A nagy per

Tavaly májusban a Habsburg-család húszezer hektár erdő és két ingatlan mellett visszakövetelte az osztrák államtól a Bécs mellett fekvő Laxenburg kastélyt, összesen 200 millió euró értékben. Az uralkodóházak vagyona nem vehető egy kalap alá egy magánbirtokoséval, megszerzéséhez és elvesztéséhez is jóval több bonyodalom fűződik, mint a közember tulajdonához. Sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a kezdetben nem különösebben vagyonos család a svájci Habichtsburgból, vagyis Héjavárból eljusson a bécsi Burg termeibe. Ebben a sikertörténetben nekünk, magyaroknak vannak fájó emlékeink.
Birtokvitánk volt és talán van is a patinás uralkodóházzal, nem is akármilyen. Megyényi területről szól, s több száz évnyi huzavona után csak az 1920-as években ültek el az utolsó hullámai anélkül, hogy tisztázódott volna a kérdés. Az történt ugyanis, hogy I. Lipót német-római császár és magyar király 1702-ben gazda nélkül csinált vásárt: 500 ezer akkori forintért áruba bocsátotta az ország egy részét, a Jászságot és a két Kunságot, összefoglaló nevén a Hármaskerületet. Ellentmondva mind a hatályos magyar törvényeknek, mind saját koronázási esküjének, amelyben benne foglaltatott, hogy az ország területi épségét minden körülmények között megőrzi, abból idegenek kezébe semmit nem juttat. Ezt hivatott jelképezni a magyar koronázási szertartás egyik mozzanata is, amikor az uralkodó teljes díszben, lóháton felléptet a haza földjéből összehordott dombra, és kardjával a négy égtáj felé suhintva tesz hitet határaink és az ország területi épségének védelme mellett. Jelen esetben az aktus inkább biztató intésnek bizonyult a külföldiek számára: gyertek vásárt ütni az eladó javakra!
A hívó szóra hamar akadt is jelentkező a Német Lovagrend képében, amely régi sérelmét enyhítette a magyarországi birtokszerzéssel, és kellő tőkével is rendelkezett az üzlet nyélbe ütéséhez. A rend azért kötődött érzelmileg Magyarországhoz, mert egyszer már voltak itt birtokai. A Bánk bán históriájából is ismert II. Endre király telepítette be a lovagokat Erdély délkeleti részére, a Barcaságba (1211), katonai támogatást remélve tőlük. Ezt meg is kapta, de nem volt benne sok öröme. A rend bevált gyakorlatának megfelelően gyorsan önálló hatalommá nőtte ki magát, vitatva mindenféle magyar egyházi és világi hatóság fölötte gyakorolt jogait, aminek köszönhetően a király rövid úton kitessékelte őket az országból (1225). Később többször is megpróbáltak visszatérni – sikertelenül –, így most kapóra jött nekik a váratlan ajánlat. Siettek is belefoglalni az adásvételi szerződés végleges szövegébe azt a kitételt, hogy a továbbiakban a birtokszerzésre alapozva igényt tarthatnak más magyarországi területekre is, ha jogosultságukat hitelt érdemlően igazolni tudják. Biztos, ami biztos, csendestársként bevették a boltba a nem túl jó emlékezetű Kollonich Lipót bíboros érseket is, aki az egyik fő mozgatója volt a török kiűzését követő birtokátrendezéseknek. Nem rajtuk múlott, hogy az üzlet végül korántsem hozta meg a remélt hasznot, mivel a hatalmas összegért darázsfészket vásároltak, amelyet igyekeztek minél előbb kiengedni a markukból.
Kérdés, mi vihette rá az uralkodót az országos felzúdulást kiváltó példátlan lépésre. Egyszerű és világos oka volt: a pénzhiány. A Habsburgok kincstára mindig legendásan visszhangos helyiség volt. A török sem ment ki ingyen, és a Habsburg-ház európai léptékű politizálása miatt a nyakán volt a spanyol örökösödési háború is. Ebben a sakkjátszmában Magyarország csak egy bábu volt a sok közül. A kamara rövid szemlélődés után megtalálta a fedezetet a pénzszerzésre: ez részben a török kezéből visszavett területek jog szerinti birtokosainak megsarcolása, részben az igazukat bizonyítani nem tudók földjeinek elkótyavetyélése volt. Ily módon sorra ellentételezték azokat a számlákat, amelyeket hadiszállítók és más üzletemberek nyújtottak be az udvarnak, igen színessé téve rövid idő alatt a magyar arisztokráciát. Ekképp kapaszkodhatott akár egy bécsi péklegény is az olcsón szállított liszteszsákokon a grófi címig. Messze kerültünk már ekkor a korábbi virtustól, amikor az egyik törzsökös magyar főúr az egyszerűség kedvéért azzal fogadta a posztókereskedőből lett új kollégát, hogy a saját rőfjével verte ki frissen szerzett birtokából és az országból. A magyar országgyűlés szorgalmasan honosította a frissen kreált főrendeket, de a 40 milliós államadósságot így sem sikerült kifizetni.
Ekkor merült fel az a baljós gondolat, hogy a visszafoglalt országrész olyan területét kell áruba bocsátani, ahol nem fenyeget a vármegye sáncai mögé húzódó birtokos nemesség ellenállása. Erre tűnt alkalmasnak a Jászkunság, amely az Árpád-házi uralkodók óta nagyfokú autonómiát élvezett, a nádoron mint főbíráján keresztül egyedül a királynak volt alárendelve, nem tartozott a vármegyei rendszerbe. Különféle jogi csűrés-csavarás útján hamarosan semmissé nyilvánították a jászkunok jogait, amelyeket betelepülésükkor és a trónnak tett szolgálataikért kaptak IV. Bélától, illetve Károly Róberttől, majd utódaiktól. Nem érdemtelenül, mert a legtöbbször a trón érdekeiért hadakozó jászkunok száma a sorozatos háborúk alatt annak a lélekszámnak a töredékére apadt, ahánnyal bejövetelükkor átlépték az ország határait. Hiába tiltakozott a méltánytalanság ellen maga a nádor is, Esterházy Pál herceg, az ország második közjogi méltósága, az udvar – legalábbis egy időre – keresztülvitte akaratát, az üzletet nyélbe ütötték.
A lovagrend nem örülhetett túlságosan új szerzeményének, mert a közben kitört Rákóczi-féle szabadságharc miatt – amely természetes következménye volt a hasonló ügyletek sokaságának – csaknem egy évtizedig gyakorlatilag a lábát sem tehette be ebül szerzett jószágába.
A szabadságharcot lezáró szatmári békében már tételesen szerepelt az eredeti jogállapot visszaállításának igénye, s innen átkerült az ügy a jogtudorok kezébe, amivel el is odázták a megoldást több száz esztendőre. Abban mindenki egyetértett, hogy a fennálló állapot törvénytelen, csak pénz nem volt a megoldásra. Az országgyűlés 1715-ben kimondta, hogy a Jászkunság visszaváltása az ország kötelessége, amit kiegészítettek azzal, hogy az összeg felének kifizetését a kincstár vállalja magára; de ez végül csak írott szó maradt. Ettől függetlenül mind a mai napig jogalapjává lett az ügyre vonatkozó minden igénynek.
Végső szükségükben a Jászkunság lakói Mária Terézia alatt emberfeletti terheket vállalva magukra összeszedték azt a pénzt, amelyet más tett zsebre a földjükért. Kifizették az időközben nyűggé vált vagyonától szabadulni akaró lovagrend kezéből a pesti Invalidus-házra átruházott földjük árát, az 575 900 forintra hízott összeget. Ezt nevezik a mai napig redemptiónak, megváltásnak, amely egyik alapja a jászkun öntudatnak.
Azóta a nagy per gondolata. Bevasalni az országon és a királyon azt, amivel tartozik. Az állam ellen már sokan léptek fel keresettel – elég, ha a mostanában folyó kárpótlási ügyekre gondolunk –, de a királyt bíróság elé citálni merészebb ötletnek tűnik. Igaz, hogy egy régi anekdota szerint egy berlini molnár, akinek valamilyen összekoccanása volt Nagy Frigyes porosz királlyal, ezekkel a szavakkal távozott a palotából: „van még Berlinben bíróság”, de a jogtörténet nem hemzseg a hasonló ügyektől.
Az egymást követő országgyűlések sorra megerősítették az első, 1715-ös határozatot, miszerint a jászkunoknak ki kell fizetni a pénzüket, de a kérdés sohasem jutott ennél tovább. A kiegyezésig mindig közbejött valami, 1868-ban azután kezdték komolyabban venni a dolgot. Még a haza bölcsét, Deák Ferencet is meg tudták nyerni ügyüknek. Ekkor azonban megint beütött a mennykő. A korábban mindig egységes Jászkunságot 1876-ban szétszedték részeire, és betagolták a vármegyei rendszerbe. Ezzel időlegesen sikerült lecsendesíteni a háborgás hullámait, de az a századfordulóra újra erőre kapott. Kiskunhalas városának vezetése 1902-ben zászlajára tűzte a kárpótlás kérdését, bár a kezdeményezés némileg tragikomikus módon rövid idő alatt hamvába halt. A költségekhez szükséges néhány ezer korona összeadása ugyanis lehűtötte a kedélyeket, és az ötletről még abban az évben „megfeledkeztek”.
A jászok viszont keményebben léptek fel. Egy jász redemptusszármazék, Kele József megyei főügyész Almásy László jászberényi ügyvéddel összehívta a jász redemptionális községek küldötteit, majd Kele József könyv alakban is összefoglalta követeléseiket. A kibontakozó pernek a jászsági kezdeményezés lett az alapja, mozgatója pedig Kele József, akinek alapos jogi és történeti ismeretei, elszántsága és szervezőkészsége láttán a két Kunság is a pert támogatókhoz csatlakozott. A Kiskunság részéről Hermán Ferenc kiskunhalasi ügyvéd vette kezébe az események irányítását, így kellő jogászi felkészültséggel indult meg a közös fellépés szervezése. Sikerült azt is eldönteniük, hogy a kárpótlás az érintett községeknek járjon, és ne az egykor befizető családok leszármazottainak, ami rengeteg bonyodalmat okozott volna többek között az eltérő vagyonnövekedések miatt.
Végül megszületett a per alapjául szolgáló kérvény – Hild Viktor szolnoki történész nyolchavi kemény munkájával –, amelyet az évszázadok alatt felgyűlt indulat túl erős megfogalmazásainak kigyomlálása után benyújtottak a törvényhozásnak. Ezzel a per előkészítése tulajdonképpen befejeződött. A képviselőház határozatot hozott, amelyben elismerte a követelés jogosságát, és utasította a kormányt, hogy az összeg nagyságára és a teljesítés módjára vonatkozóan igyekezzen megegyezésre jutni az érintett városokkal és községekkel, mert a kárpótlás azok közvagyonát fogja gyarapítani. Ez volt az önmegváltás ügyének csúcspontja, utána megkezdődött az erők szétforgácsolódása. A beadványt 1907. november 14-én nyújtották át Wekerle Sándor miniszterelnöknek, aki kedvezően nyilatkozott az igény kielégítéséről, majd továbbküldte saját magához a pénzügyminisztériumba. Wekerle Sándor nem véletlenül állt igen csavaros eszű ember hírében, el is tudta fektetni a paksamétát addig, amíg át nem adta hivatalát jászkunostul a zord természetű Tisza Istvánnak. Tiszával gyakorlatilag pont került az ügy végére, mert ő már a közelgő nagy háború hangjaira fülelt és nem a Hármaskerület panaszára. A világégés meg is érkezett, és nemcsak a nagy pert mosta el, hanem a jogkövetelésben részt vállalók nagyobb részét is. A háború utáni számvetésnél kiderült, hogy a mozgalom régi tagjai közül addigra 114 fő meghalt, csak 59 maradt életben. A húszas években a szervezkedés lelke, Kele József is megtért teremtőjéhez, s ezzel, úgy tűnik, örökre befejeződött a jászkunok igazságkeresése.
Mi maradt belőle mára? A háború kirobbantója, illetve annak utódja, az utolsó király az 1921-es trónfosztással a sáncokon kívül került. Ha a Habsburg-házzal szembeni igényt – amely az 1715-ös országgyűlési határozat szerint a teljes összeg felére vonatkozik – magánjogi követelésnek tekintjük, számolni kell az elévüléssel. Az első világháború utáni konszolidáció idején hallatszottak ugyan gyenge hangok, amelyek felvetették, hogy a követelést érvényesítsék a Habsburgok magyarországi birtokaival szemben, de nem jutottak el a meghallgatásig. A kommün kavarodása után a nagymértékű vagyonelkobzási szándék óhatatlanul azokat az időket elevenítette volna fel, amelyet mindenki igyekezett mihamarabb elfelejteni. Fel sem merült az a kérdés, hogy az uralkodó egyáltalán magánember-e, és a vagyona magántulajdonnak tekinthető. Valaha, a birtokszerzés idején ez minden bizonnyal összemosódott. A kárpótlás másik felének ügye is, amelyet az ország vállalt magára, fogas kérdés, amelyen igen jól el tudnának vitatkozni a jogászok. Voltak ennél cifrább ügyek is az utóbbi bő évtizedben, amikor nem az volt a probléma, hogy nagyon régi vagyonokat hogyan lehet újra élővé tenni, hanem az, hogy a semmiből hogyan lehet új keletű gazdagságot alkotni. A pénzügyérek is törhetnék a fejüket, hogy mit ér ma valójában a követelés, még ha a kamatokat nem számítjuk is. Ezt még megbecsülni is igen nehéz lenne. Az első világháború előtt a néhai félmillió forintot 28 millió koronára tették, de azóta végképp bonyolulttá vált az átszámítás. Támpontként szolgálhat, hogy az eladás után, 1745-ben ez az öszszeg az akkori évi összes állami kiadás egynegyedét tette ki. Ha kifizetnék, hirtelenében talán azt sem tudnánk, hová tegyük.