A sokadszor átfestett párt

Ahogyan növekszik az időbeli távolság június 13-tól, úgy válik a Magyar Szocialista Párt tagsága előtt is egyre nyilvánvalóbbá az a tény, hogy súlyos vereséget szenvedtek az európai parlamenti választáson. Bármennyire igyekezett magyarázkodni a valóság nyers tényeit elkendőzve Kovács László pártelnök, és akármilyen sunyi módon sasszézott el Medgyessy Péter a kudarc beismerésétől, a végtelenségig ők sem tagadhatták le, hogy a nagyobbik kormányzó párt támogatottsága egy 1990 óta nem tapasztalt történelmi mélypontra zuhant.
Az MSZP az összes megyében vereséget szenvedett, elveszítette az eddig stratégiai fontosságú budapesti fölényét, és mind a fiatalok, mind pedig a magasabb iskolai végzettségűek körében jelentős hátrányba került a Fidesszel szemben. Ez utóbbi trendet az is erősíti, hogy a koalíciós társ, az SZDSZ éppen ebben a két célcsoportban – tehát a fiatalok és a diplomások között – tudta leginkább megőrizni 2002-es szavazóit. Nincs tehát eleve elrendelve az, hogy egy nehézségekkel teli kormányzás automatikusan elriasztaná ezt a két, kiemelten produktív választói réteget a választásokon való részvételtől.
Egyértelművé vált: az MSZP vezetőinek gondolkodásmódja és verbális kommunikációs technikái legfeljebb arra elegendők, hogy a késői Kádár-korszakot ma is visszasíró közép- és idős korosztály választói aktivitását valamennyire fenntartsák. Az ingadozók körében már csak akkor képesek valamilyen szinten hatni, ha a párt ellenzékben van, és a többnyire demagóg állításaikat nem kell tettekkel is igazolniuk. Az eltelt két esztendőben bebizonyosodott, hogy sem az államigazgatási-kormányzati szaktudás, sem a gazdaságpolitikai tervezés, sem pedig a választópolgárok lelki karbantartása miatt fontos ideológiai-elvi megalapozás tekintetében nem versenyképesek a polgári oldallal. A Fidesz egy hosszú évek gondos munkájával kidolgozott, koherens és összefüggő nézetrendszer alapján szervezte meg az újjáalakított párt működését, és ugyanezzel a következetességgel mozgósította híveit, amikor erre szükség volt. A liberalizmusát büszke fennhéjázással hirdető SZDSZ hasonló eszközökkel serkentette cselekvésre a Fideszénél jóval kisebb, de nem kevésbé öntudatos táborát, és a régi vágású, a szélesebb tömegek helyett az úri szalonokra koncentrálódó konzervativizmus leporolásán fáradozó MDF is tett már tétova lépéseket a párt működésének ideológiai megerősítése felé.
Velük szemben az MSZP még mindig abban a tévhitben él, hogy a hatalom birtoklásához csupán az alábbiakra van szükség: a választási győzelem után szétosztani néhány száz milliárdot a közszféra rabszolgái és a nyugdíjasok között, majd a törvényszerűen bekövetkező költségvetési krízis esetén rászabadítani a neoliberális közgazdászokat a Pénzügyminisztériumra, akik megszorító csomagokon kívül más módszert nem ismernek a válságkezelésre. Az 1948-ig működő történelmi Szociáldemokrata Párt legfőbb vezetői a munkásosztályból kiemelkedett szakszervezeti funkcionáriusok, köztisztviselők és humán értelmiségiek voltak, mintegy leképezve a párt klasszikus osztálybázisát. A szociáldemokrata jelzőt a rendszerváltó választások óta bitorló MSZP eddigi elnökei és a párt által kiállított kormányfők között viszont a mai napig nem akadt olyan személyiség, aki megfelelt volna a fönti kritériumoknak. Horn Gyula és Kovács László a Kádár-rendszert elvi meggyőződés nélkül kiszolgáló karrierista volt, akinek reformkommunista mivolta abból állt, hogy az MSZMP KB külügyi osztályának Nyugat-Európával foglalkozó hivatalnokaként idejében megérezte a rendszer várható bukását, és pontosan ki tudta számítani, hogy mikor kinek a háta mögé kell felsorakozni, hogy a közvélemény előtt reformerként tűnjön fel a személye. Hasonló eszközökkel vált fegyelmezett és szolgálatkész pártkatonából a rendszerváltozás támogatójává Medgyessy Péter is, akinek a személye a mai napig tökéletes szimbóluma annak a késő Kádár-kori technokráciának, aki a nyolcvanas években az MSZMP- és KISZ-funkciókból adódó összeköttetések segítségével javában elkezdte építeni kapcsolati és egyéb tőkéjét, felkészülvén a közelgő politikai klímaváltásra.
Az MSZP eddigi tizenöt évét ez a három ember határozta meg. Ők utálták ki a pártból a rendszerváltozásban náluk jóval aktívabb szerepet vállaló Németh Miklóst és Pozsgay Imrét, és ők lehetetlenítették el a népnemzeti szárnyat. Mivel 1990 és 1994 között sikerült elhitetni a csalódott és hiszékeny tömegekkel, hogy kormányzati szakértelemmel kizárólag a diktatúra berkeiben megedződött apparátcsikok rendelkeznek, ezért egészen az Orbán-kormány megalakulásáig élhetett az a tévképzet, hogy a jobboldali pártok nem képesek az államgépezet hatékony és eredményes irányítására. A véleménymonopóliumra vágyó szociálliberális szellemi elit tökéletes szövetségest talált bennük ahhoz a törekvéséhez, hogy újra és újra megkísérelje gleichschaltolni a hazai sajtópiacot. Ez a három ember a felelős azokért a közéleti feszültségekért, amelyek már több mint egy évtizede folyamatosan mérgezik az emberek mindennapjait.
Nagyrészt nekik köszönhető az, hogy az MSZP a Kádár-rendszer kései időszakához kötődő, politikai hatalmát gazdaságivá áttranszformáló elitnek, a bankároknak és a gyáriparosoknak a pártjává vált. A kétkezi munkások, nyugdíjasok, közalkalmazottak nem jelentenek többet, mint pénzért megvásárolható „lakosságot”. A valódi szociáldemokraták mindig azokat képviselték, akik a vadhajtásoktól hemzsegő szabadpiaci kapitalizmusban alulra szorultak, mint a tenger árja Petőfi versében. Az MSZP ezzel szemben megalakulása óta a felül lévők érdekkijárójaként működik: a pöffeszkedő újdzsentrié, a bonyolult hálózati kapcsolatok szövevénye mögött rejtőző pénzhajhászoké, ébren tartva a magyar közéletben azokat a hagyományokat, amelyeknek éppen a szociáldemokraták voltak a legkövetkezetesebb ellenzői egy évszázaddal ezelőtt.
Az MSZP június 13-i veresége azért szimbolikus, mert minden felelősség a három fönt említett politikust terheli egyetemlegesen: egyikük a párt elnökeként, a másik a választási hadjárat irányítójaként, a harmadik pedig hivatalban lévő kormányfőként bűnös. A párt kampányához már nem adták az arcukat – talán előre megsejtve a várható végeredményt – következetes, a szavazók lelkére ható jelszavakat és ideológiai alapokat pedig a mai napig nem tudtak alkotni. Az apparátcsikokkal telitűzdelt párt belső értelmiségi bázis nélkül maradt, a választói magatartásra még 2002-ben is félelmetesen komoly hatást gyakorló médiaholdudvar pedig – tisztelet természetesen a kivételeknek – a kormány iránti szervilizmusba fulladt, elveszítve minden hitelét.
Egy kétpólusú pártrendszerben fontos, hogy mindkét nagy pártnak belső meggyőződéstől fűtött, a demokratikus értékek iránt nem csak jelszavak és fogadkozások szintjén elkötelezett vezetői legyenek. Az MSZP megújulása és átalakulása kulcsfontosságú tényezője a hazai belpolitikai erőviszonyoknak. Ahhoz, hogy ez hiteles legyen, szükséges, hogy ne a Horn–Kovács–Medgyessy triász akarata döntsön a párt jövőjéről, hanem legyen végre egy olyan karakán és fiatal politikus, aki fel mer lázadni a sehová nem vezető kovácsizmus ellen, és félre meri söpörni az agyoncsontosodott struktúrákat. Elnézve a jelenleg csoportosuló elnökjelölteket Hiller Istvántól Szekeres Imréig, nem igazán látni köztük ilyen személyiséget. A némi miniszterelnöki trágárkodással is fűszerezett helyezkedések és pozíciókeresések csak az eddigi párthierarchia sokadik átfestését vetítik előre. Valódi változásoknak, amelyek minimálisan egy nagyarányú, több minisztériumot is érintő kormányátalakításban és a pártelnök azonnali lemondásában nyilvánulnának meg, nyomát sem látni. Ezért lenne szükséges, ha minél előbb – akár már az idén vagy jövőre – előre hozott választásokat tartanának, mert az MSZP-ben csak az újabb ellenzékbe szorulás sokkja tudná felgyorsítani a folyamatokat.