Hunyadi hashajtó

ezovics, ha tanácstalanságában vagy idétlenségében megszorult, mindig is kaposvári tanár barátjához fordult, segítené ki őt eszmei káoszából. Most is.
– Kérlek alássan, barátocskám, galambocskám, meg vagyok zavarodva a nemzetközi könyvfesztivál alkalmából, szeretném megkérdezni, meddig lehet, egyáltalán meddig illik magyarnak lenni?
A kagyló másik végén dörmögő hallgatás, kaccantó kuncogás hallatszott, aztán a még vénebb kaposvári magyartanár belevágott mondókájába:
– Jezovicsom, emlékezel talán, hogy Márai miért hagyta el a hazának mondott földet. Úgy gondolta, nem tud együtt élni a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatokkal. A szovjet csapatok nagy nehezen kimentek, Márai „belehalt” sérüléseibe.
– Netán magunk is azt az utat válasszuk? Mi magunknak sem volt könnyű eme nemzetiség. A hoszszan gyötrelmes szocializmusban oly sokszor nem voltunk, nem akartunk, tudtunk, mertünk magyarok lenni, most talán merhetnénk, tudhatnánk, tehetnénk…
– No, no. Álljunk meg egyetlen csepp pillanatra. Valamilyen módon a rendszerváltással egy icipicit hátrébb rukkoltunk a magyarságunkban, ha nem vetted volna észre. A magyar kezdett bugris, pusztai, mucsai, ázsiai, tapló lenni, koronaékszere svájcisapka, s kezdett előjönni a hígmagyar, de még a mélymagyar szarból is. Nem nagyon ugrálhatunk a hazánkban ideiglenesen tartózkodó magyarok ellenében. Ismered őket. Kimennek, bejönnek. Visszajárnak, mint a kísértet, egyenesen a kommunizmusi ellenzék kísértete. Európai kísértet. Kosztolányi ezt írta 91 esztendővel ezelőtt Párizsban, hallgasd: „Ez a nevem: autrichien… Egy milánói olasz pár nappal ezelőtt ezt a nevet ejti ki: Kossuth. Azóta úgy lebeg itt az ember – bitangul és szabadon –, mint egy léggömb, melynek leszakadt a zsinege, és jobbra-balra lökik a goromba szelek. Nem kell azonban kétségbeesni. A falakon, a villamosokon, a póznákon, étlapok hátán mindenütt ránk kiabál egy magyar szó, a törökverő Hunyadi János neve. Patikákban piramisokba állítják az ismerős üvegeket. A drogista dicsekszik vele, hogy rengeteget adnak el, minden párizsi él vele, már-már nem is comme il faut ember, aki nem issza. Hogyha bemegyek a gyógyszertárba, önkéntelenül e gúlák mellé állok, ezek legalább védenek, rájuk tehetem a kezemet, s azt mondhatom: ez az én követségem. A franciáknak van Vendome-oszlopa, a németeknek Siegeshalléja, a mienk ez a hashajtópiramis, ó, magyar hashajtó, egyetlen szószólónk…
Az orvosom… mindenre bólintott, arra is, hogy nálunk van irodalom, művészet… de mikor kivette a hőmérőt, úgy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegkalárist. Nem szabad ám megenni… Pedig nálunk, doktor úr, a hőmérőt megeszik… Igen, lovas nép vagyunk… ahogy parancsolja… A kardom és a pajzsom ott lóg a szekrényben…Ős szász dialektust beszélünk… Természetesen inkább koptul… Emberhúst is… Kongó tájékán… Ausztrália közvetlen szomszédságában… A Duna regényes ormain… a Gellért habjai mellett… Egészen el méltóztatott találni… Csak arra kérem, tessék egy kicsit békét hagyni… menjenek már… a…”
Láthatod. A hazánkba visszaszakadt magyarok külön fajt képviselnek. Úgy néznek rátok, mint az őstulokra. Kik ezek az elnyűtt őslakók? És ezek nem szovjetek. Újmagyarok. Kiszakadt hazánkfiai. Várták, mikor lesz rendszerváltás, amelyben elfoglalhatják méltó helyüket. El is foglalják. Csak egyetlen, kellő hatalmi pillanatra. Amíg elmondják, hogy kik ők. És kik az ősmagyarok. A mélyek. A hígak.
Nem tetszik érteni, Jezovics úr?
Ön idegen ebben a kisajátított hazában. Bizony…
Külön biztató, hogy lépünk befelé az Ajrópunióba. Nemzetköz. Védvám. Nem befelé, hanem kifelé. Azokat kell megvédenünk, akik odaki – ég a házad ideki – vannak. Akik meg vannak sértődve, hogy magyarok. Mélyen vagy hígan. Olyan fából vaskarikát szeretnének, élvezni helyi előnyt, pénzecskét, hatalmacskát, s odakinn eljátszani a testidegen állampolgárt. Fintorogni, ha magyarokra kerül sor, aztán fölvenni ajrópuniós ösztöndíjaikat, nemzetközileg. Ögyes – mondaná Kohn a repülőtéren az automatára. Még őt is meglepi. Még Arielt is, pedig ő még azon sem lepődnék meg, ha Arafat önként leugrana a mecsetről.
Bizony, Jezsókám, nektek is – nekünk – ki kell találni oly eredetiséget, mely nemzetközi. Nem magyar. Magyarként odakint utoljára Márai járkált meg Wass Albert, a halálra ítélt. (Mily tragikus kontramagyar, kontrafals: „Járkálj csak, halálraítélt!”)
Jó ideig magam is azzal áltattam magam, hogy – kvázi, ahogy a tévériporterek mondanák – kvázi „vidéken van Magyarország”. Ám járkálván honi erdőrengeteges nógrádi tájakon: immár vidéken sincs Magyarország. Ottani lakosaink alól, ahogy te is tudod, kiállamosították – liberálisan – a földet, maradt a puszta tér az Ajrópunióban. Másrészt ott jószerével még a Dunát se lehet fogni, kizárólag a honhű közszolgálati tévét, amelyben neomagyarok nyüzsögnek, liberálisan. Nem kell állam. Nem kell haza. Nem kell nemzet. Zavaró. Hígmagyar sem kell. Inkább csak híg agy.
Ha Márai kibírta, míg az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjetek kivonultak, néktek is ki kell bírni, míg az ideiglenesen hazánkban tartózkodó magyarok kivonulnak.
Addig meg bízni kell a Hunyadi hashajtóban. Az magyar. Ha kapni még.