-nagyobb néptöredékeket is magában foglalja. Másik példa: az Európai Unió léte fokozatosan maga után vonja az európai azonosságtudat (Végh Alpár Sándor szerint: közillúzió) kifejlődését. Ennek főbb ismérvei a liberálisok és a baloldal szerint a görög– római kulturális hagyományok, továbbá a francia forradalom öröksége. A keresztény, avagy keresztény alapú jobboldal szerint ide tartoznak a zsidó– keresztény vallási és kulturális tradíciók is, jóllehet ezt az előbb említett körök nem akarják elfogadni. Bizonyára sokunk egyetért Végh Alpár Sándornak a lap április 3-i számában írott Köznaplójával, amelyben az unió keresztény hagyományait veszi védelmébe. Informatív értéke miatt fontos a következő megfogalmazása: „a tizenkét csillag az unió zászlaján: Mária koronája”.
Visszatérek eredeti mondanivalómhoz. A nyelveket tipológiai és genetikai ismérvek alapján szokás osztályozni. Tipológiai tekintetben a világ öszszes nyelve (számuk hozzávetőleg négyezer) négy típusba sorolható: 1. izoláló (például a kínai, vietnami); 2. agglutináló vagy ragozó (finnugor, török nyelvek, bantu néger nyelvek); 3. flektáló vagy hajlító típusba tartozók (indoeurópai, sémi nyelvek); 4. bekebelező nyelvek (eszkimó). Ezek a típusok bizonyos magyarázatra szorulnak: az izoláló vagy elszigetelő nyelvek a mondatbeli viszonyokat önálló szavak segítségével fejezik ki (ezen típus felé tendálnak ma a germán – indoeurópai – nyelvcsaládba tartozó skandináv nyelvek és az angol is). Az agglutináló nyelvek a szó elejére vagy végére ragokat függesztenek. A flektáló nyelvek a mondatbeli viszonyokat flexióval (hajlítással), esetek, nemegyszer összetett esetek (komplex morfémák) alkalmazásával fejezik ki. A bekebelező nyelvek esetében a mondatviszonyító eszközök a szó belsejébe kerülnek. Sokak szerint ez nem önálló osztály, hanem az agglutináló típus alcsoportja. Ezek a típusok történetileg nem függetlenek egymástól, hanem az évezredek folyamán ciklikus fejlődést mutatnak. Ugyanakkor nincsenek tiszta típusok, például az agglutináló nyelvekben lehetnek izoláló és flektáló vonások is.
A genetikai osztályozás a történetileg összetartozó nyelvek között leszármazási elágazásokat (genealógiai rend, ágrajz) tételez fel. Ez esetben számolni kell egy ősnyelvvel, amelyből a nyelvfejlődés, a nyelvi elkülönülés folyamán leánynyelvek jöttek létre. A leánynyelvek egy nyelvcsaládot alkotnak (például indoeurópai, uráli/finnugor, török stb. nyelvcsaládok). Az úgynevezett ősnyelv vagy alapnyelv nem a semmiből lett, de ebbe a bonyolult kérdésbe itt nem bocsátkozhatunk bele. Csupán egy lehetőséget mutatunk fel: a nyitott, tehát átjárható rendszert alkotó izoláló nyelvek az érintkezés folyamatában – persze nyelvjárásokra tagolódó – egyetlen nyelvvé olvadhatnak össze.
Melyek a bizonyítékai annak, hogy nyelvünk a finnugor nyelvcsaládba tartozik? Az uráli/finnugor nyelvek az agglutináló típusba tartoznak. Ám ebbe a típusba sorolandók a török, a mongol nyelvek, a koreai és bizonyos mértékig a japán is. (Ez utóbbi számos izoláló jellegzetességgel.) A japán kivételével ezek a nyelvek alkotják az altaji nyelveket, de egyesek a japánt is közéjük sorolják. A török, a mongol és a koreai genetikai összetartozása nem bizonyított, felette kérdéses; a hagyományos altaji elnevezés e nyelvek csoportjára, az egy típusba tartozására és egyáltalán nem genetikai rokonságra utal. E csoporton belül a török nyelvek egymással közeli rokonságban vannak, de nem rokoníthatók az uráli/finnugor nyelvekkel. Rokonításuknak ellentmond az alapszókincs eltérése. Senkit se tévesszen meg, hogy nyelvünkben szép számmal vannak óbolgár, török (onogur) jövevényszavak. És ami ennél is lényegesebb: a finnugor és a török nyelvek nyelvtani (alaktani) elemei nem hozhatók egymással rokoni kapcsolatba. Lássunk néhány példát! A magyar nyelv ősi (primer) esetragjai (például -t/tt, -on/-en/-ön, -á/é: itt, ott, mögött, asztalon, alá, fölé) uráli koriak. A rokon nyelvi példák idézésébe itt helyhiány miatt nem bocsátkozhatok. Az alapnyelvből valók birtokos személyjeleink: -m: -d, -a/-e/-ja/-je, -i: háza, keze, kertje, -nk, -unk/-ünk: házunk, kertünk stb. Ősi legtöbb igei személyragunk is: -m, -d, -a/-e, -ja/-je, -i: látom, látod, látja, nézi, nézte stb. Persze akadnak közöttük ősmagyar koriak is: -k, -sz, -l: látok, nézek, látsz, nézel. Uráli/finnugor koriak mód- és időjeleink is: feltételes módjel -ná/-né, -na/-ne: látnék, látna; -á/-é,
-a/-e: láték, látál, láta stb. A sort folytathatnánk.
Mióta beszélhetünk magyar nyelvről? Az összehasonlító tudomány az eltelt kétszáz–kétszázötven év kutatásának eredményeként bebizonyította, hogy nyelvünk gyökerei az uráli alapnyelv koráig nyúlnak vissza. Az uráli alapnyelv Kr. e. 4000 körül két (finnugor és szamojéd) ágra oszlott. Az uráliak őshazája a tudomány mai állása szerint az Urál-hegység és a Volga–Káma folyók között terült el (a terület átnyúlhatott az Urál szibériai oldalára is). A finnugor alapnyelv Kr. e. 3000 körül finn-permi és ugor ágra különült. A finnugor őshaza – a legújabb kutatások szerint – az Uráltól Finnországig és a Baltikumig terjedt (ez az úgynevezett széles őshaza, pontosabban lakóterület teóriája). Finn-permi csoport: permi nyelvek (zürjén, votják), volgai nyelvek (cseremisz, mordvin), finnségiek (finn, észt stb.), lapp; ugor nyelvek: magyar, vogul, osztják. Az ugor őshaza a déli Uráltól nyugatra feküdt (nagyjából a mai Baskíria területén). Az ugorság déli csoportját alkották a magyarok elődei. Az ugorságnak ez a része (az előmagyarok) az erdős övezet és a sztyepp határvidékén éltek. A keletről meginduló népmozgások (kelet–nyugat irányú vándorlások) indították el az előmagyarok nyugat felé való terjeszkedését. Ez a népvándorlás Kr. e. 1000 körül kezdődött. Az ugorság északi ágától (a mai vogulok és osztjákok elődeitől) való elszakadás a magyarrá váló déli ág önállóvá válását tette lehetővé. Tehát körülbelül 2500-3000 éve beszélhetünk önálló magyar nyelvről. Ennek tárgyalása már a magyar őstörténet körébe tartozik.
Könyvem 110. lapján ezt írom: „a nyelvrokonság és a néprokonság két külön kategória. Aki a kettő közötti különbséget nem tudja, azt erre meg kell tanítani. Aki szándékosan összemossa a kettőt, az vét a nemzeti azonosságtudat ellen.” Nos, ez az összekeverés vörös fonálként kíséri a délibábos nyelvészkedőket, de sokszor nem mentesek tőle a nyelv iránt érdeklődő értelmiségiek sem. Végh Alpár Sándor cikkeinek olvasása közben az a benyomásunk, hogy nyelvünk hun, török rokonítását (minden bizonyítás nélkül, ez persze nem is feladata) közillúzióként fogja fel. A sánta dervis alcímű cikkében azt írja rólam, hogy engem a más nézetűekkel szemben fölény, lesajnálás jellemez. A délibábos nyelvészkedők és őstörténet-kutatók munkálkodása széles skálán mozog. Van, aki azt vallja, hogy az Isten az első emberpárt az űrből bocsátotta alá, és ők természetesen már magyarul beszéltek. Tehát a magyar az emberiség ősnyelve. Más nézet szerint a Csendes-óceánban elsüllyedt földrész (Mu) lakói a magyák (magyarok) voltak, ők tanították meg a népeket nyelvre, földművelésre, írásra. Vannak ezeknél „szerényebb” dilettánsok is: ők a magyart az etruszkkal, sumerral, keltával, törökkel stb. rokonították (a szóba jöhető rokonok száma több száz). Ezen illuzionista álmodókat nem érdekli, hogy e nyelvek egyike-másika rokontalan, úgynevezett szigetnyelv (például etruszk, sumer), mások pedig jól ismert nyelvcsaládok tagjai (kelta-indoeurópai, török-türk nyelvcsalád). Elsősorban a betűk csereberéjén alapuló szóhasonlítgatásokkal foglalkoznak, a nyelvi rendszerekkel nem; ez a kérdéskör amúgy is távol áll tőlük, többségük a magyar nyelvtannal sincs tisztában. Úgy hiszem, megérti az olvasó, hogy a tudományos alvilágnak ezekről a szféráiról nem írhattam dicsérő jelzőkkel.
A tudományos pályára való felkészülés tizennyolc–húsz évet vesz igénybe. Vajon a nyelvészeti kérdésekben tájékozatlan műkedvelők partnerei lehetnek a szakavatott nyelvészeknek? Elképzelhetetlen, hogy bárki szakmai ismeretek híján leállhat vitatkozni más tudományterületek (orvostudomány, genetika, kémia stb.) művelőivel. Délibábos nyelvészkedőink ezt gátlástalanul megtehetik, és meg is teszik. Végh Alpár Sándor azt írja, hogy kioktatok régészeket, lesajnálok történészeket. Ez enyhe csúsztatás. Könyvemben mindössze egy régész és egy történész nyelveredeztetési s következésképp őstörténeti melléfogásait bírálom.
A finnugor nyelvtudomány tudományos tényeken alapul. Nyelvünk finnugor eredete ma ugyanúgy a 2 x 2 = 4 igazsága, mint az angolnak, németnek az indoeurópai nyelvekkel való rokonsága, az indoeurópai alapnyelvből való származása. Így ír Végh Alpár Sándor: „nem olyan tudomány a nyelvészet, hogy némely részét ne kezdhetné ki egy új eszköz, egy tudományos felfedezés, netán egy jól pénzelt ambíció”. Aligha valószínű, hogy a latin, angol, német, orosz stb. rokonságára vonatkozóan felbukkanhat az indoeurópai eredettel szakító vagy attól lényegesen eltérő nézet (például e nyelvek indián, afrikai bantu avagy polinézai származtatása). Ugyanez vonatkozik a finnugor nyelvekre is. Ugyanitt írja: „Jönnek a génkutatók, jönnek az alaposabb történészek.” Szerzőnk ismét egybemossa a nyelvrokonságot és az antropológiai rokonságot. Úgy vélem, fatális félreértés Végh Alpár Sándor könyvemre való hivatkozással tett következő állítása: „néhány északi kutató latolgatja, ki fogja szakítani a finnségi népeket az uráli nyelvcsaládból”. Semmiféle kiszakításról nincs szó. Kalevi Wiik és mások azt mondják, hogy a finnek elődei már tíz–tizenkétezer évvel ezelőtt is Finnországban éltek. Nem bizonyított s egyelőre nem bizonyítható feltevés, mely nem többet állít (persze ez is nagy horderejű), mint hogy a finnugorság lakóterülete a kérdéses időszakban a Baltikumig és Finnországig nyúlt; a lakosság nyelvét finnugornak, majd később finnséginek nevezik.
Vámbéry Ármin turkológus tudományos tevékenységét – bemutatva annak pozitívumait és árnyoldalait is – könyvemben részletesen tárgyalom. Végh Alpár Sándor ellenében úgy vélekedem, hogy nincs számottevő finnugrisztikai munkássága, ezért nem vettem fel a bibliográfiába. Vámbérynak török szöveggyűjtő, néprajzi és folklorisztikai munkássága számottevő.
Befejezésül: nincs a világon finnugor, altaji (török, mongol), indoeurópai vagy asszirológiai (sumer) stb. tanszék, kutatócsoport, ahol a szakemberek a magyart ezekkel a nyelvcsaládokkal, nyelvekkel hoznák rokonsági összefüggésbe, illetőleg a magyar nyelv finnugor eredetét, rokonságát kétségbe vonnák. A tényleges tudományos ismeretek elterjedtségének fokmérői a lexikonok. Nos, az olvasó akármelyik lexikont üti fel, mindegyikben egyértelműen nyelvünk uráli/finnugor eredetéről, rokonságáról olvashat. A dilettáns vélekedés, a tudományos alvilág ezekben nem juthat szóhoz, a lexikonoknak nem feladata a téves és hamis nézetek (avagy illúziók) propagálása. Végh Alpár Sándor vitaindító cikksorozatával – mivel ráirányította a figyelmet a nyelvünk eredetével kapcsolatos alapproblémák megvitatására és remélhetőleg tisztázására – közvetve nagy szolgálatot tett a finnugor nyelvtudomány (Zsirai Miklós kifejezésével élve: nemzeti tudományunk) szélesebb körben való megismertetésének és talán népszerűsítésének.
(Jövő szombaton Bakay Kornél vitacikkét közöljük)
origo.hu
Nem fog hinni a szemének – Mutatjuk, milyen esszéket írt volna a ChatGPT a magyarérettségin!
