Az idősebb erdélyiek körében kétségtelenül él még az 1953 és 1968 közötti kirakatautonómia emléke, amikor az autonóm területen kívüli magyarlakta vidékeken csorbították a nemzetiségi jogokat. S hát szó sem volt igazi önkormányzatról akkoriban. De legalább érvényesült a kétnyelvűség az ott élő magyarok körében. Ugyanez volt a helyzet a szovjet köztársaságokban, mégis, amikor ütött a rendszerváltozás órája, a jóformán üres keret jó kiindulópontot jelentett nemcsak az igazi autonómia, hanem a valódi nemzeti függetlenség számára is. Meggyőződésünk, ha a székelyföldi autonómia bármilyen formában megéri 1989-et, ma nem volna probléma a terület önigazgatásával! Ceausescu, a machiavellista főtitkár intuíciója jól működött.
Igaz, az erdélyi magyaroknak csak körülbelül egyharmada élvezhette az anyanyelvi környezet hangsúlyos jelenlétét a közéletben. Nem sokáig tartottak azonban ezek az idők, mert már 1961-ben elkezdődött a jogok fokozatos visszavétele, hiszen a háromszéki vidékeket gazdasági érveléssel Brassó fennhatósága alá rendelték. A helyettük átcsatolt mezőségi terület lakosságának zöme viszont román volt, ezzel egy csapásra megváltozott a lakosság nemzetiségi összetétele, mert a korábbi háromnegyed rész helyett már csak kétharmadot tett ki az autonóm közigazgatási egységben a magyarság. A mindig sokat jelentő szimbolikus mezőben is változás történt, ugyanis elveszítette a tartomány korábbi nevét (Magyar Autonóm Tartomány), megkapta a „Maros” előnevet, jelezvén: nem a lakosság nemzetisége fogja már össze az adott területet, hanem csupán egy folyó. Ceausescu hatalomra jutása után felgyorsultak az események. 1968-ban a tartományi rendszert megyerendszer váltotta fel. Az új közigazgatási viszonyok kialakításakor fontos szerepet játszott a székelység területi elhatárolásának megszüntetésére irányuló törekvés. A négy történelmi székely megye (Udvarhely, Maros-Torda, Csík, Háromszék) helyett eleinte csak egyet (!) kívántak rekonstruálni, végül mégis két megye lett, természetesen megváltoztatott, sohasem volt, románul is jól hangzó „Harghita” és „Covasna” néven. A székely fővárost, Marosvásárhelyet és környékét pedig a román többségűvé formált Maros megyében hagyták. Ekkor indult meg igazán nagy ütemben a korábban sem jelentéktelen román beköltöztetés a túlnyomórészt magyarlakta városba. A térképen azóta csonkán jelenik meg a különben szervesen összefüggő székely településterület. Anynyira, hogy például a 90-es évek elején a székelyföldi rendszerváltozás nemzeti jellegű forradalmi megmozdulásairól készített hivatalos román jelentést csak a lakonikus „Har-Cov” néven emlegették.
Az erdélyi magyarság demográfiai helyzetében az elmúlt évtizedekben jelentős változások következtek be. A szórványvidékeken, illetve ott, ahol kisebbségbe kerültek, felgyorsult a lélekszám csökkenése. Az egy tömbben élő székelységnél azonban kevésbé tapasztalható a demográfiai hanyatlás, sőt megnőtt a terület magyarságon belüli relatív népességi súlya. Napjainkban már az erdélyi magyaroknak csaknem fele itt él, bizonyítván, hogy a nemzeti megmaradás feltételei kedvezőbbek, ha a kisebbségi lakosság egy tömbben él. Ez a körülmény is amellett szól, hogy kerüljön végre sor a sok évszázados önkormányzati hagyományokkal rendelkező Székelyföld területi autonómiájának visszaállítására.
Az e területen kívül élő magyarok aggodalma nem indokolt, mert az új történelmi helyzetben már nem képzelhető el a nemzetiségi jogok olyan lokalizálása, mint amilyen 1953 és 1968 között történt. Számukra megoldást jelenthetne a kulturális és a személyi autonómia. Tévedés azonban ezt az ideális, hármas osztatú rendszert egymást kölcsönösen feltételező elemek halmazának tekinteni. A politika természetétől idegenek a mindent egyszerre megváltoztató megoldások. A fokozatosság, az időszerűség, a meggyőzés elveinek érvényesítése az erőviszonyok alakításának mindig szerves része marad. Ezt az opportunisták úgy értelmezik, hogy addig kell várakozni az autonómiára, amíg az lehetővé nem teszi a nemzetiségi jogok teljes körű, egymásra épülő rendszerének bevezetését, amely egyszerre oldaná meg a kisebbségi önkormányzat személyi, kulturális és területi elemeinek érvényesítését. Aszerint, milyen arányt képez a lakosságban az érdekelt nemzetiség. Az egyéni jogok minden olyan nemzetiségi lakosnak járnának, aki állampolgára Romániának, a kulturálisak bizonyos arányszám felett jönnének szóba, míg a területi önkormányzat ott érvényesülne, ahol a lakosság összefüggő területen többséget alkot. Mivel a Székely Nemzeti Tanács követelése jelenleg megfelelő politikai támogatottságot élvez a székelyföldi lakosság körében, indokolatlan a célkitűzéssel bevárni a lassabban ocsúdó s különben is gyengébb érdekérvényesítési lehetőséggel rendelkező szórványvidékek lakosságának felzárkózását.
Az autonómia fentiek szerinti deus ex machina értelmezése nemcsak távoli jövőbe kitolható álmaximalizmusra, hanem szándékos ferdítésekre is alkalmat adhat a különböző érdekeltségű felek részéről. Erős tendencia mutatkozik ugyanis arra, hogy amíg pártolói a nemzetiségi problémák legjobb megoldásának tartják, addig ellenzői úgy vélik, csak arra jó, hogy felingerelje a többségi nemzetet, amelynek prominensei szerint megszerzésével a követelők csak az első lépést tennék meg a nemzeti szeparatizmus útján. A másik félrevezető magyarázat az autonómiát szigorúan vett önrendelkezésnek tekinti, pedig az valójában önkormányzat. Ennyiben nem teljes körű szuverenitás, nem terjed ki a fennálló, alapvető állami elrendeződés megváltoztatására, csupán azon belül teremti meg a nemzetiségi jogok érvényesítésének az optimumát.
A román politikai elit és közvélemény az autonómia kérdésében is hajlik a kettős mérce alkalmazására és a nemzetközi összehasonlítás elhanyagolására. Pedig nem kellene messzire tekinteniük, hiszen a „másik román ország”, a Moldovai Köztársaság alkotmánya 1994 óta területi autonómiát biztosít az állam két, nemzetiségileg jól körülhatárolható területének, a Dnyeszter menti köztársaságnak és a gagauz területnek. Az Ukrajnával határos, oroszok és ukránok lakta terület nem elégedett meg a nagyvonalú alkotmányos gesztussal, s a teljes függetlenséget kikiáltva gyakorlatilag elveszítette a nemzetközi támogatást, azonban a Komrat központú, 4000 négyzetkilométeren elterülő, mintegy 330 ezer lakosú, többségében török eredetű gagauzok, kisebbrészt bolgárok lakta tartomány élvezi a területi autonómia előnyeit.
Politikai elemzők szerint a 90-es évek elején többek között azért került le a napirendről a két világháború között együvé tartozó két román állam főleg Bukarestből erőltetett egyesítése, mert a moldovai románok, akik a területi autonómiákat becikkelyező alkotmányban magukat moldovaiaknak definiálták (!), éppen a kisebbségek egykori és mai szűkkeblű romániai kezelése miatt riadtak meg a csatlakozástól. Attól tartván, hogy az egyesüléssel nemcsak az ő regionális jogaik sérülhetnének, hanem végleg elveszítenék nemzetiségi területeiket.
A Székelyföld lényegesen nagyobb kiterjedésű, népesebb és homogénebb nemzetiségi összetételű a „gagauz köztársaságnál”. Vofkori László végtelenül korrekt számításai szerint, amelyek során eltekintett Hargita és Kovászna megye maroshévízi és bodzafordulói, román többségű járásaitól, viszont bekalkulálta a Maros megyébe 1968-ban a megosztó politika jegyében integrált népes Marosszéket, a több száz éves önigazgatási hagyományokkal rendelkező régió területe a peremvidékeken elcsatolt magyar települések nélkül 10 876 négyzetkilométer. (A történelmi székely székek kiterjedése még 12788 négyzetkilométer volt.) Az 1992. évi népszámlálás adatai szerint ezen a területen 808 827 fő élt. 81 százalékuk magyar nemzetiségű volt. Arányuk csak azért nem volt magasabb, mert a három megyeszékhelyre, Marosvásárhelyre, Csíkszeredára és Sepsiszentgyörgyre sok tízezer román lakost költöztettek be a kommunista diktatúra idején. Ismeretes, hogy az elmúlt évtizedben Románia lakossága több mint egymillió fővel csökkent, s ezen belül aránytalanul nagy számban apadt a magyarság. Ezzel számolva is elmondható, hogy a háromnegyed milliós, négyötöd részt magyar lakosságú terület olyan ideális, területi önigazgatást gyakorló autonóm régió lehetne, amely tömörítené a romániai magyarok közel felét, nagymértékben javítván számukra a nemzeti megmaradás lehetőségét. Olyan távol fekszik Magyarországtól, hogy létrehozásával kapcsolatban biztonsági kifogások komolyan vehetően nem merülhetnek fel, különösen nem Magyarország és Románia NATO felé irányuló, valamint európai uniós célkitűzései ismeretében.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
