Vegyes vágott

Fé’re öreg, mögrug a csikó!
Ezt mondták régen a szegediek az öregemberre, aki olyasvalamit tesz, ami csak fiataloknak való. Ez bizony nem áll Imre bácsira, a hetvenegy éves szegedi bankrablóra. Ő bebizonyította, hogy öreg ember nem vén ember. Pedig biztosan nem olvasta Al Caponét, aki szerint az ember könnyebben tudja elintézni a dolgokat jó szóval és egy stukkerrel, mint pusztán csak jó szóval.
Imre bácsi a szegedi Gedó utcai általános iskolában dolgozott, gondnokként. (Az iskola színvonaláról, mint régi szegedi pedagógusgyerek, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Az is lehet, hogy már más nívón áll a skóla, mint egykoron.) Az öreg nyolc éve dolgozott volt a tanodában, és mindenki meg volt elégedve a munkájával. Rendszeresen vitt pénzt a postára föladni. Úgy lehetett vele, hogy: Isten megadta a szenilitásomat, hogy elfelejtsem, akiket nem szeretek; a jó szerencsét, hogy azokba botoljak, akiket szeretek, és a látóképességet, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt.
Úgy könnyű kirabolni egy bankot, hogy az ember nem ismer ott senkit. De hogy számlája legyen abban a pénzintézetben, és az alkalmazottak közül többen ismerjék – ilyesmire B., a többszörös gyilkos, akivel eleget beszélhettem a szegedi Csillagban, sose vállalkozott volna.
De nem úgy Imre bácsi! Ő megivott két felest (nem whiskyt ám, mint holmi nyugatimádó sihederek!), besétált a abba a Takaréktár utcai hitelintézetbe, ahol számlája van, kivárta a sorát, befizette a számláit, majd elővette a riasztópisztolyát, és csöndesen arra kérte az alkalmazottat, hogy adjon neki tíz- és húszezreseket. Kapott is vagy félmillió forintot. Azt betette fekete műbőr táskájába, megigazította bizony már régen cserélt SZTK-keretes szemüvegét, és elindult kifelé. Szembejött vele egy őr. Imre bácsi azt gondolta, ennek fele se tréfa: szemébe húzta huszonöt éve vásárolt micisapkáját, rálőtt a biztonsági emberre, aki az unokájára hasonlított leginkább (nem sérült meg, de ezért fogja az öreg a legtöbbet kapni), majd halkan arra kérte a jelenlévőket, hogy senki se mozduljon. A stukkert betette a táskába, és a maga módján sietni kezdett kifelé. A közelben lévő taxiállomásnál (a pesti drosztok miatt még lesznek ám balhék, emberek!), az utána futó őr és egy szabadnapos határőr elkapta. Úgy néz ki, Imre bácsi – tervei szerint – nem fog egy görbe éjszakát csapni Pesten (ahol öt perc alatt megszabadították volna a pénzétől, csak szegény, ő ezt már nem fogja megtudni soha).
Az előzetesből küldött egy csokor virágot a banki alkalmazottnak, és egy üveg bort az őrnek, bocsánatkérésül az okozott kellemetlenségekért. Nem veszett még ki a gavalléria Magyarországról, honjaim!
Ibolyka néni
Azért az idősebb hölgyek is kitesznek magukért. Itt van mindjárt a szomszédom, a drága Ibolyka néni, aki váratlan ajtónyitásaival a frászt hozza az emberre, de ez nem baj, mert egy betörőre is a frászt hozná. Annyit tudok róla, hogy erdélyi származék, aktív éveiben orvos volt, és most volt nyolcvanöt.
Azt mondja nekem múltkor, nagy titokzatosan:
Tudja, én is regényt írok ám!
Tényleg?, kérdem miközben a zárral bajlódok.
Bizony, mondja. Szövetség a címe.
Valóban? (A fene ebbe a zárba!)
Igen. A Borgia-pápákról szólna, tudja. Az ő szövetségükről a Sátánnal.
Igen? (Erről a vacak kulcsról leesett a színezője, persze, hogy a másik kulccsal kell nyitnom, ez a kapukulcs.)
Csak tudja, van egy kis bibi. A Vatikán nem hagyná. Az ujját az ajkai elé teszi. Pszt!
Mindent értek. Nem könnyű helyzet, mondom. (Na végre, az egyik záron már túl vagyok.)
Ja, meg már nem is tudok írni. Olvasni se tudok már a szememmel.
Akkor mondja magnóba, súgom talányosan, és eltűnök a lakásajtó mögött.
Szeged, Szeged
Bevezetés: Az országos Világ-Nyelv elnevezésű vetélkedősorozatban 707 induló osztályból a harmadik helyezést érte el a Szegedi Tudományegyetem Ságvári Endre Gyakorló Gimnáziuma. Az én szeretett alma materem, ahonnét háromszor akartak kirúgni, de harmadiknak kaptam meg a gimnázium emlékérmét. A legkedvesebb kitüntetésemet.
Tárgyalás: Gyakran idézem szegedi költő barátomat, Veszelka Attilát, aki még mindig ír leveleket. Nem hagyott föl e szép szokással, mint például én. Attila pilóta is, erről is szóltam már. Most levelének záró részét idézem:
Most volt a közgyűlés, amin kielemezték a tavalyi baleseteket, köztük a hat halálesetet is. A legfurcsább eset ez volt: az egyik pilóta egy 18 méteres fesztávú géppel beszállt egy szatymazi zárkertbe, és elcsapta a kert közepére épített fabudit, amitől bepördült, és háttal a kert végébe csapódott. A gép totálkáros lett, de a fickó megúszta egy karcolás nélkül. (A budiban nem volt senki!) Azóta a csávót a reptéren mindenki csak closet breakernek hívja. A másik hihetetlen eset – ami sajnos halállal végződött – a következő volt. Kicsit messzebbről indítom. Amikor én repülni kezdtem, két mondatot tanultam meg a reptéren: „Aki hülye, haljon meg.” „A pilóta előtt két út áll, az egyik a kocsmába, a másik a temetőbe vezet.” A srác (aki annyi idős volt, mint én) abszolválta mindkettőt. Úgy berúgott a kocsmában, hogy elesett, beütötte a fejét, és meghalt.
Hol vannak ehhez Menzel filmjei!
Befejezés: Hirdetés az egyik szegedi lapból. Vásároljon nálunk ablaküveget. Szilánk Rt.
Sétáltatás,
szobrászok gödörben
Újabban esténként sétákat teszünk a környéken, mert az mégse lehet, hogy egy ember elfelejt gyalogolni. Este szép a Szent István park a kutyáival, a szerelmespárjaival és hajléktalanjaival. Életemben először hívtak a bunkofonomon.
Jancsival, egy szobrász barátommal a Kánaán kisvendéglőben beszéltünk meg találkát, ami épp útba esett hazafelé. Jancsi kipakolt: az Erzsébet téri gödörben (parkban) szerveztek kiállítást huszonnégy résztvevővel. Mindenki maga állta az előállítási költségeket, Jancsi félmilliós adósságba verte magát, hogy bronzba öntethesse a szobrát. Olyan százötvenmilliós gesztust tettek az országnak, a városnak, hazánk európai uniós csatlakozása alkalmából. Egyedül az NKÖM nyúlt a zsebébe (másfél milkó), és vállalta a többmilliós szállítási költségeket. Oda. A megnyitót persze Schiffer János, Budapest főalpolgára (mert minek lenne ő mestere?) mondta, mert az talán megy neki. Csak a pénzről ne beszéljenek ezek az éhenkórász szobrászok. Jancsi, mint szervező és píár-os, napok óta csak egy-két órát alszik. Jó, hogy nem ájult el a kimerültségtől, mint szegény amerikai főtiszt a bagdadi sajtótájékoztatón, amikor elmondta, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Csaba királyfi
Székely atyámfia, aki tőlem akar idézetet választani nyárádremetei házának székely kapujára (eléggé hízott májú vagyok már úgyis), megkapta a személyi igazolványát. Isten tudja, hány éve dolgozik már itt. Persze nagy volt az öröm, de Csaba csendesen megjegyezte:
Azért a tartózkodási engedély szebb külsőre.
Hát még majd az állampolgársági, mondtam neki bizakodón.
Farmer
All things must pass, ahogy Georgie énekelte. Vége az olcsó farmerek divatjának, mert egyre rosszabbul megy az üzlet. A The New York Timesban olvasom David Brown úrtól a Barnes cég képviselőjétől: Én vagyok az az ember, aki addig viselt egy farmert, míg szét nem rongyolódott. (Én meg az, aki tovább is.) Ilyesmire az ember nem gondolhat többé, mondta Mr. Brown. Nem hát. Mert a hetvenöt dolláros gátyóktól a kétszázötven dollárosakig (ami most a menő) senki se fog olyan könnyen megszabadulni. Aki ilyet hord, az nem várja meg, míg kirojtozódik. Majd vesz egy ötszáz dollárosat. Ó, Levi Strauss, te nagy álmú ember, nyugodjál békében!
Vagyok, aki vagyok
Mivel mindennap olvasom a vezető iowai (magyarul mucsai) lapokat is, hogy olyan fontos dolgokat tudjak meg, mint hogy az ottani, Hawkeyesnak (Sólyomszemnek) hívott amerikai focicsapat edzőjét Ferentznek nevezik (csak nem hungárus az istenadta?), néha rábukkanok egy-egy szaftosabb hírre is.
Itt van például Charles McKefee esete. Nem tetszett neki a neve, ezért úgy gondolta, hogy „Istenre” (God) változtatja. A szőrösszívű Des Moines-i bíróság azonban elutasította kérelmét.
McKefee nem hátrált meg, a Bibliát hozta fel védelmére:
Amikor Mózes megkérdezte, mi a neve, Isten így válaszolt: vagyok, aki vagyok. Ez így kicsit hosszú, de ha mondjuk a keresztnevem az lenne, hogy „Vagyok”, a vezetéknevem meg az, hogy „Aki Vagyok” – ezzel kiegyeznék.
Vernon Dougles bírónak ez ellen már nem volt kifogása.
Nyújtsd a kisujjadat
Egy üzletember, bizonyos Pete Rogers, a Cedar Rapids-i repülőtéren várta egy üzletfelét, amikor megpillantotta Jay Lenót, a híres humoristát. (Majdnem olyan jó, mint a mi Fábry Satyánk, de tényleg! Sanyikám, ha tovább cikiznek Vendel bátyánkért és cigányozásért, írok neked egy olyan szegedi figurát, hogy a Boncz Gézi is megnyalná utána mind a tíz mutatóujját!) Szóval a fazon odament Jay Lenóhoz, aki hiába akart elbújni a kísérők gyűrűjében.
Megtenne egy szívességet, Mr. Leno? Ha megjön, akit várok, ugyan szóljon át nekem, hogy: Szia, Pete! Sokat jelentene ez.
Oké, mondta a nagy mulattató.
Amikor pár perc múlva megjött a várt üzletfél, Jay Leno odament Rogershez, a vállára tette a kezét, és azt mondta:
Szia, Pete, hogy mennek a dolgok?
Rogers megfordult, és így szólt:
Kopj le, Leno, nem látod, hogy egy fontos beszélgetés közepén vagyok?
Az oroszlán és az öregember
Ha öregekkel kezdtük, fejezzük is be öregekkel. Egyszer egy öregember sétát tett a forró szavannán. Elébe áll az oroszlán:
Most megiszom a véredet, mondta neki.
Az öreg azt mondta:
Nézd, én már nagyon öreg vagyok, és hideg a vérem. Keress magadnak egy forró vérű ifjút.
Á, mondta az oroszlán, most épp melegem van, szeretnék egy kis hűsítőt.
Az altató
Egyszer egy idős hölgy elmegy az orvosához.
Kérem, írjon föl nekem fogamzásgátlót!
De Fekete néni, kegyed már hetvenkettő is elmúlt, hál’ istennek. Minek magának már a fogamzásgátló?
Jól alszom tőle.
Igen?, mondta a doktor ámultan.
Bizony. Belekeverem az unokám kávéjába minden reggel, és este úgy alszom, mint a bunda.
Cervantes írta az öregségről
Aki elveszíti a vagyonát, sokat veszít.
Aki a barátait, még többet.
De aki a bátorságát veszíti el, mindent elveszít.