Csinovnyikok halála

A közelmúltban nagy megdöbbenést keltett az ukrán védelmi miniszter, Jevhen Marcsuk bejelentése, mely szerint Ukrajnában nyoma veszett több száz megsemmisítésre szánt rakétának. A hírt a világ szinte valamennyi hírügynöksége szenzációként tálalta, az ügy felgöngyölítésével megbízott nyomozók viszont csak legyintettek. Ők tisztában vannak azzal, hogy megszokott esetről van szó. Az óriási fegyverkészleteket felhalmozó Ukrajnában ugyanis nem létezik olyan nyilvántartás, amelyből kiderülne, hogy a fegyveres erőknek valójában miből áll a készletük. Senki nem tudja, hány rakétája van az ukrán hadseregnek, amint azt sem, hány rakétája nincs meg. Szakértők úgy vélik, a katonai bázisokon tárolt fegyverek a fémhulladékgyűjtők és a terroristák számára egyaránt elérhetők.
Rossz nyelvek szerint a történet, amely talán a legszörnyűbb ukrán „hadititokról” rántotta le a leplet, azzal kezdődött, hogy a közép-ukrajnai nagyváros, Zsitomir közelében fekvő támaszpontot meglátogató tábornoknak sétálni támadt kedve. Csak úgy, céltalanul, talán egy kis magányra, friss levegőre vágyott, de alig távolodott el a bázis bejáratától, földbe gyökerezett a lába. A kerítés mellett nagy öszszevisszaságban, fölösleges kacatként kidobott légvédelmi rakéták hevertek egymás hegyén-hátán. Mint kiderült, összesen 76 darab. Egyenként mintegy 4 tonna súlyúak és telefonoszlophoz hasonló méretűek. „Honnan kerültek ezek ide?” négy kérdezte a tábornok a közeli település mindentudó öregjeit. „Régóta ülünk már rajtuk” – felelték azok.
Tény, hogy véletlenül keltették fel a védelmi minisztérium és az Ukrán Biztonsági Szolgálat illetékeseinek figyelmét a katonai támaszpont kerítésén kívül heverő rakéták. Azóta mindenki csak azt firtatja, beleérve magát Leonyid Kucsma államfőt is, hogy miképpen kerülhettek azok a rakéták oda, ha hivatalosan már nem is léteznek. Aláírásokkal, pecsétekkel ellátott papírok igazolják ugyanis, hogy a rakétákat már nyolc évvel ezelőtt megsemmisítették!
A C–75 típusú fegyverek az 1990–91-es évek folyamán kerültek a zsitomiri katonai bázisra. Eljárt fölöttük az idő, halálra ítéltettek a valaha rettegett rakéták, amelyeknek a társai a világ megannyi forró pontján többtucatnyi amerikai és izraeli repülőgépet semmisítettek meg. A rendelkezésre álló dokumentumok szerint a bázisra szállított 1942 rakétából mindössze 488 darab sorsa követhető nyomon. Hogy a többivel mi lett, kiknek a kezébe kerülhetett, azt senki nem tudja.
Az ügy vizsgálata egyelőre a tettesek felderítésénél tart, ám a kérdés szakértői máris biztosra veszik, hogy az igazi vétkeseket nem fogják megtalálni. Ez történt a múlt év őszén az artyomovszki lőszerraktár felrobbanását követően is, itt – a nyomozás jelenlegi állása szerint – mindenért egy zászlóson fogják a port elverni. Könnyen előfordulhat azonban az is, hogy a rakéták ügyében még egy zászlós sem kerül a nyomozók útjába. Eddig egyetlenegy olyan eset nem jutott el az ítélethirdetésig, amelyben a gyanúsítottak különösen nagy értékű, katonai rendeltetésű vagyontárgyak és haditechnikai eszközök törvénytelen eladása miatt álltak a bíróság előtt. Ma sem látni a végét például annak az 1996 óta tartó ügynek, amelyben legalább 600 vagonnyi különböző fegyverzet eltűnéséről van szó. Meglehet, valójában nem is 600, hanem 1000 vagy pedig 2000 vagon muníciónak kelt lába, hiszen a védelmi tárcánál soha nem volt pontos kimutatás arról, valójában mennyi fegyverrel rendelkezik a hadsereg. Egyes források szerint a hadianyag Horvátországban kötött ki. A nyomozó szervek eddig kétszer próbáltak bűnvádi eljárást indítani a hadsereg korábbi vezérkari főnöke ellen, ám bizonyítékok hiányában a vádat mindkétszer kénytelenek voltak elejteni. Szakértők szerint a katonai ügyészség elsősorban önmagát járatta volna le, ha ilyen súlyos bűntényben egyetlen csinovnyikot tesz felelőssé.
Katonai szakértők szerint Ukrajna leginkább lőporos hordóhoz hasonlítható, hiszen a területén levő 184 katonai bázison mintegy 2,5–3 millió tonna hagyományos fegyverzethez való lőszer van felhalmozva. Az egykori szovjet hadsereg ugyanis Ukrajna területén állomásoztatta fő stratégiai egységeit, kolosszális mennyiségű fegyverzetet biztosítva számukra, majd a szovjet korszak alkonyán ugyancsak itt helyezték el a Kelet-Közép-Európából kivont csapatok fegyverzetének jelentős részét. Ekkora mennyiséget viszont nem volt hol tárolni, és még inkább nem volt kinek számon tartania. Feltételezések szerint egy részüket bizonyára megsemmisítették, más részüket eladták, esetleg széthordták, felhasználták. Az igazi káosz a kilencvenes évek elején kezdődött, amikor a hadseregben megkezdődtek a különböző reformok, átszervezések, amelyek elsősorban a parancsnoki állomány további felduzzasztását eredményezték. A nagy fejetlenség közepette egyszerűen megfeledkeztek a lőszerek nyilvántartásáról. Ma viszont már nem is lehet számba venni a muníciót; a 35 évesnél régebbieket tilos megmozdítani, szállítani, a helyben való megsemmisítésükhöz pedig hiányzik a megfelelő technológia. Szakértők állítják, évente reálisan legfeljebb 25 ezer tonna lőszert tudnak megsemmisíteni, ami azt jelenti, hogy a hadianyag tárolásából adódó veszélyek elhárítására közel 50 évre van szükség. Feltéve természetesen, ha nem következnek be olyan tragédiák, mint nemrégiben a Melitopol melletti lőszerraktárban, ahol a nyomozás szerint két tilos helyen dohányzó kiskatona idézte elő a robbanást, amely néhány nap leforgása alatt az ott tárolt mintegy 95 ezer tonna lőszer nagyobb részét megsemmisítette.
A lőszerek megsemmisítése a sokmilliós hasznú üzleti vállalkozások közé tartozik, írja elemző cikkében a kijevi Zerkalo Nyegyeli című hetilap, hiszen abban nem csupán jelentős állami pénzek vannak, hanem számottevő nyugati támogatások is. Ugyanakkor az illetékes ukrán szervek munkatársai azzal is tisztában vannak, hogy Ukrajnában ma illegális úton szinte mindenféle fegyverzetet, köztük gránátvetőt, lángszórót, géppisztolyt, golyószórót, különféle robbanószereket, gyalogsági és harckocsi-elhárító aknákat, 23–152 milliméter kaliberű lövegeket, sőt még Szkad típusú föld-föld rakétákat is be lehet szerezni, hiszen ehhez mindössze némi tájékozottságra és természetesen pénzre van szükség. A mindent átszövő korrupció, a pénzért bármire kapható zászlósok és a nem kevésbé megvásárolható tábornokok számára ugyanis semmi sem szent, illetve csak annak van értéke, ami mozdítható és pénzzé tehető. A katonai bázisokon uralkodó áldatlan állapotok és az ellenőrzés hiánya pedig kedvező feltételeket biztosít az ott lévő értékek elherdálásához. Az amerikaiak például nem ok nélkül háborognak amiatt, hogy iraki ellenállók ezrével birtokolják a legkorszerűbb gránátvetőket és harckocsi-elhárító gránátokat, amelyekkel a páncélerődnek számító Abrams típusú harckocsikat is kilövik, noha az utóbbi 13 év alatt Irakba hivatalosan semmiféle korszerű fegyver nem érkezett. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a világ forró övezeteibe irányuló fegyverszállításban ma már nem Moszkva és még kevésbé Kijev kezét kell keresni, inkább az illegális fegyverkereskedőkét, akiknek tevékenységét a hatalom egyszerűen képtelen ellenőrizni. Mindennek bevallása azonban egyet jelentene az állam gyengeségének elismerésével, aminek esetleges következménye mellett még a melitopoli lőszerraktárban történt robbanás tragédiája is eltörpülne.