A nélkülözhetetlen

Amikor átvette a mesteredzői címet, azt nyilatkozta, ő csupán egy sikeres ember, aki szereti a rozét, és nagyon boldog, amiért sok minden sikerült neki életében. Nem szerénykedett, élete vezérfonalát foglalta össze egy mondatban Rátgéber László, akinek megadatott, hogy gyerekkora nagy élményeit – kosárlabda, zene, család, barátok – átmentse, és a magáénak tudhassa felnőttként is.

Eddigi élete felében kosárlabdaedző volt, ami azért figyelemre méltó, mert még negyvenéves sincs.
– Várjon… Harmincnyolc éves vagyok, nyolcvanötben kezdtem edzősködni, de ez csak egy adat, nem érdemes belőle messzemenő következtetéseket levonni. Már csak azért sem, mert nem volt meg bennem a nagy elhatározás, hogy kosáredző leszek, semmi más. Annak ellenére sem, hogy anyu és apu kosaraztak, válogatottak voltak, sőt apu edzősködött. Valahogy belenőttem az egészbe. Megszoktam, hogy apu nincs otthon, anyu elutazott, hogy a vereség bosszantó, a siker nagy boldogság. Játszottam persze én is, voltam serdülőbajnok, de aztán abbahagytam. Egyrészt inkább élvezni akartam az életet, másrészt pedig akkoriban Drazsen Petrovics és Toni Kukocs jelentette a kosárlabdát nálunk, Jugoszláviában, hozzájuk nem mérhettem magam, és nem csak azért, mert alacsony emberke voltam a pályán.
– Mi szeretett volna lenni? Orvos? Mérnök? Ügyvéd?
– Nem gondolkoztam ilyesmin. Apu az elektrotechnika felé terelt, nem voltam rossz matekos, de az ilyen meg olyan áramkörök, a mérnöki precizitás távol áll az én neurotikus alkatomtól. A sportot szerettem, kitaláltam, hogy testnevelő tanár leszek, hiszen ott a nyár, jókat lehet sakkozni a marxizmustanárral, az órán pedig bedobom a labdát a gyerekek közé, hogy kosarazzanak vagy focizzanak.
– Biztató távlat, tagadhatatlan, ehhez képest már főiskolás korában edzőként dolgozott.
– Az apám mellett, ez fontos! És nagy szerencse, mint ahogy az is, hogy serdülőként, ifiként olyan edzőim voltak, akiktől lehetett tanulni. Újvidéken két csarnok volt, egy tizenkét- meg egy kétezres, hol itt, hol ott töltöttem napjaimat. A városi bajnokságban tíz serdülőcsapat indult, volt tehát élet. Mindez azért fontos, mert így egyetlenegy terület sem hiányzott, amely lényeges az edzővé váláshoz. Én adtam a személyiségemet, mert ez az alap, emellett ott volt a családi háttér, a jó edzők, a jó meccsek és persze a nagy sörözések, mert, ha hiszi, ha nem, sokszor többet lehet tanulni egy éjszaka alatt a mágusoktól, mint a legjobb tankönyvekből. A sztorikból. „Amikor én időt kértem… amikor tíz lepattanót szereztünk egymás után…” és így tovább. Ebbe csöppentem bele, hál’ istennek a legjobb iskolába.
– Az ilyen környezet alkalmas arra, hogy az ember hamar elhiggye: ha nem is nagy, de jó edző.
– Nem feltétlenül. Én nyolcvannyolctól tartom edzőnek magamat, akkor éreztem rá, hogy mi is az. Nehéz ezt megfogalmazni, a lényeg, hogy edzéseket tartottam meg meccseltem, de csak lassan itatódtam át az egésszel. A serdülőkkel mindent megnyertem még a Nagy-Jugoszláviában, ez lényeges, huszonnégy évesen pedig az enyém lett az első csapat és az első nagy sikerek. Kezdésként például idegenben, hoszszabbításban megvertük a Partizant Belgrádban, aztán otthon tízenvalahány ponttal a Crvena Zvezdát. Ez azért érdekes, mert a Vojvodina huszonkét évvel azelőtt nyert ellenük, akkor, amikor még édesanyám is játszott a csapatban. Szóval így indultam, aztán a serdülőválogatottal Európa-bajnoki második lettem, majd másodedző a nagyoknál a barcelonai olimpia előtt. És akkor jött a törés, az olimpián ugyanis Jugoszlávia nem indulhatott. Pokoli érzés volt.
– A következő esztendőben már Pécsett találjuk. Miért jött el Újvidékről?
– Több oka volt, talán a háború a döntő, noha a legnehezebb éveket otthon töltöttem. De egyszerre beszűkült minden, szakmailag is, hiszen önálló lett Szlovénia, Bosznia, Horvátország. És az infláció! A fizetésem az egyik nap ezerötszáz márkát ért, nem sokkal később már csak húszat. Délután ötvenezer dinárt fizettünk egy sörért, este ötszázezret, másnap pedig ötmilliót. Az árut ki sem rakták a boltokban, mindent csak feketén lehetett venni. Ilyenkor az embernek, ha teheti, mennie kell. Biztonság nélkül képtelenség normálisan élni.
– Miért éppen Pécset választotta?
– A véletlen hozta így, még akkor is, ha ismertem a csapatot, hiszen sokat mérkőztünk velük, utána pedig beszélgettünk, borozgattunk, ahogy illik. A lényeg, hogy a menedzserem, Pásztor Géza szólt, ugorjunk át Pécsre, mert edzőt keresnek. Jó, mondtam, úgyis kellene egy új kipufogó a Peugeot-hoz. Tárgyaltunk, aztán hazamentünk, apám kérdezte, mi van, mondtam, hogy komolytalan az egész. Aztán két nap múlva telefonáltak, hogy kössünk szerződést.
– Új ország, új emberek, teljes életformaváltás. Az ilyesmi nem könnyű.
– Általában így van, de egyrészt Pécs és Újvidék nincs messze egymástól, másrészt pedig az apám azt mondta, jól van, menjél, de mi hazavárunk. Így már nem olyan nehéz. Azt se felejtse el, hogy Újvidék és Pécs nagyon hasonlít egymáshoz. Mindkét helyen több nemzetiség él egymás mellett, mindkettő város, de mindenhová el lehet jutni tizenöt–húsz perc alatt, az emberek nyitottak, szívesen barátkoznak. Ezzel együtt a legjobban a gyerekkori barátok hiányoztak, hiányoznak, még úgy is, hogy a legtöbbjük szintén elment Újvidékről, Torontóban, Ausztráliában, New Yorkban vagy éppen Budapesten él. A háború olyan kataklizmával járt nálunk, mint Magyarországon ötvenhat. Nekem jobb, mint a többieknek, hiszen a kosárlabda megmaradt, és a nyelvet is tökéletesen beszélem.
– Hogyan fogadta a szakma Magyarországon?
– Sehogy. Nem ismertek. Egy továbbképzésen meg is kérdezte tőlem az egyik edző, hogy miért éppen engem választottak a pécsiek? Széttártam a karomat. Egyébként nem volt nagy ügy az érkezésem, alig foglalkoztak akkor a Péccsel, szétvert csapat volt, nyertek egy bajnokságot, aztán mindenki elment. Jellemző, hogy kezdetben még melegítőnk sem volt, az edzésekre mindenki hozta a magáét. Volt viszont esély a fejlődésre.
– Ahhoz képest nem csupán a csúcsra, hanem a mennybe jutottak.
– Kilencvenhétben jött a fordulat, akkor lettünk önállóak. Hogy érezze a különbséget, elmesélek egy történetet. A BSE-vel játszottunk négyezer néző előtt, ami nyolcszázezer forint bevételt jelentett, mégis, amikor a visszavágóra utaztunk, nem volt pénz a klubkasszában arra, hogy megebédeljünk a csapattal. Mert éppen új bútor kellett a futballszakosztálynak. Az önállóság azért jó, mert gazdálkodhatunk. Mint a háziasszonyok. Tudjuk, mennyink van, mennyi várható, és aszerint költünk.
– Azóta az önállóság már a múlté, újra a PVSK nagy családjának tagjai.
– Így igaz.
– Eléggé szűkszavú lett.
– Erről nincs mit beszélni, hiába vagyunk sikeresek, hiába játszunk rendre ezrek és ezrek előtt, megint csak a klub egyik szakosztálya vagyunk. És még csak nem is a legeredményesebb, mert mi csupán egy bajnoki címet, egy kupát nyerhetünk esztendőnként, más sportágakban viszont több kategóriában osztanak aranyérmeket.
– Szerintem a PVSK-ról mindenkinek a kosaras lányok jutnak eszébe, meg aztán a közönséget nem lehet becsapni, ha ezrek kíváncsiak önökre, akkor kell tudniuk valamit. Olyat, ami érték.
– Egyetértek. Elégedjen meg ennyivel.
– Én megelégszem. Talán kevésbé lesz szófukar, ha arról beszél, mi újat hozott a pécsieknek.
– Azt hiszem, főként a szemléletem más, mint korábban. Nálam a kommunikáció a legfontosabb, de másként kell beszélnem a játékosokkal, másként a vezetőkkel, a drukkerekkel, másként a nyilvánosság előtt, ugyanakkor mindig ugyanazt kell mondanom. Én ezt tudom, érzem, nálam ez magától értetődik. Csinálom, de hosszabb előadást nem tudnék róla tartani.
– Elég sok mindenre mondja, hogy a dolgok csak úgy alakulnak maga körül, nincs semmire recept, mindenfajta okoskodás csak utólagos következtetés.
– Így igaz, és így van jól. Teszi az ember a dolgát, a lehető legtöbbre törekszik, aztán hol lassabban, hol gyorsabban lesz belőle valami. Lehet elméletet fabrikálni hozzá, ha nagyon muszáj. Mondják például, milyen jó, hogy ez a Rátgéber nemcsak edzősködik, hanem néha énekel is. Szépen hangzik, de Lovasi Bandival úgy lettünk barátok, hogy megkértem, írjon nekünk indulót. Megírta, közben összebarátkoztunk. Ő eljárt az edzéseinkre, én a próbáikra, leültünk, beszélgettünk, tudta, hogy nekem a kosárlabda és a zene a mindenem, fölkért, hogy lépjek föl velük, a Kispál és a Borzzal. Nem vagyok zenész, a hallásom sem tökéletes, de végigcsináltam a hőskort pincékben, garázsokban, volt nekünk is zenekarunk. Tudom, mi a rock and roll, tudom, mi a színpadi beállás, miből áll egy koncert, ezért aztán szíves örömest vállaltam. Könnyű dolgom van, profik vesznek körül. De mindez abból ered, hogy kellett egy induló.
– Azért nagy mázlista, hiszen a gyerekkori mániáiról, a kosárlabdáról és a zenéről nem kellett lemondania felnőtt fejjel sem.
– Jól hangzik, de tudom, hogy a színpadon az az érdekes, hogy egy kosárlabdaedző énekel. Más kérdés, hogy nekem mit jelent, mennyi energiát ad. Nem maga a fellépés, hanem az, hogy kikkel vagyok ott. Mert minden, amit szeretek, csak akkor élvezetes, ha azokkal csinálom, akikkel jól érzem magam. Tizenegy éve vagyok Pécsett, nem mennének jól a dolgok a csapatnál sem, ha nem így lenne.
– Többször elismerte, hogy önt csak elviselni lehet, ez a legtöbb.
– Most sem mondok mást, de azért persze remélem, hogy végletes a megfogalmazásom. Akik jól ismernek, talán bizonyíthatják, főként, mert mifelénk az járja, hogy ha megismer valakit az ember, egy kicsit meg is szereti. Biztosan nem könnyű velem, de azt hiszem, meg lehet szokni. Az öntömjénezésemet például, amelyben szintén sok a túlzás, de nekem erőt ad ez is. Volt idő, amikor megköveteltem, hogy mindenki Kapitány úrnak szólítson, máskor meg a Nélkülözhetetlen titulus kellett. Ehhez jön még, hogy nálam nincs demokrácia, a sportban, a csapatnál nem is lehet. Egy a főnök. Minden szempont érdekel, de én döntök, ha pedig kell, sokkolom a környezetemet, ha föl kell rázni a játékosokat, nem számít a módszer. Ezerszer elmondtam, elmondom, hogy a világban csak potenciális idióták és valóságos idióták vannak, ebből kell kiindulnunk. Ez is túlzás persze, de szerintem sok benne az igazság. Szóval, tudom, mit akarok, de nem hiszem magamat csalhatatlannak. Hogy ide is tűzzek egy igazságot, jobb jó úton haladva tévedni, mint rossz úton menni.
– Az elmúlt évtizedben sokat változott. Hol van már az az idő, amikor időkérés alatt lement fekvőtámaszba, vagy megdöntötte a helyből magasugrás világrekordját…
– Régi önmagamhoz képest kezes bárány vagyok, aminek két oka is van. Az egyik a külföldről jött játékosok jelenléte. Kivel ilyen, kivel olyan nyelven beszélek, az indulataihoz pedig csak az anyanyelvén talál az ember megfelelő árnyalatokat, én például magyarul. A másik a gyakorlat. Ahogy telnek az évek, egyre több olyan helyzettel találkozom, amelyhez már volt szerencsém. Az ismerős szituáció nem az indulatokat, hanem a tapasztalatokat hozza felszínre. Ezzel együtt semmiből sem engedek, ami fontos. Minden az én kezemben összpontosul, mint a családban. Apu dicsér, apu büntet – ezért családfő.
– Az ilyesmit könnyű megszokni a családban, Pécsett, a válogatottnál már nehezebb.
– Igen, ott visszatérően rövid az idő arra, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért, de az más világ. Ugyanakkor nem ez a legnagyobb baj, hanem a motiváció hiánya. A világversenyeket a szezon előtt rendezik, akkorra már mindenkinek van szerződése, a játékosok már eladták magukat. Hiába tűnnek ki, legkevesebb egy évig nem változtathatnak. Ez sok mindent befolyásol, érthetően, hiszen a játékosoknak a klubjuk jelenti az egzisztenciát. Így aztán nincs kényszer, mindenki önmagát adja, egyformák pedig nem vagyunk.
– Furcsa ellentmondás, hogy miközben a kosárlabda tölti ki az életét, nem a kosárlabdát tartja a legfontosabbnak.
– Az életben az élet a legfontosabb. A kosárlabda nagy találmány, az én szeretett hivatásom, de aki rácsavarodik, vele fekszik és kel, az éppen ott nem viheti sokra, ahol szeretné: a pályán. Azt szoktam mondogatni, túl keveset vagyunk itt a földön ahhoz, hogy rossz borokat igyunk. Értheti szó szerint is, de több van a mondatban. Az én stábomban az a jó, hogy mindenki vevő a humorra, ha utazunk, ezer és ezer marhaságban vagyunk társak. Előfordult, hogy ebédnél megbeszéltük, rászólunk egymásra, mint a gyerekekre: hogy eszel? … ne csámcsogj! Képzelheti, mit szóltak azok, akik nem voltak beavatva. Vagy a telefonok… Aki elöl hagyja a mobilját, számíthat arra, hogy elküldünk rajta egy üzenetet, amelyre olyan válaszokat kap, hogy csak kapkodja a fejét. Az élet akkor szép, ha minden olyat megengedünk magunknak, amiből nincs káruk a szeretteinknek, a barátoknak, a családnak, azoknak, akik fontosak az életünkben.
– A családja is osztja az elméletét?
– Határeset. De nagy erő, hogy van mellettem egy csodálatos asszony és két gyönyörű gyerek. Anyunak pedig, azt hiszem, már kevesebb újdonsággal szolgálhatok, mint saját magamnak.