A kincs

Kié legyen az értékes nyakba való ékszer Gizi néni halála után? Ez a kérdés izgatta a Balázs család három gyermekét. A hátrahagyott örökség többi részén könnyen megosztoztak. A házat rövidesen eladták a kerttel együtt, és a pénzt szétosztották egymás között. Volt még egy kisebb nyaralója is Gizi néninek, azt sem lesz gond eladni. De az a nyakban hordható kis ékszer izgatta a fantáziájukat. Sokat érhet, legendák vették körül.
Egyesek szerint a titokzatos ékszert valamelyik Balázs ős még a keresztes háborúk idejében szerezte. Mert a Balázsok minden nagyobb hadjáratban részt vettek, haszonélvezői voltak a háborúknak. Állítólag egy haldokló arab nyakából tépte le a vagyonszerző, aki hazajövet azzal dicsekedett a családban, hogy óriási értéke van a zsákmánynak. Nemcsak anyagi értéke, hanem különleges varázsereje is.
Mások azt állították, hogy Hunyadi idejében kerülhetett a Balázsok birtokába az ékszer, amely addig egy basa nyakában lógott. Sok egymásnak ellentmondó történet keringett róla, de annyi bizonyos, hogy varázsereje lehetett.
A nagy kolerajárvány idején a család egyik asszony tagja félholt volt már, amikor férje a nyakába akasztotta az ékszert. És csoda történt, a beteg jobban lett, majd teljesen felgyógyult. Tehát nemcsak ékszer volt, hanem talizmán is: minden betegséget gyógyító, hatásos orvosság. Nem csoda hát, ha úgy őrizte a család, akár a szeme fényét.
Értékét sosem állapították meg, becsüshöz sosem vitték, egy vaskazettában őrizte a család. Az öreg Balázs Áron bácsi, a néhai nagypapa olykor kirakta a kazettát az ebédlőasztal közepére, és a család körülülte. Olyan volt ez, mint valami néma szertartás. Áldozatbemutatás.
Arra senki sem gondolt soha, hogy értékesíteni is lehetne talán, még akkor sem, amikor a Balázs család ősi birtoka dobra került. A százholdnyi szántóból csak a kert maradt a szőlővel. Mivel voltak a családnak mulatós tagjai is, akik imádták a cigánymuzsikát és a dáridózást. Ez nem bűn az arisztokrata családokban, sőt erénynek tartják.
Mesélik, hogy egyszer egy hajnalig tartó mulatozás után Gizi néni visszaköltözött öreg édesanyjához a szülői házba. Árpi, a férje két nap múlva visszahívta. Nem levelet küldött neki, nem is személyesen ment el érte, hanem a patinás nyakéket küldte el a feleségének egy borítékban. És Gizi néni megértette az üzenetet. Olyan volt ez, akár a fogadalomtétel. Összepakolt és visszaköltözött régi otthonába. És az esetet soha egy szóval sem említették egymás között.
Amikor Gizi néni megözvegyült, és öreg cselédjével egyedül maradt a kúriában, gyakran előfordult, hogy elővette a vaskazettából az ékszert, és beszélgetett vele. Mintha élőlény lenne, amely némán őrzi a család történetét. Mindenről tudott, fényes lakodalmakról, névnapokról, csendes alkonyati órákról, amikor a kerti diófa alatti asztalon pihent; biztosan megőrizte az apró zsörtölődéseket is, a régi szüretek felejthetetlen hangulatát, a cselédek énekét; nyarakat, teleket zárt magába megfejthetetlen titokként. Meg esti imádságokat.
Amikor a különben csendes szavú Árpi meghalt, Gizi néni a halott mellén összekulcsolt, imádkozó kezére fűzte az ékszert, s csak akkor vette le, amikor a koporsóra szögelték a fedelét. A temetés után bezárta a kis vaskazettába, és elrejtette a fehérneműs szekrényben.
De halála után a három örökös előszedte, így került aztán bíróság elé az ügy. A törvényszék szakértőt kért fel az ékszer értékének meghatározására. A szakértő sokáig forgatta a kezében, de nem tudott véleményt mondani. A burok nem látszik értékesnek. Igen ám, de mit takar a burok? Lehet, hogy drága gyémántdarabot. Mesés drágakövet. Tárják fel a belsejét is!
Így került sor hivatalosan is a burok lehántására, s ezen én is részt vettem mint újságíró. Sosem felejtem el a pillanatot. Mindenki feszülten figyelte a szakértő kis fűrészét, amely hivatva volt kinyitni a titok kapuját. Döbbent csend, aztán az egyik örökös felcsattanó nevetése. Az értéktelen burok üres volt! Semmit nem rejtegetett. De ahogy most visszagondolok az esetre, rájövök, mégsem volt üres, mert a látszat olykor csal.
Szeretet és megértés volt benne a láthatatlan kincs. Az otthon melege.
De az senkinek sem kellett…