Baloldali (eredet)mítoszok

Nehéz eldönteni, a fél ország provokálásának, megalázásnak szándéka vagy őszinte meggyőződés vezérelte-e az MSZP mai és egykori elnökét, amikor pártjuk kampányindítóján figyelemre méltó gondolatokat fogalmaztak meg saját magukról és politikai ellenfeleikről. Kijelentéseik nem előzmény nélküliek, ilyen lecsupaszított, tömény formában mégis ritkán tanulmányozhatjuk a létező magyarországi baloldal ön- és ellenségképét kifejező sematikus világképet. Kovács László a Werber–Tóbiás kettős által kiképzett aktivisták előtt az MSZP-t a legdemokratikusabb pártnak nevezte, amely a legtöbbet tette a hazáért. A békés rendszerváltásért is ők tették a legtöbbet, amikor átadták a hatalmat – folytatta –, majd megemlítette, hogy Horn Gyula kormánya mentette meg az országot a gazdasági összeomlástól. Maga az egykori miniszterelnök nem annyira az önfényezésben, inkább a jobboldal szidalmazásában alkotott maradandót, de ez nem meglepő annak kinyilatkoztatása óta, hogy az Európai Unióba nem vinne magával néhány millió gyülevész, szalonképtelen magyart. A kampánynyitón nem csupán hazugságokkal vádolta a kormány demokratikus ellenzékét, hanem szélsőjobboldali eszmékkel és a fajgyűlölettel (!) is összefüggésbe hozta. Kovács és Horn, a két régi ellenfél most közös kottából énekelte a maga szólamát.
Kijelentéseikkel tovább mélyítették az általuk amúgy kárhoztatott árkokat. A jobboldalra szavazók tömege zsigerből, gondolkodás nélkül utasítja el az efféle megnyilatkozásokat, mégis hasznosnak tartanám, ha egyszer értelmes vita folyna a szocialistáknak az állampárti korszakhoz, a rendszerváltáshoz fűződő viszonyáról, az 1990 utáni demokratikus jogállam politikai folyamataiban játszott szerepéről. Ezt a vitát, amelyben érvekre érvekkel kell felelni, nem lehet(ne) megspórolni, hiszen Kovács és Horn világképe uralja nemcsak a szocialista párt politikusai, tagjai, hanem szavazói jelentős részének a gondolkodását is. Főként a jelenlegi pártelnök szavaiból lehet kihámozni az MSZP önképét befolyásoló mítoszokat, amelyek azt próbálják igazolni, hogy ez a párt hivatott a nyugati közösséghez tartozó, demokratikus Magyarország irányítására, nemcsak a jelene, hanem a bűnöktől gondosan megtisztított múltja miatt is. Nézzük meg tehát röviden a Kovács-féle mitikus párttörténet csomópontjait.
1. Az MSZP és a múlt. Kovács László arra hivatkozva tulajdonít kulcsszerepet (előd)pártjának a rendszerváltás folyamatában, mert átadta a hatalmat, hogy demokrácia legyen Magyarországon. Elöljáróban érdemes megjegyezni: miután többes szám első személyben szólt a hatalom átadásáról, elismerte azt a jogilag is releváns tényt, miszerint – hiába vannak kisebb-nagyobb számban egykori párttagok, az 1990 előtti közélet különféle rendű és rangú szereplői más pártokban is – az MSZP az MSZMP utódpártja. Az átalakulás békés volt, hiszen az állampárt végül nem szegült szembe erőszakkal a változásoknak. Itt két kérdés vetődhet fel: tartozunk-e hálával ezért a szocialistáknak, illetve volt-e reális alternatívája a hatalom átadásának? Tény, 1989-ben az erőszakszervezetek az akkori hatalom teljes kontrollja alatt működtek, abban azonban nem vagyok biztos, hogy a fegyveres erők végrehajtottak volna egy, a Tienanmen térihez hasonló vérfürdőt, ha erre parancs érkezik. De ami ennél is fontosabb, a Nyugattal való egyeztetések nyomán Moszkva sem támogatott volna egy ilyen fellépést. A világpolitikai változások ismeretében tehát kijelenthetjük, hogy a békés hatalomátadásnak nem volt alternatívája, sőt ez, néhány őskövületet leszámítva, egyenesen egyezett az állampárti elit érdekeivel. Egyrészt náluk jobban senki sem ismerte a gazdasági válság valódi mélységeit, s azt, hogy a csőd további menedzselése milyen politikai kockázatokkal jár. Másrészt hamar meggyőződhettek arról, hogy az átalakulás nemhogy egzisztenciális fenyegetést nem jelent a számukra, hanem éppen az egyéni boldogulás újabb lehetőségeit nyitja meg előttük. A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy Medgyessy Péter, Horn Gyula vagy Németh Miklós nem tekinthető a demokratizálódás katalizátorának. Jellemző, hogy szocialista körökben a kerekasztal-tárgyalásokon engedékeny, a népfelkelésről szóló bejelentésével kockázatot vállaló Pozsgay Imréről ma is mint árulóról beszélnek. A szerveződő ellenzéki mozgalmak vezetői kifejezetten reformellenesként emlékeznek az állampárt és szatelitszervezetei olyan képviselőire, mint Tóth András vagy Kósáné Kovács Magda. Azzal, hogy az MSZP-t ellenfelei is elismerték a demokratikus közélet jogilag egyenrangú szereplőjének, lerótták a „hálájukat” azért, mert a szocialisták az idők változását és érdekeiket felismerve tudomásul vették a rendszerváltozást. De minden okunk megvan arra, hogy az átalakulás folyamatát továbbra is két szembenálló fél, a rendszerváltó ellenzék és az állampárt küzdelmekkel kísért alkudozásaként szemléljük.
2. Az MSZP és a haza. Az MSZP tett a legtöbbet a hazáért – vélekedett Kovács László. Nem tudni, pontosan mire is gondolt itt a nagy mítoszteremtő, ezért csak néhány megjegyzéssel árnyalnám a szocialisták önmagukról festett képét. A párt mai vezetőinek többsége nem hozható kapcsolatba a Rákosi-korszakban vagy a kádári megtorlás idején elkövetett bűnökkel, a nyolcvanas években történtekkel már annál inkább. Miután a rendszer elsősorban gazdasági szempontból vált működésképtelenné, a hibás lépések, a reformok halogatása, az eladósodás megkerülhetetlenné teszik az akkori döntéshozók – például a jelenlegi kormányfő – szerepének vizsgálatát. Ha valóban a haza üdve lebegett volna a szemük előtt, az önös érdekeket szolgáló spontán privatizáció erőltetésén túl más lépéseket is tettek volna hatalmi pozícióból a gazdasági válság kezelésére. A népszerűtlen intézkedések meghozatala így jórészt az első szabadon választott kormányra maradt, ráadásul – mint az Debreczeni József Antall Józsefről szóló könyvéből kiderül – az átadás-átvétel korántsem zajlott kifogástalanul 1990 tavaszán.
3. az MSZP és a demokrácia. Kovács itt valószínűleg az MSZP belső működésére utalt, annak demokratizmusát állítva szembe a fegyelmezett, centralizált irányítás alatt működő Fidesszel. Tény, hogy a szocialistáknál több a kibeszélés, a belső viták gyakrabban jutnak el a nyilvánossághoz. A döntések forma szerint a demokratikus szabályok betartásával születnek, de a legfontosabb ügyekben mégis mindig az elitek alkuját szentesítik a kongresszusi küldöttek (lásd Medgyessy miniszterelnök-jelöltté választását 2001-ben).
4. Az MSZP megmentette az országot. Kovács László a Bokros-csomagra gondolt, ami szocialista értelmezés szerint elkerülhetetlen lépés, egyben az 1998-as vereség okozója volt. Csakhogy az 1995-ös megszorítást a Horn-kormány kilenc hónapos semmittevése előzte meg, a gazdasági mutatók romlása az ő idejükben vált drámaivá. A valóban elkerülhetetlen lépések mellett csekély megtakarítás reményében hoztak alkotmányellenes, illetve aránytalanul súlyos társadalmi következményekkel járó döntéseket. Bokros Lajos ráadásul azért bukott meg, mert hozzá akart nyúlni a baloldal nagy pénznyelő automatájához, a tb-önkormányzatok rendszeréhez. Az önfeláldozó, heroikus válságkezelés mítoszát a baloldal mellett a liberálisok is táplálják, ezért is él makacsul tovább.
Talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, hogy a baloldal csekély önismereten alapuló világképe a jogos indulatokat mellőzve, racionális érvekkel is könnyen kikezdhető. Amíg azonban Schmitt Pál 1984-es szerepe a közbeszéd témája lehet, míg mondjuk a nagy szocdem reformerként tisztelt Nyers Rezső 1956 novemberétől kifejtett tevékenysége nem, addig nincs tere a komoly vitának. Ahhoz partner is kellene.