A cár és a bojárok

Egy éve még az üzleti világ sztárja volt, tízmilliárd dollár feletti vagyonával Oroszország és a térség leggazdagabb embere. Papíron harmincmilliárd dollárt érő cégét, a Jukoszt az orosz üzleti élet tisztulásának példájaként, őt magát pedig már a Putyin utáni korszak kulcsfigurájaként, potenciális elnökjelöltként emlegette a világsajtó. Aligha gondolta volna akkor bárki is, hogy Mihail Hodorkovszkij néhány hónap múlva a híres moszkvai börtön, a Matrózcsönd lakója lesz, a Jukosz pedig elindul a csőd felé vezető úton. S hogy közben mi történt? Sommásan fogalmazva, a mindig óvatos oligarcha előlépett az árnyékból, s olyan terepre tévedt, ahol neki már nem teremhetett babér. A hirtelen jött pénz megzavarta a mindig józan Hodorkovszkijt is, akinek már csak a politikai hatalom jelenthetett új kihívást. Egyfajta missziós tudattól hajtva sorra felrúgta a játékszabályokat, elfeledkezve arról, hogy Oroszországban már vége a 90-es évek egy szűk réteg számára gyümölcsöző káoszának, az állam magához tért a vadkapitalizmus kábulatából. A cár tehát helyére teszi a magáról megfeledkezett bojárt, figyelmeztetve ezzel a többieket is arra, hogy hol a határ.
Hodorkovszkij nem mondhatja, hogy nem figyelmeztették előre. A hatalomra jutott Putyin négy éve első teendői egyikeként ült le az oligarchákkal és kötött velük paktumot, amelynek lényege az volt, hogy nem firtatja a törvénytelenül szerzett vagyonok eredetét, ha az új kapitalisták szakítanak a Jelcin-éra gyakorlatával, és távol tartják magukat a politikától. Volt, aki értett a szóból, lásd Roman Abramovicsot. A Jukosz többségi tulajdonosát azonban más ambíciók is feszítették, s az őt eddig tenyeréből etető állam kezébe mart. Érezhetően ellenében igyekezett kialakítani a Jukosz bázisán egy másik világot, amely egyik lábával a civil társadalomra, a másikkal nagyon is bizánci módon a politikára támaszkodott. Elvitathatatlan Hodorkovszkij érdeme a civil kezdeményezések támogatásában, vagy a modern kommunikációs technika, az internet terjesztésében, nem lehet azonban nem észrevenni emögött a Soros Györgytől régóta ismert liberális receptet, a jótékonykodás mögötti második szándékot. Az oligarcha szisztematikusan építgette médiabirodalmát, és dollárszázmilliókat költött politikai bázisa kiépítésére, a pártok támogatására, a dumaképviselők megvásárlására. E „Jukosz-frakció” segítségével sikerült zátonyra futtatni az olajszektor adóterheinek növelését célzó elképzeléseket.
Putyin számára az utolsó csepp az volt a pohárban, hogy Hodorkovszkij nyíltan kokettálni kezdett Amerikával, ami már a világon sehol nem megengedhető módon sérti az ország stratégiai érdekeit. Az üzletember titokban találkozott az olajiparban is befolyásos idősebb Bushsal és Dick Cheneyvel, a Kremllel szemben támogatta Washington Irak-politikáját, magán-olajvezetéket tervezett építeni Kína felé, mindezek betetőzéseként pedig a Szibnyefttyel egyesülő Jukosz részvényeinek közel ötven százalékát az ExxonMobil kezére igyekezett játszani.
Ekkor lépett közbe a cár, s a kampányát éppen megkezdő bojárra jó orosz módon lecsapott a Kreml. S miközben az ország határain kívül felszisszennek a hatalom és az igazságszolgáltatás ijesztő összhangja láttán, az alattvalók ünneplik az igazságosztó cárt.